Kortárs, 2003. július-december (47. évfolyam, 7-12. szám)

2003 / 11. szám

106 sie. Van burcsák és csavirga, csege és acsari, füvesbor és egyéb. Kastélyos, nyállott, pinyol, pimpókos és rámfol - pogánybor és rámpásbor. Adó- és akóbor. Dézsmabor, vajdabor, stron­­gabor és persze a kedvencem, a jargalóbor, amely valaha a jargaló vitézeknek járt; nem a nyar­galó, hanem a zsoldos vitézeknek. Aztán van búcsúbor, nónabor, vota dézsma, fogott bor, suha bor, sokadalom bora, papok adóbora, kepebor. Árendabor és szakmányos lőre, venyige­­hányók bora és így tovább. A borivók ezerféle megjelölést használtak - alig van olyan magyar szó, amely ennyire gazdag jelentésű volna. Ez a szédült gazdagság látható ezen az új és nagyszerű kiállításon, amely a magyarság íz­léséről, mentalitásáról, ökológiai programjáról beszél. A Kárpát-medencei szőlő- és borkultúra a maga természetességével teljesítette be azt a bibliai üzenetet, amelyről érintőlegesen beszél­tünk; életfilozófiát, szemléleti módot, szaktudást, folytatható példát, az életstílusok sokféle szabadságát. A filozófiai üzenet mellett, az életbarát civilizáció mellett egy nagyszerű és tisz­teletre méltó anyagi-tárgyi kultúrát. A kicsit és a nagyot egymás mellett, szó szerint is, elvontan is; a jobbágyot és a földesurat, de a lőrét és a csúcsbort is. A szigorú mindennapokat és a csa­pongó költészetet­­ egyszerre. A harmóniát a szőlőfürtben, egy festett présfaragásban, a pince­tokban vagy épp egy palackba zárt aranyló nektárban. Nem tagadhatom elfogultságom: Párizs­ban, a világ borászati centrumának legközepén láthattam az ottani bormúzeumi kiállítást - a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban felvonultatott anyag és annak előadása semmivel nincs emennek alatta. Csak a méretek mások természetesen, a fesztávolságok: a magyar szőlő- és borkultúra ezer és ezer napi gondjai mellett természetes és autonóm tradíciókkal rendelkezik. Hullámvölgyek és nagyszerű csúcsok, nagy romlások pc pqing? npllmli ciknrnl­ nilpl­ ninyr mt T hagyomány TVézte a gazdagságot látom én felvillanni a hazai kiállításon. Ám mégis, egy pél­dásan reprezentált tárgyi világ, a csodásan faragott hordófenekek, artisztikus díszek, hangula­tos pincebelsők, szerszámok-anyagok-térképek-hungarikumok-vasasmunkák-lopók-üvegek és más eszközök mellett, az ember s a természet viszonyának harmonikus bemutatása mellett mégis csupán egy triviális, egyszerű praxisról beszélnék. Ez a kiállítás hívta bennem elő újra ezt az egyszerű példát - az örök bortermelő példáját. Ennek az „örök bortermelőnek” ugyanis az jutott osztályrészül, mégpedig szinte reflexsze­rű bizonyossággal, hogy megtanuljon egy szelíd parancsot - azt, hogy a szőlő és a bor: növe­kedés és ritmus. Állandóság és változás egysége - az „örök bortermelőnek” a legtöbbet kellett adnia: megérteni az állandóság ideáját a tünékeny fölött. Megérteni azt a mindennapos „élet­gyakorlatot”, amely során a bor egyáltalán megszülethet. Azt, amiről valójában a bor is „szól”: az örök intést - nehogy valamit elhamarkodj. Vagyis a sok helyes tempót és arányt megtalálni a szőlő- és bortermelés mesésen gazdag és ezen a kiállításon pontosan dokumentált szövevé­nyes folyamataiban még a tehetség, intuíció, szorgalom, szakértelem és növényszeretet mellett is nagyon nehéz. Ez szinte művészet - alig leírható tudomány. Ám lehet, hogy blaszfémikus az „örök bortermelő” időtlen és nyájas és komótos esztétiká­járól beszélni. Mert az aktuális korszerűség mintha a lassúság „szépsége” mellett egészen más kategória volna: a jelen idő jelszavai azt szuggerálják, hogy mint az életben oly sok minden, az evés-ivás-élés percek alatt programozható folyamat legyen. A rohanó élet az új harmónia mundi. A bor viszont fütyül a külvilág divatos tempózására és őrült aritmiáira. A nyugtalanul fel­gyorsult világra és hasonlókra. Ellenkezőleg: arra int, hogy a titok útra keljen. Hogy elfogulat­lanul tájékozódjunk. Miként a csodás, jobb évjáratú hegyaljai borok is azt kívánják, hogy éve­kig vaksötét és bortalan és csöndes pincék nemes fahordóiban érjenek a nekik épp megfelelő pillanatig. Ugyanígy az „örök bortermelő” absztrakciója is igaz lehet: az igazi csúcsforma eléré­se valójában az idő problémája. Azt mondja ez a szőlészeti-borászati kiállításon is nyomon kö­vethető absztrakció nekünk: vegyük észre a rajtunk kívül eső ritmusharmóniákat. Egy másik harmónia mundit. Értsünk meg tőlünk független rendszereket, így nyugodtan elmerülhetünk

Next