Kortárs, 2017. január-június (61. évfolyam, 1-6. szám)
2017 / 2. szám - Szakolczay Lajos: Erkölcs, bátorság, rendíthetetlen hit. „Támadó tűz voltunk” - Magyar költők, írók az 1956-os forradalomról
Elsőbben is a Füveskertiek (még 1956 előtt börtönbe zártak) nem kicsi és esztétikailag is hatékony munkásságát kell említenem, akik közül ebben az összeállításban Tollas Tibor antológia-verssel (Bebádogoztak minden ablakot) szerepel, de az évtizedek alatt legteljesebb életművet teremtő Kárpáti Kamil (A szabadsághoz) is éppúgy hatásos szóló, mint az egyik legmegrendítőbb költemény szerzője, Tóth Bálint. Ez utóbbi Jézushoz intéz kérlelő szavakat: „Hadd kérdjem Tőled: / Én megbocsáthatok-e / a cvikkeres Nagyért, / a hórihorgas Pálinkás őrnagyért, / Maléterért és Mansfeld Péterért, / a Kossuth téren meggyilkoltakért, / Salgótarjánban meggyilkoltakért, / a háromszázakért, az ötszázakért, / és ki tudja, hogy hány ezrekért, / a Pesti Srácokért s a Pesti Lányokért, / Angyalért és angyali Géreczért. // S a korábbiakért: / Donáthért, Kiss Szalézért és Apor Vilmosért, / a Recsken haltakért, / a vallatáskor agyonvertekért, / a börtönökben égigkínzottakért, / tyúkketrecbe felépítettekért, / és a határon agyonlőttekért. // S a későbbiekért: / Bériért, Gáliért, / s ki tudja még kiért, / ki korábban halt, mint rendeltetett, / Uram, itt valaki felfejtette / te szent törvényedet. // Hány sor kéne ide, / hány sírkő s kopjafa, / mert ezt a magyar litániát / nem fejezhetjük be soha. // És mégis, mégis fejezzük be, / mi nem kezdhetjük újra" (Magyar litánia). A szociohelyzetből, a nevekkel említett, átokzuhatagként hangzó elsiratottakból kikerekedhetne újkori történelmünk egyik fejezete. S minő csoda, hogy egyikük-másikuk íróként is - először a forradalom egyetlen mártírköltőjét, Gérecz Attilát kell említenem, másodszor a később öngyilkossá vált Béri Gézát - hallatta a hangját (Karácsonyi ének a börtönben, illetve Vörösmarty). Ám Faludy Györgyöt is, mint oly sokat, Recsk edzette (1956, te csillag, Nagy Imre), s akit meg a hontalanság nehéz kenyere, az országon kívüliség megalázottsága, az is tudta a dolgát. Márai Sándornak aligha Kassa elvesztése harangozott a tudatában - nyilván az is, amikor a forradalmunkért imádkozott, inkább a zsarnok elleni düh. A Mennyből az angyalhoz fogható verssel - Illyés Gyula forradalmat alapozó Egy mondat a zsarnokságról című remekmívű költeménye ilyen - nem nagyon dicsekedhet az antológia. „Csillagszóró villog a fákról: / Angyal, te beszélj a csodáról. // Mondd el, mert ez világ csodája: / Egy szegény nép karácsonyfája / A Csendes Éjben égni kezdett / És sokan vetnek most keresztet. / Földrészek népe nézi, nézi, / Egyik érti, másik nem érti. / Fejük csóválják, sok ez, soknak. / Imádkoznak vagy iszonyodnak, / Mert más lóg a fán, nem cukorkák: / Népek Krisztusa, Magyarország." Ehhez a nyugati magyar vonulathoz tartozik két nem akármilyen vers: András Sándor avantgárd hevületű, az elsiratáshoz kocsmai szószéket találó Gyászmise a Hattyú utcai kocsmában című költeménye - „Palackok orgonasípjain / ömlik a gyászdal - / Pajtásom, drága pajtásom, / mit kezdjek a zokogással? // Két szemem két jó géppisztoly / pattognak belőle a könnyek, / engem járnak át, magam ölöm, / de nem megy hogy megdögöljek" - és Makkai Ádám több hangra írott kegyelembe. Itt az ideje, az újraközlés jó alkalom, hogy megsüvegeljem Makkait (régebbi, e tárgyból írott tanulmányomban figyelmetlenségből, sajnos, ezt elmulasztottam), hiszen az ifjú Endrey Árpád, Muki emlékének ajánlott drámai mű, a dadogó szereplők (Hernyótalpas, Első halott, Davajgitár, Útszéli fa stb.) megnyilvánulásai közé tördelt nemzeti ima, a Himnusz soraival, maga a szenvedés apoteózisa. Cs. Szabó László kevésbé ismert szózata, a Gyász és megdicsőülés - elhangzott 1956. november 1-jén, a BBC magyar adásában - hangütésében is, méltóságában is azokhoz az írói megnyilvánulásokhoz köthető, amelyek itthoni klasszikusaink tollából eredtek (nagy részük az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számában olvasható). „De 1956-tól fogva Magyarországon krisztusi ünnep is ez a keresztény emlékezés: olyan áldozat ünnepe, amelyet egy nép hozott, hogy kiontott vérével tisztábbra mossa a világ lelkiismeretét, s puszta mellel a fegyvereknek ugorva meghirdesse, hogy a Bűnnek nincs igazi hatalma. [...] Nem lesz könnyű méltónak lenni azokhoz a holtakhoz, Krisztus tudatos vagy öntudatlan követőihez, akik halottak napja előtt Budapesten és az országban olyan sokat elmostak a világ bűneiből." Sokszor idézett klasszikusaink akarva-akaratlan megéreztek valamit - bátorsággal ki is mondták - az idők szavából, és sem a börtön, sem az ilyen-olyan megtorlás nem tántorította őket el igazuktól. A forradalom, még ha gyalázatosan eltiporták is - élet! (Külön tanulmányt érdemelne a különböző művekben föllelhető vér mint életszimbólum, mint krisztusi jelkép.) S az élet hitét továbbadni: kötelesség. Imaparafrázisok, történelmi és magánzsolozsmák regimentje bűvöl el, még akkor is, ha századszor olvassuk őket (Németh László: Emelkedő nemzet; Füst Milán: Emlékbeszéd Thuküdidész modorában az elesett hősök sírja felett; Tamási Áron: Magyar fohász; Déry Tibor: Barátaim!; Örkény István: Fohász Budapestért). KORTARS 2017 / 02 105