Kortárs, 2018. január-június (62. évfolyam, 1-6. szám)

2018 / 6. szám - Falusi Márton: Keményen kötöző, tündéri láncok (Márkus Béla: Szólamból szólamra)

84­ ­ csak cselekszik, talán még okoskodik is, de sohasem gondolkodik. Mára aztán Hayden White törté­nelmet fikcionalizáló, az irodalmi narratológiát kiterjesztő elmélete ugyanúgy könnyűnek találta­tott, mint Paul de Man dekonstrukciója. Mindkettő azért vált védhetetlenné, mert antihumanizmusuk kikezdte az erkölcs végső imperatívuszait. A haláltáborok nem minősíthetők fikcióvá, ez előtt még White-nak is kapitulálnia kellett, mint ahogy de Man náci kollaboráns cikkei sem törölhetők ki az ar­chívumokból mint ironikus „grammatológiák". A szerző igenis él; életrajzának léthelyzetei hatással vannak stiláris és cselekménybonyolító választásaira. Az „antikvárius” és a „monumentális" törté­nelemszemlélet - Nietzsche fogalmaival - nem rehabilitálható többé, ám a történelem ítélőszékét sem hagyhatjuk üresen, ha emberi arcunknak legalább néhány vonását felismerhetően akarjuk az utókorra örökíteni. Márkus Béla az egészséges nemzeti önismeret eszméjéről nem metszi le a természeténél fog­va odatartozó irodalomtörténetet, mint ahogy Ablonczy László, Imre László és néhai Görömbei And­rás, bensőséges pályatársai sem, akiknek szellemisége és virtuális alakja vissza-visszatér a kötet lapjain. A IV. rész - hogy előreszaladjak - a szerző számára emocionálisan is „kedves” kollégákról, „delikvensekről” szóló írások locusa, felvillantja Gál Sándor, Király László, Nagy Gábor, Oravecz Imre, Borbély Szilárd, Tamás Attila, Olasz Sándor, Imre László és Szakolczay Lajos pályaképét. Ugyanakkor Márkus nem idealizálja a 20. századi magyar irodalom szereplőit, sem a jelenben, sem a két világháború között alkotókat, sem a határon túli magyar irodalmak auktorait - három fő kuta­tási területét kiemelve. A II. és a III. rész Reményik Sándorról, Bánffy Miklósról, Szép Ernőről, Páskándi Gézáról, Sütő Andrásról, Cs. Szabó Lászlóról és Szabó Zoltánról éppúgy egy-egy tudo­mányos probléma, eszmetörténeti incidens - például a „Schisma-pör” - kontextusában beszél, mint a kevésbé ismert Horváth Istvánról vagy a vitatott megítélésű Wass Albert-életműről. S csak én tudom a szerzőn kívül, mindentudó szerkesztői gőggel, hogy mi minden (lényegi) maradt ki koncep­cionális vagy terjedelmi okokból (ilyen a Debreceni Irodalmi Napok kronológiájáról írott historikus áttekintés). Márkus Béla ugyanis, írásról írásra, mintha egy tekintélyes modern irodalomtörténeti kézikönyv fejezeteit készítené elő. Azonos mércével mér, a minőségi kritériumok nem elegyítenek tematikus vagy doktriner szempontokat; számára nem attól emelkedik ki egy életmű a kulturális emlékezetből, hogy szüntelenül a nemzetről deklamál, vagy - éppen ellenkezőleg - a személyes és kollektív identitás lebontásáért perel. A schilleri „szép közlés" nem tűri a félreértést, ha jó szándékú értelmező hajol közel hozzá. Deleuze és Guattari hivatalossá tett nemzet- és kisebbségfogalmát élből cáfolja. A filozófusbrigád szerint ugyanis a nemzet nem egyéb, mint „etnobusiness", kategoriális identitás, elnyomó narratíva, mely feltételezi az alávetett Másikat; a kisebbség pedig ugyancsak arról ábrándozik, hogy a hierar­chia csúcsára kerüljön, s végül a domináns többségtől átvegye a hatalmat. E tétel teljesítményének amplitúdóját - mindenféle okfejtés nélkül - eleve kioltja a plurális hozzáállás; az a szélesvásznú tab­ló, amelyet Márkus Béla könyvei festenek. Tanulhatnának tőle a Deleuze és Guattari kinyilatkoztatá­sának áhítattal adózó, határon túli tudományos műhelyek, például a pamfletban nevesített vajdasá­giak, amelyek az anyaországot csupán gyarmatosító kultúrának érzékelik. Márkus „sine ira et studio" prezentálja a Forrás-nemzedékek értékeit éppúgy, mint a symposionistákét. Senki nem vé­gezte el olyan alapos tárgyi tudással Wass Albert és Nyirő József munkásságának műközpontú elemzését, mint Márkus, ahogyan ő tisztította meg az írók curriculum vitae-it is a rájuk rakódott mí­toszoktól. Emellett szisztematikusan felhívja a figyelmet azokra az írói teljesítményekre is, amelyek megítélése hullámzik az időben; a ritkán emlegetett Berde Máriára, Szenteleky Kornélra vagy Markovits Rodionra, a mostanában csekélyebb vagy éppen újra egyre intenzívebb népszerűségnek örvendő Kuncz Aladárra, illetőleg Bánffy Miklósra. Nagy ívű tanulmányokban kimerítően taglalta Sütő András közéleti szerepvállalásait (Emlékek tükrében Sütő András), szigorúan a tényekre és írá­sos dokumentumokra szorítkozva, hogy ki-ki maga döbbenhetett rá, miféle prizmákon áthatoló, megtörő fénynyalábok torzítják az erdélyi író recepcióját. Taxatív felsorolását meg sem kísérlem azoknak az íróknak, akiknek életművével Márkus Béla behatóan foglalkozik, és akik kényszerűen nem válnak főszereplővé e kötetben, mert túlfeszítenék annak kereteit. Privát Parnasszusa megannyi széles hegyhát és szelíd lanka. Márkus a kisebbségi magyar irodalom identitáskérdéseit szintúgy a mű és a valóság eseményszerűségének egybeforga­­tásával fogalmazza meg, mint hajdanán „a műveket kihívásokra adott válaszoknak tekintő” - ahogy Juhász Béla rögzítette - Sarkadi Imre-monográfiájában. Kiváltképpen a transzszilvanizmus, a „nem KORTÁRS 2018/06

Next