Kortárs, 2006. július-december (50. évfolyam, 7-12. szám)
2006 / 7-8. szám
78 szett. A menyasszony sápadt, degenerált kisleány, az anyós elhízott hisztérika, aki éjjel-nappal alszik, és ha felébred, álmait írja le naplójában. Az após az egyetlen normális [...] igen hamar megérti, hogy a házasságnak nincs komoly alapja. Szegény Dadi ezt a tárgyalást rám bízta. - Aztán lement Kolozsvárra... - Miért választotta Budapest, az egyetemes magyar kultúra fővárosa helyett Kolozsvárt, az első vesztes háború után kettőzötten is vidékké lett Erdély központját? „Kolozsvárban Dadi mindég is az önállóságra képes magyar szellemi centrumot látta, különösen az irodalom és a színházművészet oldaláról nézve” - intézte el röviden Dédi bácsi. Persze maga is tudta, hogy e sommás állítást alkalomadtán egész tanulmánnyá lehetne bővíteni. (Dolgozatomban később ezt magam is megpróbáltam, de tudós professzorom, Jancsó Elemér ezt a fejezetet „kitanácsolta” dolgozatomból. És arra intett: célszerűbb lesz helyette Kuncz tanácsköztársaság alatti írásaira összpontosítani kutatgatásaimban. Utólag, évtizedek múltán arra kell gondolnom, tapasztalt professzorom valószínűleg ezzel vélte „indokolhatónak” az épp egyesített Babe§-Bolyai Tudományegyetem keményen balos vezetősége előtt, hogy polgári írót „merészkedett” listára javasolni államvizsgázó diákjai számára.) Voltaképpen Erdély és városai, különösen Kolozsvár, ugyanolyan „kiürült”, lerombolt és tanácstalan volt azokban az időkben, mint a megmaradt Magyarország és Budapest. Kuncz Aladár tehát inkább vállalt egy „második csalódást”, egy második borzasztó látványt, és „lement Kolozsvárra”, mintsem régi emlékei közt maradt volna, az Eötvös-kollégium és a Nyugat szellemi vonzáskörében. Nincs-e vajon valamilyen más magyarázat erre, amit esetleg nem volna ildomos felfedni? Az írói önmegvalósítás, avagy a pénz hiánya? A válasz néma gesztusokból állt, karlegyintésekből, ajakra tett ujjmozdulatokból. „Ez is, az is, de főleg a... harmadik” - sutyorogta, és elterelte a szót. Nem volt mit tennem. „Magyarázatok” helyett - de akár magyarázatként is - ilyen sorokat találok füzetemben, mintegy figyelmeztetőül a dolgozatíró diák számára: 1. Nem véletlenül foglalkozik a költői megalkuvásokkal leszámoló Csokonaiportréval, benne az írói érvényesülés és írói mecenatúra kérdéskörrel! (Vö.: Vitéz Mihály a halál révén.) A haldokló költő álmában Rousseau-val találkozik, ki estikevirágnak nevezi a költőt, amely „nappal lekókad, és semmi illatot nem bocsájt. De ha eljön az este, olyan illata vagyon, mint a szagos violának...”. (Hát... Erdélyre épp akkor telepedett rá „az estre”! Haza kellett indulnia az íróembernek.) 2. Az előbb felbukkant mecénásproblematikával külön esszében foglalkozik: felelőssé teszi a XIX. század tehetős polgári rétegeit nemzeti kultúránk támogatásának elmulasztásáért, Katona József és Csokonai helyzetét említve így szól: „a művészeteknek oly sok nemes ága kihalt, vagy pártolás híján tengődik. [...] A ma és holnap művészete és irodalmi élete [...] a társadalom vezető rétegeitől függ”, és e garnitúra önmaga sírját ássa meg, ha elutasítja a mecénásságot. (Kuncz Aladár: Vita az irodalmi maecenásságról. Pásztortűz, 1922/2. 525-528.)