Kortárs, 2015. július-december (59. évfolyam, 7-12. szám)
2015 / 11. szám - Boka László: Cseres Tibor korai novelláinak világa (a teologikus irodalomszemlélet csapdáiban)
BOKA LÁSZLÓ Cseres Tibor korai novelláinak világa (a teleologikus irodalomszemlélet csapdáiban) Hazai, centrisztikus irodalomtörténet-írásunk meglehetősen régóta levethetetlennek tűnő későpozitivista hozományként éltet tovább olyan, az értekező prózában javarészt a 19. századból örökölt hagyományelemeket, amelyek utólagosan állítanak korszakhatárokat és jelölnek ki értékelveket az egyes írói életművekön belül. Ennél is rosszabb reflexnek tűnik, amikor az irodalomtörténész kényszerűen egy-egy oeuvre feltárásakor fejlődéselvben és ideológiai célelvben gondolkodik. Ismert történelmi okokból hangsúlyosan jelentkezett mindez s jutott érvényre a marxista irodalomszemlélet különböző évtizedeinek irodalomtörténet-írásában. Az alighanem egykötetesnek elkönyvelt, egykori sikerszerzőnek számító Cseres Tibornál ez tragikusan azt is jelentette, hogy mindent viszszatekintve, retrospektíve nézve a főműnek tekintett Hideg napok határozott meg, s ehhez mérten számít(hat) csak mindmáig valami értéknek, ehhez képest lesz, lehet minden egyéb, korábbi alkotás „felkészülés” csupán. A teleologikus szemlélet applikatív manifesztumai így a cseresi életmű kapcsán „hosszúra nyúlt kísérletező periódusról" számoltak be, s az első, viszonylag korai monográfia, amely az életművet méltatta, akárcsak az egykori akadémiai irodalomtörténet, természetszerűleg ezt a képletet éltette tovább. Ezek értelmében bátran lenne állítható, hogy Cseres a tematikus bőséget prózavilágában csak majd 1945, s főként 1951 után éli meg, „melyhez majd a hatvanas évek egy-két regényében találja meg az igazi formát, elbeszéléstechnikát és nem utolsósorban írói szemléletét". Az alábbiakban ezek fényében vizsgálom a korai Cseres-novellák világát, nem firtatva, hogy igazi kifejező formát Cseres valóban leginkább a regényeiben találhatott, mindazonáltal az elbeszélő technikát, a tematikus sokszínűséget és ad absurdum a pontosan körvonalazható „írói szemléletet”, problémafelvetést azonban aligha. Mielőtt minderre részletesebben reflektálnék, szükségesnek érzem egy rövid kitérő beiktatását, mindenekelőtt annak a kérdésnek a megfogalmazását, hogy mennyiben korszakküszöb 1945 Cseres életében, s mennyire lehet az tulajdonképpen a magyar irodalomtörténet-írásban. A kérdést, amelyet meglehetősen sokan firtattak már - így többek közt Kulcsár Szabó Ernő ismert (részben vitatott, de kétségkívül hézagpótló), 1945-1991 közti időszakot bemutató magyar irodalomtörténete bevezetőjében is feltárni igyekezett, alighanem a hagyomány-összefüggés kérdése felől közelíthetjük meg. Nem kérdéses, hogy 1945-48 között új feltételek fogalmazódtak meg az irodalomtörténet-írás korábbi hagyományait tekintve is, a „hogyan tovább" kérdései. A háború után pár évig még talán adottnak voltak mondhatók olyan irányszerkezeti feltételek, amelyek az európai modernséggel együtt haladó esztétista, illetve a térség szociális kérdéseket faggató és annak elkötelezett irodalomszemléletei között a termékeny párbeszédet fenntarthatták volna. A marxista üdvtörténethez, nyílt ideológiai aspektusokhoz elméleti kereteket is kereső irodalomkritikai irányok azonban a politikai hatalmi diskurzus révén a szellemi életben is életre hívták a saját nyelvi, észjárásbeli és mentalitási mintákat, olyan kizárólagos ideológiai formákat foganatosítva, amelyek ízlésformáló létükön túl csak egyetlen igazság felismeréséhez kötötték értékfogalmaikat. A folyamat, amelyben az irodalomról való gondolkodás hagyománya is szükségszerűen átalakult, megtöretett vagy egyoldalúan elsorvadt, a korábbi pluralisztikus diskurzusformákat és heterogén irodalmi vitakultúrát kétpólusú rendszerré, diszkurzus és ellendiszkurzus rendszerévé alakította, silányította. Nyilvánvaló azonban, hogy a hagyomány-összefüggés kérdése nem vizsgálható ilyen egyszerűen: ahogyan a múlt század utolsó felében-harmadában a konstruktivista irodalomtudomány megpróbálta felnyitni a kartéziánus gondolkodás évszázados páncélajtóit s vele a korábban bőszen hangoztatott objektivitásigényt, úgy vált beláthatóvá, hogy a fejlődéselv aligha elegendő minden esetben kutatásirányító keretfeltételnek. Az irodalom létmódjának temporalitása és a konstruktív, lehetséges világokat felvázoló vizsgálatok jegyében - többek közt Kosselteck ismert tételével, miszerint minden feltárómunkát csak bizonyos elmélet változtat történeti kutatássá - elmondható. KORTÁRS 2015/11 67