Kortárs, 2005. július-december (49. évfolyam, 7-12. szám)

2005 / 7. szám

2 Miért akarok most erről beszélni? Vagy ez csak ürügy, valójában nem is erről akarok? Csak beszélgetni szeretnék veled, mintha itt volnál? Nehogy azon gon­dolkozzam, miért nem vagy itt, miért mentél el, miért gyarapítanál egy azóta is romló statisztikát? Huszonkilenc éves voltam, amikor először kiköltöztem a nagyvárosból egy közeli kisvárosba. A Piac tér közelében laktam, egy patak partján, de a piacot sose láttam, mert negyed hatkor kellett elindulnom, hogy odaérjek a munkahe­lyemre, ami a kisvárostól pontosan ötven kilométerre volt. Szóval száz kilométert utaztam mindennap, helyiérdekű vasúttal és busszal - miért ne, huszonkilenc éves voltam. Te akkor huszonöt voltál, testvérem, Ak­kuska, frissen felavatott doctor juris, még éppen csak túl a taláros ünnepségen, a fővárosi bíróságon tanultad a bírás­kodást. Nagy és tapasztalatlan szerelemmel szerettél egy szép, nem neked való lányt, ahogy ezt később is, többször is megtetted. Mintha te, az okos és érzékeny ember, hályogot viselnél a szemeden. Vagyis nem viselnél, csak akkor borítaná be a szemedet a hályog, amikor az életedet, jövődet összekötni akartad valaki­vel. És ha nem lett volna kivétel, talán nem is lett volna igaz. Az albérleti szobám fehérre volt meszelve, hosszú asztal állt benne, mint az Úrvacsoránál, apró ablak, a padlón kőkorsó, kinn oszlopos tornác. Mindennap elmondtam magamnak: azért jöttem ide, mert tudni szeretném, mit akarok, ki vagyok, mi akarok lenni. Ehhez csend kell, sok idő, napfény, jókedv. A kor kü­lönös szeszélyéből egyszer már választottam, vagyis inkább elindultam valamer­re, de tévedtem. Este, amikor itt nagy csend van, és egyedül ülök a szobámban, mintha arra biztatna valaki: járjam végig az utamat. Rúgjam el magamat bátran, parttól, lépcsőtől, kaputól, helytől, ahol vagyok, és menjek. Addig menjek, amíg a nyilvánvaló dolgok új értelemmel nem telnek meg, a magától értetődő szavak titokzatos jelekké nem változnak át. És írjak le mindent, amit látok, megértek a világból. Nem egyedül jöttem, hanem egy barátommal, akivel természetesen úgy gon­doltuk, örökké tartó kapcsolat lesz a miénk. „Szerelem”, ez az álmos, mekegő szó nem illik hozzánk, egészen más fejezné ki a mi érzelmünket. Lehet, hogy kép, lehet, hogy hang, még nem tudjuk mi sem, de biztosan rátalálunk. Csak annyit tudunk, hogy csodálkozásból és ujjongásból áll az együtt töltött időnk. Néha csak keringünk egymás körül, egymáshoz sem érünk, mégis úgy érezzük, mintha Ádám és Éva volnánk a Gyönyörök Kertjében. Máskor egymás szavait csókoljuk, ujjongunk, és a szép őrületet semmiért sem adnánk. Szóval ketten jöttünk, két ambiciózus fiatal, és ketten akartuk ugyanazt. Nem egyszerű szavakkal elmondani, amit gondolunk, hanem a beszédnél százszor súlyosabban, mégis könnyedén, villám­élesen, de a metaforák bárányfelhő-lebe­gésével. Elképzeltük, hogy pillanatról pillanatra, mindig történik velünk valami, és ha ezen az új nyelven elmondja egyikünk a másiknak, mi történt vele, soha nem képzelt dolgok világosodnak meg előttünk, soha nem látott hangokról, szí­nekről tudósítjuk egymást. Nem laktunk együtt, mert mindkettőnknek mindennél fontosabb volt a vágy­va vágyott, teljes szabadság. Mit keresnénk egy szobában, amikor a benyomó­

Next