Kortárs, 2006. július-december (50. évfolyam, 7-12. szám)

2006 / 7-8. szám

78 szett. A menyasszony sápadt, degenerált kisleány, az anyós elhízott hisztérika, aki éjjel-nappal alszik, és ha felébred, álmait írja le naplójában. Az após az egyet­len normális [...] igen hamar megérti, hogy a házasságnak nincs komoly alapja. Szegény Dadi ezt a tárgyalást rám bízta. - Aztán lement Kolozsvárra... - Miért választotta Budapest, az egyetemes magyar kultúra fővárosa helyett Kolozsvárt, az első vesztes háború után kettőzötten is vidékké lett Erdély köz­pontját? „Kolozsvárban Dadi mindég is az önállóságra képes magyar szellemi centru­mot látta, különösen az irodalom és a színházművészet oldaláról nézve” - intéz­te el röviden Dédi bácsi. Persze maga is tudta, hogy e sommás állítást alkalomad­tán egész tanulmánnyá lehetne bővíteni. (Dolgozatomban később ezt magam is megpróbáltam, de tudós professzorom, Jancsó Elemér ezt a fejezetet „kitanácsol­ta” dolgozatomból. És arra intett: célszerűbb lesz helyette Kuncz tanácsköztársa­ság alatti írásaira összpontosítani kutatgatásaimban. Utólag, évtizedek múltán arra kell gondolnom, tapasztalt professzorom valószínűleg ezzel vélte „indokol­­hatónak” az épp egyesített Babe§-Bolyai Tudományegyetem keményen balos vezetősége előtt, hogy polgári írót „merészkedett” listára javasolni államvizsgázó diákjai számára.)­­ Voltaképpen Erdély és városai, különösen Kolozsvár, ugyanolyan „kiürült”, lerombolt és tanácstalan volt azokban az időkben, mint a megmaradt Magyaror­szág és Budapest. Kuncz Aladár tehát inkább vállalt egy „második csalódást”, egy második borzasztó látványt, és „lement Kolozsvárra”, mintsem régi emlékei közt maradt volna, az Eötvös-kollégium és a Nyugat szellemi vonzáskörében. Nincs-e vajon valamilyen más magyarázat erre, amit esetleg nem volna ildomos felfedni? Az írói önmegvalósítás, avagy a pénz hiánya? A válasz néma gesztusokból állt, karlegyintésekből, ajakra tett ujjmozdulatok­ból. „Ez is, az is, de főleg a... harmadik” - sutyorogta, és elterelte a szót. Nem volt mit tennem. „Magyarázatok” helyett - de akár magyarázatként is - ilyen sorokat találok füzetemben, mintegy figyelmeztetőül a dolgozatíró diák számára: 1. Nem véletlenül foglalkozik a költői megalkuvásokkal leszámoló Csokonai­­portréval, benne az írói érvényesülés és írói mecenatúra kérdéskörrel! (Vö.: Vitéz Mihály a halál révén.) A haldokló költő álmában Rousseau-val találkozik, ki estike­virágnak nevezi a költőt, amely „nappal lekókad, és semmi illatot nem bocsájt. De ha eljön az este, olyan illata vagyon, mint a szagos violának...”. (Hát... Er­délyre épp akkor telepedett rá „az estre”! Haza kellett indulnia az íróembernek.) 2. Az előbb felbukkant mecénásproblematikával külön esszében foglalkozik: felelőssé teszi a XIX. század tehetős polgári rétegeit nemzeti kultúránk támoga­tásának elmulasztásáért, Katona József és Csokonai helyzetét említve így szól: „a művészeteknek oly sok nemes ága kihalt, vagy pártolás híján tengődik. [...] A ma és holnap művészete és irodalmi élete [...] a társadalom vezető rétegeitől függ”, és e garnitúra önmaga sírját ássa meg, ha elutasítja a mecénásságot. (Kuncz Ala­dár: Vita az irodalmi maecenásságról. Pásztortűz, 1922/2. 525-528.)

Next