Kortárs, 2008. július-december (52. évfolyam, 7-12. szám)

2008 / 10. szám - Szigethy Gábor: Főhajtás XVII. - Nagy ünnepek borai

56 Főhajtás XVII. Nagy ünnepek borai Villányi Kopár Cuvée, 2000, Gere Attila Egy korty bor: a márvánnyá fagyott idő. Egy korty álom: ballagok a napsütötte Balatonban, fejem fölött hófehér vitor­lások röpülnek, és barátságosan inte­getve hívogatnak vesperásra a tihanyi apátság szélben ringó karcsú tornyai. Egy korty nyár: állok a napon, egye­dül vagyok, lekopik rólam a fájdalom. Egy korty ifjúság: pincébe felnőttek nélkül először beszabadult kamasz; a termetes hordókból nem tudok italt fa­kasztani, vakablakban felejtett kancsé­ból maradék bort iszom; úgy érzem, felnőtt vagyok. Egy korty alkony: édesanyám simo­gató szeme, lassan megtörik benne a fény, angyalok sétálnak be az ablakon, látom édesanyámat elröpülni - álommá szelídül bennem a múlt. Egy korty szerelem: valaki harminc­négy éve nem ereszti el a kezemet. Egy korty éjszaka: látom a szakadé­kot, óvatosan lépegetek a meredély szélén. Egy korty hajnal: állok a tengerpar­ton, kézen fog valaki, és az ég aljára varázsolja a fölkelő napot. Egy korty bor: emlékszem arra, ami lesz, elképzelem azt, ami volt. * Tokaj Nobilis Hárslevelű, 2005, Bárdos Sarolta Capriccio — valóságból és álomból egy­beszőtt tájkép Velencében, a XVIII. szá­zadban. A San Marco lovai leszállnak a templomoromról, és büszkén pompáz­nak a téren négy hatalmas oszlopon. Colleoni lovas szobra római romokkal zsúfolt mélabús őszi ligetben áll, az Óriások lépcsője átsétált a Dózse-palo­­tából egy bűbájos árkádokkal ékített barokk palotába. Capriccio - Velence főterén üldögé­lek, a Café Florian teraszán, polkát, val­­cert, ódivatú slágert dünnyögnek a napfényben álmos szalonzenészek, a szomszéd asztalnál kávéját kortyolgatja Seingalt lovag, ismertebb nevén Giaco­mo Casanova, csábítóan mosolyog egy galambokat etető dél-amerikai bombá­zóra, s hiába faggatom hódításairól, né­mán, kitartóan bámulja a csokoládébar­na nőt. És közben esik a hó. Capriccio di vino: Tokaj Nobilis Hárslevelű, 2005 - össze nem tartozó tájakat, tárgyakat, emlékeket kristályo­sít gömbölyű álommá képzeletemben. Capriccio di vino. Budapesten, 1956. november 5-én délelőtt állok a Móricz Zsigmond körtéren, körülöttem néma csönd, utcakövekből barikádot építő, komor emberek, a töltés túlolda­lán hallgatag szörnyek, felénk meredő ágyúcsővel szovjet tankok sorakoznak; fehér ingben, kezében jegyzetfüzet, ballag felém Petőfi Sándor. - Potomsági - mondja, és eltűnik a Feneketlen-tó mellett magasra nőtt kukoricásban. Capriccio di vino. Latinovits Zoltán vacsorázik a Kéklyben, Krúdy Gyulá­nak magyaráz valamit a velős csontról és a vékonyra szeletelt pirított kenyér­ről. Próbálok az asztalukhoz settenked­ni, író akar lenni vagy színész? - mor­dul rám barátságosan Latinovits Zoltán. — Ne felejtse el, amit a lelkünkre kötött Zsdanov elvtárs: írók! Művészek! Alkos­satok remekműveket!­­ Kajánul moso­lyog, rám kacsint a legendás színész: Vagy igyanak tokajit! Sokat! Capriccio di vino. Pincém mélyén üldögélek, magamban Hamvas Béla bormeditációit morzsolgatom, nap­ Kortársalgó

Next