Kortárs, 2015. július-december (59. évfolyam, 7-12. szám)
2015 / 7-8. szám - Falusi Márton: A megismerés pufferzónája, Közép-Európa - Tűnődés egy tanulmánykötet ürügyén
138 hangoltságú esszé mellett, amely nem elégedhet meg - mert életviszonyai nem illeszthetők mintázatába - a nyugati fogalmi hálók csomózásával. Ám Esterházy - aki előszeretettel játszik a Heidegger versus Wittgenstein dilemmával - rögvest elbizonytalanítja, sőt annulálja a leírtakat. „Költészetből nem vezet közvetlen út az életbe és az életből sem a költészetbe, nyögtem fel, s továbbra is ott kuporodva a kajütvécé kétséges bensőségességében, szükségszerűen teremtettem meg, magam épp szűnőben, a szubjektum lebontásának föltételeit, Visegrád csipkés kontúrját csúf köd lepte be, nyugtalan, kavargó eső fonódott körénk, minden minden húzódott ki belőlem, a nyelvem is - ami üdvösen kétértelmű szó itt Pannóniában -, száraz, elfehéredett »végtag« lóg belőlem, miközben én éppenséggel azzal, azzal az anyaggal helyettesítem magamat, mely távozik belőlem." Visegrád - a nevezetes 1335-ös dátum bűvkörében - mára nem a szellemi, hanem a közpolitikai Közép-Európa jelképe. Pályázati ügynökök és projektgazdák erőlködnek azon fogvicsorgatva, hogy a termékeny és termelékeny mítosz e művelés és gyártás alá vont régiója minél kiterjedtebb legyen. A gazdasági expanzió így általában elhomályosítja a kulturális párbeszédet, a viszonos megismerés szándékát. A szubjektum, akár individuumé, akár nemzeté, lebomlik és feloldódik; az interetnikus együttélések átlós alakzatait egyetlen amőbaszerű halmazzá rajzolja át a multietnikus civilizáció. Zabransky, a fiatal író ebbe a közép-európai regénytérbe csöppen, az általa életre keltett figurák a pszicho- és nyelvanalitikus kérdésfeltevések örökségét cipelik, amelyre rárakódik a jelenkor nyugati kultúravesztésének, a szükségletek kellemes kielégítésére idomított polgár hiánybetegségeinek súlya. Wittgenstein és Freud nem puszta szövegkritikaként tér vissza újra és újra az esszéregénybe (Mindig másik partra vágyik), de rendszerkritikaként is; az író új életérzést közvetít, vállalva a kockázatot, hogy Közép-Európa erkölcsi értelmű tartomány legyen. Közép-Európát a „demokratizáció harmadik hulláma" (ahogy a kutatók nevezik), a Szovjetunió összeomlása utáni rendszerváltások helyezték legutóbb az érdeklődés homlokterébe. Különösen pedig a „hosszú rendszerváltás" lezárásának időbeli polémiái arról, hogy a demokratikus átmenet mikor tekinthető befejezettnek; elégséges kritérium-e a jogállami intézményrendszer és a piacgazdaság feltételeinek kiépülése, az állami tulajdon privatizációja, a külföldi tőke beáramlása és a hazai plutokrácia/oligarchia megerősödése, vagy egyéb - kulturális - vetülete is vizsgálandó. Közép- Európa gondolata - jobb- és baloldali „elköteleződésű" értelmiségieknek egyaránt - azért vált fontossá, hogy a procedurális demokrácia tökéletlenségére irányítsák a közvélemény figyelmét. A társadalomtudományos beszédmódot uraló „tranzitológia" ahhoz a forgatókönyvhöz ragaszkodott, amely a - Nyugattól és egymástól is különböző társadalmi kontextusokra fittyet hányt, és a neoliberalizmus normatív eszmevilágát érvényesítette. Közép-Európát szóba hozni egyet jelentett a Nyugat csodálatával és a saját körülmények Nyugattól való távolságának felismerésével. A tranzitológia címszava alatt kimunkált ideológia - amely nem is tudta volna olyan szellemi áramlatok hatása alól kivonni magát, mint a például a dekonstrukció és a feminizmus - úgy fogta fel Európa függetlenségét visszanyert, posztszocialista régióját, mint amelyik - a posztkolonializmus elméleti fényében - nem egykori kolónia, hanem megannyi gyarmatosító lenne. Mindeközben nem csupán az állami önkorlátozás és az emberi jogok garanciája forgott kockán, hanem az állam öntudatra ébredése és a politikai közösség megszerveződése is. Ahhoz, hogy plurális nyilvánosság épüljön ki, a politikai alrendszer - az állampárt - multiplikálódása kevésnek bizonyult. Előbb a predikátumok égitesteit kellett pályára állítani az ősrobbanás utáni szemantikai űrben. A rendszerváltások Közép-Európának 19. századi, episztemológiai karakterű történelmi feladatot adtak: az állam- és jogalkotáshoz nélkülözhetetlen „normatív univerzumot" s az annak alapjául szolgáló - halbwachsi értelemben vett - „kollektív emlékezetet", valamint a Hayden White-i „narratív struktúrát" kellett megkonstruálniuk. Csakhogy a nyolcvanas, kilencvenes évek fordulóján Nyugatról, az ott dívó szellemi klímából szemlélve ez a „projekt" anakronisztikusnak látszott. Nem mintha eleve retrográd gondolkodásmódról lett volna szó. Bibó István - akit a rendszerváltó jobb- és baloldal egyöntetűen elfogadott orákulumként - nagyszabású összehasonlításai - amelyek a közép-európai létmód komponenseit rendszeres diskurzusba emelték - éppen arra a szerkezeti vázra akaszkodtak, hogy a „kelet-európai kisállamok" fejlődése miért és mikor ficamodott ki a nyugati történelem ízületi tokjából. Nem vitás, hogy a klasszikus nyugati historiográfia sémája kerül szóba, valahányszor Közép-Európát tájolja be eszmetörténeti iránytűnk, vagy barométerünk előrejelzéseit fürkésszük. Jacob Burckhardt A reneszánsz Itáliában című monográfiája például már a reneszánsz korstílusát is kistafírozza a normatív univerzum - aminthogy Dante révén a toszkán KORTÁRS 2015 / 07-08