Kortárs, 2007. január-június (51. évfolyam, 1-6. szám)

2007 / 3. szám

3 Rousseau embere vagyok, de nem óhajtottam a magánosságában szíve keserve­in, poétái kudarcain, mellőzöttségén és a háládatlan emberek megvetésén töp­rengő lényem belülről jött szavait a világ elé tárni. Ám a fojtó szirokkónak hevé­től aszalódó tüdőhólyagjaim kímélésére ágyba parancsolt az én Sándorffy dokto­rom, s nem maradt más foglalatosság magam szórakoztatására, mint Narcissust hívni elő lelkemből: játszótársnak, akivel kedvemre perelhetek. E jegyzetek tehát a betegágyat nyomó Csokonai igaz észrevételei és csöndben írott emlékeztetői Csokonai Vitéz Mihályról, aki azt szereti hangoztatni magáról, hogy egyszerre poéta és muzsikus, tanító és fordító, s mindemellett az ábrándos szerelemnek és a füvek virágzásának énekmondója. A szív igen szoros helyre vagyon zárva. Az ábrázat sokra fordítható lárva. Sőt még a beszéd is egy olly csalható jel, Hogy minden szándékot palástolhatsz ezzel. Sőt a mosolygó száj, a vigyorgó szemek Egy ártalmas lelket fedező tetemek. — Komolyan faggatom magam­, lehet-e nem szeretni az epekedő szerelmére gyógyírt sohasem találó, a halottas ágyából talán többé fel sem kelő, a boldogsá­got már végképp másoknak remélő, a saját honában idegenként vándorló poé­tává lett Csokonait? Akiről azt is mondják némelyek, hogy nagy varázsló, a sza­vak és hangok mágusa, s volt idő, mikor vagabundus életet élt; emellett azt is híresztelik róla, hogy értette a Hatvani-féle matematikát és Budai Ézsaiás poéti­káját, időnként zenét szerzett, akárcsak Lavotta­­ ördöngös tehetségét számba véve elmondható hát, méltán illik reá a garabonciás kifejezés. A közönséges emberek minden időben olyasfajta megvetéssel és cinizmussal beszélnek a náluk különb életet élő, a körülményektől és hatalmasok szándékától önnön törekvé­seiket függetlenítő, az isteni adománynak köszönhetően fellegekbe emelkedő társukról, hogy efféle beszédük kedvét szegi a kiválónak, és az, a jó Szókratész módjára, inkább fenékig üríti a méregpoharat, mint hogy huzamosabb ideig kö­zöttük időzzön. És a megalázó megnevezések és ítéletek hangoztatása mellett hamar célba érnek más egyéb módon is a bornírtak; például fösvénységükkel és álságos hitvitáikkal is siettetik a kiváló férfiak halálvágyát. Gyakorta megesik, hogy az ilyen Istennél elpecsételt emberek ellenében a közönséges népek in­kább a gyűlölt hatalmasságokhoz törleszkednek, mert jobb őnekik rabságban tudniuk magukat, semmint kicsinyebbnek látszani a gondolkodásuk szabadsága szerint tehetségüket valóra váltóknál. Ezért írtam okulásképpen a szeretetben és tudásban szűkölködőknek e sorokat: Azt kell szeretnem, aki nincs. És mégis kell szeretnem, így járt Narcissus. De én őt mégis szeretem, Mert hogy lehetne nem szeretni?

Next