Kortárs, 2003. július-december (47. évfolyam, 7-12. szám)
2003 / 7. szám
2 nap, majd a sugaras, aztán éles és tűhegyes fényével bevilágította a tájat, kirajzolva a síkság és a téglavörös épületek körvonalait, a kutyák még sütkéreztek, bolhászkodtak a ház körül, a macskák nyaldosták magukat, a többméteres nádcsomók meg-megrezzentek, elkezdtek száradni, a piaci árusok is kirakodtak, és az első vásárlók is elindultak, a jó középkorú asszonyok persze, a leányaikkal, hangosan csacsogván a tegnap és az éjjel híreit. Hogy mit beszélt, azt nem tudom, nem is nagyon sejtem, ezek a hosszas szünetek, szinte mosoly nélkül, a figyelj ide végeérhetetlen szüneteivel, ez mintha nem illett volna bele a mindennapi beszélgetések hosszas regesztrumába. De valami határozottan volt ebben, valami döntésféle, ami esetleg rám vonatkozhatott. Ismétlem, elképesztően hosszas együttléteink ideje alatt, az irgalmatlan több ezer kilométerek alatt, a különböző városok különböző lakásaiban, pizzériákban, hosteriákban, szállodákban, konferenciákon, földön, vízben, szőnyegen, gumimatracon, ládákon, dikókon, kereveteken, sezlonokon, díványokon, fotelekben, baldachinos ágyban két szusz és két kiáltás közötti pihentetővisszatartó mesékben, melyekbe belefért a világ és a nevetései, melyekben kifejlődött a második természetem, amiről semmit sem tudtam, eleinte teljesen ráhangolódva, később a magányos megérzésekben, megértésekben, felismerésekben és végül szavakban - valami leopárdféle ez, mindig el kell mondanom - kivettem, hogy előgomolyog valami, ami engem érint. Még akkor is, ha nem hallottam volna egyetlen szavát sem a beszélgetésnek, lehet, hogy nem is hallottam, merthogy egymás utolsó körben levő intimitása végül is alighanem bennünket véd meg, azért is vagyunk reá ennyire kíváncsiak, amikor telefonálás közben halkan behajtjuk az ajtót. Nem, láttam, ahogyan beszél. Ahogyan áll, ahogyan megmozdul, mélyen elgondolkodott és belegondoló arccal, és valamit előredob, amikor az egyik lábára, majd a lábujjhegyeire helyezi a súlyt. Ahogyan valamiről van szó, amely valamiben esetleg rólam van szó, de nem úgy, ahogyan valakinek a személyes lényét érintik, nem, valami előgomolygott abból az erőtérből, ahogyan a két élet-halál barátnő beszélt, és ez a valami egy célirányos, eleinte szürke, majd a szélein bevörösödő köd formájában elért, és félig-meddig beburkolt engem. - Menj el Antonellához - mondta kedvesen, majd beharapta az alsó ajkát -, hozz el valami gyógyszert meg valami könyveket nekem. Tsók. Én meg beültem a kocsiba, és átgurultam a szépen beindult kis külvároson, fel a domboldalon, ahonnan látszott a Salaria hosszan kígyózó íve, rajta a bogárszerű autókkal, amint oly együgyű, kedves kis sorban igyekeznek ellentétes céljaik felé. Láttam a domb alatt a metropolitanót, majd még távolabb a síkságon száguldó pendolinót a szürke acélszalagján, ezt a hihetetlenül boldog és békés tájat simogathatta a szemem. Lassan megérkeztem a várfalak alá, s áthaladtam Garibaldi kapuján, lassan megérkeztem a napfényben sütkérező, emeletes, teraszokkal körbefuttatott házhoz. A gyepre lógó növényzet alatt hét macska hengerbucskázott, az egyik tüdőbeteg, a másik süketnéma, a harmadik girhes, a többi négy igen jól táplált. De hát ebben az esetben ez ilyen. A távirányító már kitárta az ajtót, lassan behajtottam, kiszálltam, majd felballagtam az emeletre. - Gyere be - hallatszott Antonella hangja valahonnan középtájról -, én még nem vagyok készen... illetve menj be a fürdőszobába, ott vannak a gyógyszerek