Korunk 1984 (43. évfolyam)
1984 / 12. szám - LÁTÓHATÁR - KÁNTOR LAJOS: A műfordítás etikája (Híd, 1984. 9.)
embernek alázattal, egyszersmind bátran kell vállalnia faja sorsából rá háruló felelősségét. Minden másfajta magatartás meghátrálás lenne, következményeiben tragikus. Az ember képesnek bizonyult arra, hogy megértse és ellenőrizze az őt környező világot. Miért ne lenne képes az önismeretre és az önuralomra is?“ Egy másik jelentékeny humanista, Carl R. Rogers szerint a teljes életfolyamat, nem pedig állapot, irány, mozdulatlan cél. A kultúra nevelő hatása a meggyőződés és az önszabályozás erejével szabadítja fel az embert, és alapozza meg a tartós emberi kapcsolatokat. A művelődésbeli szelektivitás kritériumaival rendelkező ember számára a szabadság és a determináltság viszonya a legtermészetesebb komplementaritás. Dávid Judit a műfordítás etikája (Híd, 1984. 9.) Sava Babic, a jeles szerb műfordító két esszéjét is olvashatjuk a Bori Imre szerkesztette újvidéki folyóiratban a műfordítás etikai és esztétikai kérdéseiről. „Néhány évtizeddel ezelőtt nálunk elképzelhetetlen lett volna a műfordítás etikai és esztétikai vonatkozásairól tárgyalni“ — írja Babic, a szerb-horvát irodalomra gondolva, „egy kultúra tudatosodásának“ jelét látja abban, hogy „megértette a műfordítás lényegét“. Különválasztva az etikai és esztétikai normákat, az előbbieket az alkotáson kívülieknek, az utóbbiakat magában az alkotásban érvényesülőknek minősíti; egyúttal felállítja azt a tézist, hogy „erről mindig csak a kivételes művek, tehetséges műfordítók és az alkotásértékű műfordítások esetében beszélhetünk“. Az etikai ismérvek között a legfontosabbnak az egyébként jól ismert (csak nem mindig érvényesülő) követelményt tartja: csak olyan műveket kell fordítani, amelyeknek kivételes értékéről a műfordító meg van győződve. Az alkotó kihívásnál nem kevésbé nehéz feladatokat ró a fordítóra a gyenge művek tolmácsolása — másképpen: ilyenkor ugyanis a gépiesség kerül előtérbe, illetve a fordító etikája veszélybe, „tulajdonképpen személyének integritása válik kérdésessé“. Babic nem említi itt a másik veszélyt, amikor is a műfordító személyisége pozitív értelemben rávetül az eredetileg gyenge műre, ami esztétikailag részben nyereség, másrészt viszont hamisításhoz vezet (és szintén azt a bizonyos integritást veszélyezteti). A színvonal mellett fölmerül természetesen az azonosulni tudás kérdése. „A fordítónak nemcsak elméletileg, hanem gyakorlatilag is megadatott a választás lehetősége, még ha ez korlátozott is, hogy vállalkozzon vagy ne vállalkozzon egy-egy alkotás átültetésére. Ezúttal is személyiségének integritásáról van szó, azaz az etikai komponensről, arról, hogy a fordító világszemlélete mennyire azonosítható azzal a szemlélettel, amelyet a lefordítandó mű tolmácsol. Ez nem azt jelenti, hogy etikai szempontból csak az olyan esetek helyénvalóak, amikor maradéktalan az azonosság, hanem lényegesek azok az esetek is, amikor teljes az eltérés, amikor a fordító képtelen elfogadni az eredeti művet.“ (Sava Babic egy személyes példát említ, nagyon őszintén és etikusan, amikor is nem tudott vállalkozni Kölcsey irodalmi és történelmi értékű versének szerb nyelven való megszólaltatására, viszont az etikai normákkal összeegyeztethetőnek tekinti, hogy ugyanezt a műalkotást egy más helyzetben Paszkál Gilevszki végül is lefordította.) A műfordítás esztétikai kérdéseinek körét Babic szintén saját írói tapasztalatai alapján vázolja, elsősorban Petőfiversek tolmácsolásának nehézségeit, a fordítói hűség és hűtlenség dialektikus viszonyát példázva. Szól a belső idézetekről is, egy Eörsi-vers kapcsán, amely a híres Petőfi-verset (Szabadság, szerelem) parafrazálja, illetve gondolja újra. Ehhez a műfordítói munkájához fűzi Babic következő lendületes eszmefuttatását: „Miért ragaszkodott a fordító éppen ehhez az Eörsi-vershez? Választhatott volna más költőt, más költeményt vagy másik Eörsi-verset is. Elsősorban ez a vers jó példa annak érzékeltetésére, milyen összetett helyzetekkel kell megbirkóznia a fordítónak. Az idézetek fordítása mindig összetett és nehéz feladat. S hogy miért választotta a fordító éppen az Eörsi-verset? A költő ebben a versben nagy elődjét idézi, de csak a szabadságot és a szerelmet vállalja, nem pedig Petőfi tragikus sorsát is. Petőfi XIX. századi költő, annak a századnak a gyermeke, amely úgy tartotta, hogy az ember ura a maga halálának, megválthatja önmagát és megváltoztathatja a világot. Eörsi XX. századi ember és költő: az ember már nem hiszi, hogy maga irányíthatja sorsát, a különböző mesterkedések folytán [...] ezrek végzik tömegsírban; nem az egyes ebertől függ, hogy kitör-e az atomháború. .. Nincsenek illúziók. A költő felfedezte ezt a különbséget.