Kortárs, 2018. július-december (62. évfolyam, 7-12. szám)
2018 / 12. szám - TANDORI 80 - Molnár Miklós: Negyvenfilléres kiflik
tam az életidőmet gáládul elherdáló iskolákban, ami keveset tudok, azt mesterektől lestem el, vagy magamat tanítottam meg rá. Amúgy én nagyon bírtam az oroszt (anyám, érezve az idők végbélszelét, már negyedikes koromban különórákra járatott), a cirill betűk is tetszettek nekem, az meg különösen, hogy a ceruzára azt mondják: kalandás, a lóra meg azt, hogy kony, a kislány nekik gyévocska, a fiú málcsik, a nagymama bábuska, a kenyér hieb, a kifli razsák, a pénz gyengi, a sárga zsoltár, az elefánt meg szlán. Jóízű, barátságos nyelvre véltem ráérezni, szavainak olyan íze volt a számban, mint Celesztin apó kiflijeinek. Tántoríthatatlanul meg voltam róla győződve, hogy a kiflik vagy az erdei fák maguk közt oroszul beszélgetnek egymással. (A kutyák meg magyarul. Egyszer suttyomban kihallgattam két kutyát; azt hitték, senki sem látja vagy hallja őket. Arról folyt köztük a szó, hogy az embereknek halálszaguk van, mindegyiküknek másmilyen, erről lehet leginkább megkülönböztetni őket, az emberkölyköknek viszont, amíg föl nem cseperednek, istenszaguk van. Magyarul egyébként a világ minden kutyája ért, a többi nyelvet legföljebb csak törik, jobban mondva: ugatják.) Az orosz szavakból és népdalokból, amilyen például a „Gyorsan száguldó, hűs patak partján" vagy a „ToHKaa paOHHa", nyírfaerdők és berkenyeligetek zúgását hallottam ki. A gyerekkoromban belém vésődött russzofíliából a történelemnek nevezett siralmas bohózat semmilyen fordulata sem ábrándíthatott ki. Január elsejének délelőttjén minden évben tiszteletemet teszem Puskin szobra előtt, és nem szavalom, csak csöndes megilletődöttséggel elmondom valamelyik versét, például ezt: Ó, jaj! bármerre nézhetek: Csak ostorok, bilincsek erre; Pusztít a jogrend, rég beteg, S a rabság könnyét látom egyre; Mindenhol bitor hatalom Az elfogultság vak ködében Ül trónra - rabszellem van ébren, S a hírnév átkos vágya nyom* Vagy - jóllehet orosztudásom szánalmasan fogyatékos - Alekszandr Szergejevics anyanyelvén: Ji Bac jiioöhji: jhocobb eme, etiTb MoweT / B flyrne Moeji gracjia He coBceM... („Szerettem Magát: talán mély szerelmem / A lelkemben nem hunyt egészen el...") Gubik tanerőt csak per Geszter emlegettük, ámbár küllemében nemigen hasonlított a piros felsőn vadászsólyommal villogó Geszler Hermannra. Mivel testközeli tapasztalatokat csak arról szerezhettem, ahogyan nem hetvenöt, hanem harminckét gyereket ejtegetett kétségbe egyetlen másodperc alatt, harmincketten voltunk ugyanis az osztályban, Gubik tanerőt, legalábbis az ordibálós, pofozkodós, a sorból kilógókat meggyfa bottal fenyítő, teljes lényükből erőszakot árasztó többi tansmasszerhoz viszonyítva, éppenséggel tangyöngének is mondhatnám. Nem mintha nem szolgált volna rá, hogy annak a Tell Vilmosból, kivált pedig a magyar kártyából jól ismert gonosz birodalmi helytartónak a nevével billogoződjék meg, aki, miként a tök kilencesen is híven meg van örökítve, a bothegyre tűzött kalpagját süvegeltette meg a jó néppel, míg a makk fölsőn akcióhoz készülődő Teli Vilmos egy jól irányzott nyíllövéssel ki nem iktatta az élők sorából a kalpag gazdáját. Schiller úr szerint Tell Vilmos néhány lépésnyi távolságból eresztette bele a nyilát Geszlerbe. Ugyanezt Kassai Lajos lóhátról és ötvenméteres távolságból is kacagva meg