Kortárs, 2019. július-december (63. évfolyam, 7-12. szám)

2019 / 10. szám - Artzt Tímea: Nádas Péter / A szabadság tréningjei

kritika 1 99 Az Álomháztartás (1991) két évvel a rendszer­­váltás után tele van az önkényuralmi berendezkedés utópisztikus és apokaliptikus képeivel. Kafka, Beckett, Camus világa Orwell-lel spékelve. Behúzó­dunk az álmok omladozó házába, amelyek a rothadó kultúra jeleivé válnak. „Rákos daganatok lepték el a házat, olyanok lettek, mint a barokk pestisoszlopok.'' Az álmok terepére tévedt elbeszélő ismét határ­­helyzetben lép: „érzem, amint ingázom a mélyálom és az álom felszíne között. Lenn sötét, fönn világos. A mélyben elhallgat a mondatom, ott nem tudom megoldani, amit meg kéne oldani." Küzd a hangalak és a jelentés összhangjáért, a „hamis" helyett a „hite­les" kifejezésért. Mind erősebb a zeneiség, egyre va­kítóbb a fény (Camus, Mészöly), és egyre szürreá­­lisabb a tér: „az egyik elátkozott tájról a másikba érünk". A gondolatért folytatott küzdelemből az élet­térért folytatott harc lesz: „Tisztaságot és rendet te­remtettem, mégis hiába igyekeztem." Nincs hova visszahúzódni, házba, kertbe, álomba: „Erre a mon­datra, hogy lenne remény, fölébredek." A kötet négy fejezete kisebb fragmentumokból áll, ezek asszociatív módon rendelődnek egymás mellé. A szövegtípusok között van alkotói feljegy­zés, esszé, prózatöredék, párbeszédfoszlány, napló, álomleírás, allegória, példázat, hír, tudományos megállapítás. A kötetben megvalósuló alkotói sza­badság egyik rétege éppen az, hogy a fejezeteken belüli apró szövegegységek között nem lineáris és nem hierarchikus a kapcsolat, részei a Nádas-uni­verzumnak, a hálózaton belül maradnak, ugyanak­kor az olvasás jelen idejű tapasztalata miatt most ebben a válogatáskötetben hangsúlyt kapnak. A szabadsághoz bátorság kell. A kötet jó alka­lom a szembenézésre azzal az érzékeny fiatalem­berrel is, aki Nádas vagy akit annak vélünk, továbbá alkalmat teremt a múltbéli szövegek aktualitásának, hitelességének, esztétikai értékének ellenőrzésére. Nádas Péter a szabadság megvalósulásának te­repeit vizsgálja a csalódások függvényében. Melyek lennének ezek a csalódások? Bár szabadságjogi érte­lemben nagy vívmányok keletkeztek, a praxis nem igazolta a reményeket. Az előítéletek nem csökkentek, mert a ma­gyar embert a szabadság lehetőségei közül leginkább az anyagi jólét ragadta meg, így intettünk búcsút a racionális döntéseknek, az erkölcsnek: a bűn le­került a napirendről. A társadalmi tér nem kedvez a szabadságérzetnek, de mi van a pár­­kapcsolatokkal, egyáltalán társas lény-e az ember? Az ifjú Werther szen­vedései című kisregény elemzése so­rán Nádas kitér az élethazugságokra és az elfedő kapcsolatokra. Véleménye szerint Goethe elfedi a társadalom számára elfogadhatatlan vonzalmat: „Werther inkább szerelmet hazudik önmagának, csak hogy barátjának vallhassa meg valódi érzel­meit.” Aki nem enged a személyiségéből, nem mond le a nemiségének bizonyos vonásairól, és még az életfogytiglan tartó szerelem eszményét is táplálja, annak magányosság az osztályrésze: „[m­inden egyes ember a maga egyéni pályáján marad"; „min­den mindennel érintkezik, az egyik dolog a másikat mégsem hatja át” - utóbbi már Magyarországra vo­natkozik. A diktatórikus rendszerben az egyén sem a társadalomban, sem a magánszférában nem érzi jól magát, az elnyomás a gondolkodásra mégis serkentően hat. A diktatúra ugyanis „különbség­­tevésre" készteti az embert, aki enélkül elveszí­tené az orientációját: az események értelmezése, a tájékozódási pontok és irányok megtalálása szintén morális kötelesség. S mielőtt megörül­nénk a diktatúra hozadékának, az utolsó esszé legplasztikusabb képe mindenképp kitüntetett fi­gyelmet érdemel, aki olvassa, nem is feledi. Van­nak helyek, ahová csak a legnagyobb szükség idején lépünk be. Nádas visszatérő témája a nyilvános vécék ál­lapotrajza. A hosszabb leírás túlnő magán. Immár nem csak arról van szó, hogy az emberek nem használják rendeltetésszerűen a dolgokat - „a vécé porceláncsészéje évek óta el van törve, [...] a hibás helyeken vastagra gyűlt a szar” -, nem takarítják rendesen a vonatokat, nem ellenőrzik a munkát, nem vállalnak felelősséget, hanem arról van szó, hogy „hová a csudába nézhetnék még öklendezés nélkül", mármint ebben a miliőben. Mi lenne a meg­oldás? „Demokráciában az történik meg, amit meg­tesz az ember. Én most bejelentem az államcsődöt. Ezzel a csőddel az államelnöknek immár nincsen hová fordulnia. Vagy megbeszéljük a viszonylag egyszerű logisztikai problémát, megegyezünk, ta­karítunk, reparálunk, felelősséget vállalunk, vagy nincs megoldás.” S végezetül álljon itt Nádas egyik legfelszabadítóbb és legbéní­­tóbb észrevétele: „a történelem im­már olyan, mint az időjárás: nem el­képzeléseinket, hanem önmagát va­lósítja meg" - az ember tehát nem sokat tehet: bejárja a képzelet tereit, fényképeket készít, utazik és ír - hi­szen a művészet tágasság -, trénin­gezik és vár... Utószó nincs, de még lehet.

Next