Kortárs, 2003. július-december (47. évfolyam, 7-12. szám)

2003 / 7. szám

2 nap, majd a sugaras, aztán éles és tűhegyes fényével bevilágította a tájat, kirajzolva a síkság és a téglavörös épületek körvonalait, a kutyák még sütkéreztek, bolhász­­kodtak a ház körül, a macskák nyaldosták magukat, a többméteres nádcsomók meg-megrezzentek, elkezdtek száradni, a piaci árusok is kirakodtak, és az első vá­sárlók is elindultak, a jó középkorú asszonyok persze, a leányaikkal, hangosan csa­­csogván a tegnap és az éjjel híreit. Hogy mit beszélt, azt nem tudom, nem is nagyon sejtem, ezek a hosszas szünetek, szinte mosoly nélkül, a figyelj ide végeér­hetetlen szüneteivel, ez mintha nem illett volna bele a mindennapi beszélgetések hosszas regesztrumába. De valami határozottan volt ebben, valami döntésféle, ami esetleg rám vonatkozhatott. Ismétlem, elképesztően hosszas együttléteink ideje alatt, az irgalmatlan több ezer kilométerek alatt, a különböző városok különböző lakásaiban, pizzériákban, hosteriákban, szállodákban, konferenciákon, földön, víz­ben, szőnyegen, gumimatracon, ládákon, dikókon, kereveteken, sezlonokon, dívá­nyokon, fotelekben, baldachinos ágyban két szusz és két kiáltás közötti pihentető­visszatartó mesékben, melyekbe belefért a világ és a nevetései, melyekben kifejlő­dött a második természetem, amiről semmit sem tudtam, eleinte teljesen ráhango­lódva, később a magányos megérzésekben, megértésekben, felismerésekben és végül szavakban - valami leopárdféle ez, mindig el kell mondanom - kivettem, hogy előgomolyog valami, ami engem érint. Még akkor is, ha nem hallottam volna egyetlen szavát sem a beszélgetésnek, lehet, hogy nem is hallottam, merthogy egy­más utolsó körben levő intimitása végül is alighanem bennünket véd meg, azért is vagyunk reá ennyire kíváncsiak, amikor telefonálás közben halkan behajtjuk az aj­tót. Nem, láttam, ahogyan beszél. Ahogyan áll, ahogyan megmozdul, mélyen el­gondolkodott és belegondoló arccal, és valamit előredob, amikor az egyik lábára, majd a lábujjhegyeire helyezi a súlyt. Ahogyan valamiről van szó, amely valamiben esetleg rólam van szó, de nem úgy, ahogyan valakinek a személyes lényét érintik, nem, valami előgomolygott abból az erőtérből, ahogyan a két élet-halál barátnő beszélt, és ez a valami egy célirányos, eleinte szürke, majd a szélein bevörösödő köd formájában elért, és félig-meddig beburkolt engem. - Menj el Antonellához - mondta kedvesen, majd beharapta az alsó ajkát -, hozz el valami gyógyszert meg valami könyveket nekem. Tsók. Én meg beültem a kocsiba, és átgurultam a szépen beindult kis külvároson, fel a domboldalon, ahonnan látszott a Salaria hosszan kígyózó íve, rajta a bogárszerű autókkal, amint oly együgyű, kedves kis sorban igyekeznek ellentétes céljaik felé. Láttam a domb alatt a metropolitanót, majd még távolabb a síkságon száguldó pendolinót a szürke acélszalagján, ezt a hihetetlenül boldog és békés tájat simogat­hatta a szemem. Lassan megérkeztem a várfalak alá, s áthaladtam Garibaldi kapu­ján, lassan megérkeztem a napfényben sütkérező, emeletes, teraszokkal körbefut­­tatott házhoz. A gyepre lógó növényzet alatt hét macska hengerbucskázott, az egyik tüdőbeteg, a másik süketnéma, a harmadik girhes, a többi négy igen jól táp­lált. De hát ebben az esetben ez ilyen. A távirányító már kitárta az ajtót, lassan be­hajtottam, kiszálltam, majd felballagtam az emeletre. - Gyere be - hallatszott Antonella hangja valahonnan középtájról -, én még nem vagyok készen... illetve menj be a fürdőszobába, ott vannak a gyógyszerek

Next