Kortárs, 2019. július-december (63. évfolyam, 7-12. szám)
2019 / 10. szám - Artzt Tímea: Nádas Péter / A szabadság tréningjei
kritika 1 99 Az Álomháztartás (1991) két évvel a rendszerváltás után tele van az önkényuralmi berendezkedés utópisztikus és apokaliptikus képeivel. Kafka, Beckett, Camus világa Orwell-lel spékelve. Behúzódunk az álmok omladozó házába, amelyek a rothadó kultúra jeleivé válnak. „Rákos daganatok lepték el a házat, olyanok lettek, mint a barokk pestisoszlopok.'' Az álmok terepére tévedt elbeszélő ismét határhelyzetben lép: „érzem, amint ingázom a mélyálom és az álom felszíne között. Lenn sötét, fönn világos. A mélyben elhallgat a mondatom, ott nem tudom megoldani, amit meg kéne oldani." Küzd a hangalak és a jelentés összhangjáért, a „hamis" helyett a „hiteles" kifejezésért. Mind erősebb a zeneiség, egyre vakítóbb a fény (Camus, Mészöly), és egyre szürreálisabb a tér: „az egyik elátkozott tájról a másikba érünk". A gondolatért folytatott küzdelemből az élettérért folytatott harc lesz: „Tisztaságot és rendet teremtettem, mégis hiába igyekeztem." Nincs hova visszahúzódni, házba, kertbe, álomba: „Erre a mondatra, hogy lenne remény, fölébredek." A kötet négy fejezete kisebb fragmentumokból áll, ezek asszociatív módon rendelődnek egymás mellé. A szövegtípusok között van alkotói feljegyzés, esszé, prózatöredék, párbeszédfoszlány, napló, álomleírás, allegória, példázat, hír, tudományos megállapítás. A kötetben megvalósuló alkotói szabadság egyik rétege éppen az, hogy a fejezeteken belüli apró szövegegységek között nem lineáris és nem hierarchikus a kapcsolat, részei a Nádas-univerzumnak, a hálózaton belül maradnak, ugyanakkor az olvasás jelen idejű tapasztalata miatt most ebben a válogatáskötetben hangsúlyt kapnak. A szabadsághoz bátorság kell. A kötet jó alkalom a szembenézésre azzal az érzékeny fiatalemberrel is, aki Nádas vagy akit annak vélünk, továbbá alkalmat teremt a múltbéli szövegek aktualitásának, hitelességének, esztétikai értékének ellenőrzésére. Nádas Péter a szabadság megvalósulásának terepeit vizsgálja a csalódások függvényében. Melyek lennének ezek a csalódások? Bár szabadságjogi értelemben nagy vívmányok keletkeztek, a praxis nem igazolta a reményeket. Az előítéletek nem csökkentek, mert a magyar embert a szabadság lehetőségei közül leginkább az anyagi jólét ragadta meg, így intettünk búcsút a racionális döntéseknek, az erkölcsnek: a bűn lekerült a napirendről. A társadalmi tér nem kedvez a szabadságérzetnek, de mi van a párkapcsolatokkal, egyáltalán társas lény-e az ember? Az ifjú Werther szenvedései című kisregény elemzése során Nádas kitér az élethazugságokra és az elfedő kapcsolatokra. Véleménye szerint Goethe elfedi a társadalom számára elfogadhatatlan vonzalmat: „Werther inkább szerelmet hazudik önmagának, csak hogy barátjának vallhassa meg valódi érzelmeit.” Aki nem enged a személyiségéből, nem mond le a nemiségének bizonyos vonásairól, és még az életfogytiglan tartó szerelem eszményét is táplálja, annak magányosság az osztályrésze: „[minden egyes ember a maga egyéni pályáján marad"; „minden mindennel érintkezik, az egyik dolog a másikat mégsem hatja át” - utóbbi már Magyarországra vonatkozik. A diktatórikus rendszerben az egyén sem a társadalomban, sem a magánszférában nem érzi jól magát, az elnyomás a gondolkodásra mégis serkentően hat. A diktatúra ugyanis „különbségtevésre" készteti az embert, aki enélkül elveszítené az orientációját: az események értelmezése, a tájékozódási pontok és irányok megtalálása szintén morális kötelesség. S mielőtt megörülnénk a diktatúra hozadékának, az utolsó esszé legplasztikusabb képe mindenképp kitüntetett figyelmet érdemel, aki olvassa, nem is feledi. Vannak helyek, ahová csak a legnagyobb szükség idején lépünk be. Nádas visszatérő témája a nyilvános vécék állapotrajza. A hosszabb leírás túlnő magán. Immár nem csak arról van szó, hogy az emberek nem használják rendeltetésszerűen a dolgokat - „a vécé porceláncsészéje évek óta el van törve, [...] a hibás helyeken vastagra gyűlt a szar” -, nem takarítják rendesen a vonatokat, nem ellenőrzik a munkát, nem vállalnak felelősséget, hanem arról van szó, hogy „hová a csudába nézhetnék még öklendezés nélkül", mármint ebben a miliőben. Mi lenne a megoldás? „Demokráciában az történik meg, amit megtesz az ember. Én most bejelentem az államcsődöt. Ezzel a csőddel az államelnöknek immár nincsen hová fordulnia. Vagy megbeszéljük a viszonylag egyszerű logisztikai problémát, megegyezünk, takarítunk, reparálunk, felelősséget vállalunk, vagy nincs megoldás.” S végezetül álljon itt Nádas egyik legfelszabadítóbb és legbénítóbb észrevétele: „a történelem immár olyan, mint az időjárás: nem elképzeléseinket, hanem önmagát valósítja meg" - az ember tehát nem sokat tehet: bejárja a képzelet tereit, fényképeket készít, utazik és ír - hiszen a művészet tágasság -, tréningezik és vár... Utószó nincs, de még lehet.