Kossuth Hirlapja, 1848 (1-157. szám)

1848-11-25 / 127. szám

KOSSUTH HÍRLAPJA 127. szám. Pesten, szombaton november 25.1848. Megjelenik, hétfőt kivéve, naponként. Mindenféle hirdetmények felvétet­nek; négyszer halélozott sorért 3 pgö kr., kettős hasábu sorért pedig 6 pgő kr számittatik. Előfizetési díj félévre Budapesten kézhoz-hordással boríték nélkül postán borítékban hatszor küldve 10, kevesebbszer küldve 9 pge­ft. 8. Előfizethetni minden postahivatalnál, helyben a kiadóhivatalban: Egye­­tem-utcza, 90. szám, első emelet, előbb Almási-, most a pesti takarék­­pénztár házában. Lapunkra jövő évi januárius 1-je napjától uj előfizetés nyittatik. Az előfizetési díj: Budapesten házhoz hordva boríték nélkül félévre 8, egész évre 16 ft pengő pénzben. Postán borítékban hatszor küldve . . félévre 10 „ „ 20 „ „ „ „ A kevesebbszer küldve . . . . 9 „ „ 18 „ „ „ Évnegyedre előfizetés nem fogadtatik el. Helyben egyedül a kiadó­hivatalban fizethetni elő, vidéken minden postahivatalnál. A könnyen támadható kiadási zavarok és postai késedelmek kikerülése végett a czímeket hibátlanul, tisztán, olvasható­ig, valamint általában az előfizetéseket jó korán beküldetni kérjük. CSELEKEDJÜNK ! A nemzet egyik fő életkérdésében emelek szót, a nemzeti­ség ügyében, és tettre hívom föl a haza minden hű fiát és leányát, olly tettre, melly egyedül képes a jövendőt a magyar faj számára biztosítani. Mindenki tudja, hogy Magyarország a legrégibb időktől fogva máig nyílt kebellel fogadott minden jövevényt, ki hozzánk, bármi oknál fogva, új hazát keresve, átszármazott. Az is tudva van, hogy a jövevénytől soha sem követeltünk semmit is, mint azt, hogy békén legyen és az ország csendét ne háborgassa. Megta­nulni az ország nyelvét, vagy nem tanulni, egészen egyéni tet­szésére bizva maradt. A rémítő csapások, mellyek az országot időszakonként ér­ték , az idegen uralkodók, a tatárjárás, a török járom, s a ma­gyar faj szaporátlansága, mellynek egyik oka bizonyosan abban van, hogy a magyar, szabadságát vesztve, életkedvét is elvesz­tette , mind oda munkáltak, hogy a beköltözőnek száma minden arányt a benszülöttekhez képest meghaladó, és a bevándorlások seregenként történvén, s a bevándorlónak legszívesebben együtt vagy közel egymáshoz megtelepedvén, a szükséget magyarúl: ta­nulni, nem igen érezték. Hozzá járult a magyarnak azon tulajdon­sága , mellynél fogva a jövevényt vendégnek tekintve, minden le­hető kímélettel, sőt megelőző szívességgel volt iránta , s ha néha valamit eltanulhatott a műveltebb, szemesebb idegentől, hála fe­jében eltanulta tőle nyelvét is. Ha a latin nyelv nem bitorolja a nemzeti nyelv jogait, ha minden tudomány és értelmiség nincs a latin nyelv által az életből kizárva, minden előadott okok daczára sem lett volna annyira hát­térbe szorítva a magyar nyelv, mint azt az élet mutatja; így azonban minden körülmény oda működött, hogy a magyar saját hazájában csaknem kénytelen volt magát idegennek tekinteni. S van hely, van körülmény elég, hol ezt még most is érezhetni. Azonban engesztelhetlenebb s megátalkodottabb ellensége a magyar nemzetiségnek nem­ volt, sem török, sem tatár, mint az austriai uralkodó­ház. Ennek gyűlölete annyira ment, hogy épen akkor kezdett a magyarokhoz magyarul beszélni, midőn az or­szág önállásának a végső tördöfést adni, midőn azt az országok sorából büntetlenül vélte kitörölhetni. A magyar szó austriai her­­czeg alakb­ól olly kábító­szernek tartatott az udvaron ezek által, hogy ennek hatása által az enyészet fájdalmait is elnyomhatni vél­ték. A nemzet sírja szélénél állott, s hogy tetszhalálát mélyebbé, halálálmát erősebbé tegyék, a királyi család szájából magyar igék hangzanak, először századok óta, és voltak, kik alig hihetvén füleiknek, könyekre fakadtak, szebb jövendő zálogának tekint­ve a hallatlan eseményt. Csakhogy voltak mások is, kik azt tart­ván, hogy Talleyrand nem csak a francziák számára mondta,­­mi­szerint a nyelv arra való, hogy gondolatainkat elpalástoljuk, kik szemek előtt tartván, miket tett a magyar nyelv javára az austriai ház 300 év óta, s különösen azóta, hogy a nemzetiség kérdése élénkebb részvétet kezdett gerjeszteni, a rendkívüli tünemény alatt rendkívüli cselt véltek lappangani, s miként a következés mutatja, nem csalódtak. A király novemberben magyarul beszél, s ime már április­­ben­­feszelegnek a szerbek s ráczok, fészkelődnek az erdélyi szá­szok, mozognak horvát név alatt az illyrek; ezeket rövid idő múl­va követik a felső vidéki tótok, végre kitörnek az oláhok. Ha a czigányt lehet­ valamivel csábítani, nincs kétség, ezeket is fel­bujtatták volna. Hát a németek ? Bécsben azt hitték, a németet csábítani, izgatni sem kell, az magától is megindul. Ezekben azonban és a felső vidéki tótokban csalódott az udvari ármány, s önámítás volna tagadni, hogy a magyart, istenén és önerélyessé­­gén kivül csak e körülmény mentette meg. Minden örömköny, mellyet novemberben a király magyar szava fakasztott, millió keserves könyekbe került e nemzetnek, s ha még most sem ébred föl tétlenségéből, ha még most sem látja, mi a teendője, ha még most is hiszi, hogy eleget tett, ha az el­lenséget vagy elkergette vagy itt elnyomta , úgy ismét elláthatlan bajok tömkelegébe fog sodortatni és csak azon fogja magát észre venni, ha a gleichberechtigte Nationalitäten felhője, mint pusztító zivatar törend ki feje felett. Nekünk magyaroknak nagy tartozásunk van a köztünk lakó nem-magyar ajkúak irányában, mellyel leróva egyszersmind nem­zetiségünket biztosítottuk s anyanyelvünk iránt leróttunk egy vég­telen tartozást, melly első királyunk idejétől fizetetten maradt, csaknem egész a mai napig. Az 1848. törvény kiegészítve a régiebbeket, polgári jogot ad minden nagykorú, önálló embernek e hazában. Törvényhozói, elöl­járói bírói s fegyver alatti tisztségekre választhat és választható, gyűléseket tarthat, kivonatait egyenként és egyesülten beadhatja, a sajtóhoz az ország minden elmebeli kincseihez joga van, szóval a közös haza minden javaiban minden polgár igényelheti részét. Ámde valljuk meg, hogy a nem-magyar ajkú polgár azáltal, hogy magyarul nem tud, sok polgári jognak használatából egészen ki van rekesztve, sok másnak hasznát pedig csak alig tudja venni. De ha ezt sem néznék, a nemzet soha egy, soha erős, soha megtörhetlen nem lesz, míg polgárai közt lesznek, kikkel tolmács által kell beszélni. Sok panasz emeltetett eddig a magyar ellen, azok részéről, kik az országban lakván és minden jótéteményeit élvezvén, de ma­gyarul nem tudván, ezen önfogyatkozásuk rovására főképen azon hazafiak ellen keltek ki,kik a nemzetiség szellemétől áthatva,legme­legebben pártolók ennek jogait. Egy panasz igazságos leendett, az, hogy az ország sem a kormány által, sem sociális úton mit sem tett arra, hogy a n­e in­m­a­gy­ara­­kúak a magyar nyelvet otthon, köny­­nyen, olcsón, tisztán és mielőbb megtanulhas­­s­á­k ; de ezen egyetlen igazságos panaszszal hallgattak, mert a nép nem szokott országos ügyek s bajokról elmélkedni, a nép ba­jainak csak legközelebbi okait látja, s azon sülyedt lelki állapot­nál fogva, mellyben, ha szándékosan nem is, de bűnösen tartatott, legsúlyosabb terheit is a kérlel­hellen sorsnak, melly ellen mozogni vétek, tulajdonítva , elhárításukról nem gondoskodott; vezetői pedig, bármi oknál fogva, de nem akarták a baj okát látni, nem is tettek elhárítására semmit, sőt ha imitt-amott egyegy lelkesebb magyar akart is módot nyújtani magyarul nem tudó honfiainak a magyar nyelv m­egtanulására , azonnal magyaromániát, üldözést, martyrságot emlegettek, s kígyót békát kiáltottak ellene. A lenyügzött magyar és legyezgetett nemmagyar sajtó leg­jobban kimutatta a magyarok elleni agyarkodásnak kútforrását, kiki tudván, miféle sugallatok igazgatják a censorok ónját. A pan­­slavismus egyfelől és a német propaganda, mellynek vesszőpari­pája szüntelen az vala, hogy „Die Donau ist ein deutscher Strom“ a nyilvános titkok közé tartozzanak, így talált bennünket ez év tavasza. Most a tél elején kiki tud­ja már, hogy a nyelvhezi ragaszkodás, a szerb , rász, horvát, il­­lír, szász, tót s oláh polgárok részéről, soha semmiféle ellenséges népmozgalom oka nem volt, miután jelenleg már ürügynek sem használtatik, s egészen elpárolgott. De, ki népünk lelkületét figye­lemmel kisérte, ennél is többet tud; tudja, hogy a­hány jólelkű magyar polgár van, mindenik szeretne magyarul tudni, s ha látja, hogy ő evvel bizony már semmire sem megy, legalább gyermekeit szeretné taníttatni. Ezen lelkesedést nekünk nem látni, azt elszalasztani vagy lelohasztani nem szabad, sőt ha még meg nem volna, miután csak­ugyan úgy látszik, hogy ébresztésére semmi egyenes intézkedés nem történt, hanem önkényt kifejlett, tettleges hozzájárulás­sal kellett volna ezen megbecsülhetetlen hangulatot előterem­tenünk. Mi tehát a teendőnk ? Sikeresebb módot, mellyet a magyar nyelv megtanulására nem magyarajkú polgártársainknak ajánlhatnánk, nem ismerünk, mint, ha minden nem maagyarajkú községben egy vagy több kisdedóvó intézet megnyittatik, m­a­­gyarlelkü óvó férfiút és, a mi fődolog, beszédes magyar dajkát rendszeresítve.­­ Ezáltal a magyar nyelv tudása, a polgári jogok ezen elengedhetlen föltétele pár év alatt meghonosodnék mindenütt az ország határain belül, a tapasztalás azt bizonyítván, hogy a kis­dedektől nagyobbak, ezektől pedig korosak is megtanulnak ollyan nyelvet, mellyen a kisdedek játszanak, danolnak s társalognak. A magyar nyelvnél azonfölül azon tüneményt is vehetni észre, hogy a magyarul megtanult gyermek semmi áron sem akar többé más nyelven beszélni. De a kisdedóvás lelkiösmeretes kezelése mellett nemcsak a nyelv, de nemzeti és szabadsági érzelmek, a hazafiság és erkölcsiség minden gyermekben szúnyadó csirái olly hatha­tós­ impulzust nyernének, melly az ország bérezés vidékeit ismét visszahelyezné régi dicsőségükbe, hogy ők a szabadság fészkei, a bajnoki bátorság és rettenthetlenség örökké ifjú tanyái. A czél olly magasztos, olly fenséges a jutalom, melly a nem­zetet, ha ezen czélt elérte, koszorúzandja, olly gazdag és dicső, hogy minden kínálkozó útat, eszközt és alkalmat meg kell ra­gadni. Tegyen a kormány, mert ezt az ország fölvirágzása és biz­tosítása, ezt annyi millió polgárok elutasíthatsan szüksége, tagad­­hatlan joga, ezt az igazság szent szava, a polgárisodás érdeke tőle megkívánják. Tegyenek a megyék, ez őket közelebbről illeti, ők legjobban ismerik a szükséget, legjobban az eszközöket; tegye­nek a községek, saját érdekök ezt hangosan követeli, tegyenek egyesek legjobban egyesülve, a hazáért halni olly szép, de cse­lekedni nem kevésbbé édes; tegyenek az írók, a magyar irodalom barátjai, olvasók és olvasónők, mert míg a magyarul­ tudók száma nem szaporodik, irodalom, tudomány és művészet nem fog dísz­leni ; legyenek a könyvkereskedők és kiadók , nyomtatók és fő­leg a hírlapszerkesztők, kik buzdítva igen sokat vihetnek végbe. Legyen végre gond a jegyzők, tanítók és lelkészekre, hogy a né­pet az eszme ellen ne bujtogassák, sőt járuljanak hozzá, mint az ál­lam tisztviselői, ők is, s menni fog. Indítványom ellen három szokott lenni a kifogás (mert indít­ványom még áprilisben küldetett be az akkori cultusministerium­­nak, hol szerencsésen eltemettetett­ pénzhiány, személyzethiány és a nép ellenszegülése. Az első nem áll, mert a nemzet már­is megmutatta, hogy, ha érdemes rá a czél, pénzt is tud előterem­teni, aztán a költség nem is túlságosan nagy és ki nem szivárogván az országból, sőt itt a legmagasb érdekek javára bőven kama­tozván, azt sajnálni nem szabad. A személyzethiány csak úgy ál­lana, ha igen mesterséges óvást akarnánk, mi nem áll. A dajka megteszi, csak a fegyelem végett kell melléje férfi. A népet pedig ne gyanúsítsátok. Megmutatta Hurbánnak és Simonichnak, s meg­­mutatandja Urbán és Riebelnek, hogy, bár magyarúl nem tud, de magyarul érez és magyarúl tudni lelkestől óhajt. — Azért hát ne akadékoskodjunk, hanem a haza szent nevében cselekedjünk! — Bar­si Józ­sef.­­• A KÖZLÖNY UTÁN. Rendelet. Tapasztaltatván, miszerint több, különösen Pesten keresztül utazó polgári s katonai egyének, jóllehet útleve­lekkel ellátva vannak, mindazáltal vagy nem jelentik magukat, vagy ha bejelentik is, tovább utaznak a nélkül, hogy útlevelük lát­tamoztatnék ; ennélfogva rendeltetik. J­ az, hogy a Közlöny i. e. 131-ik számában kiadott rende­­delet pontos megtartását, mind a törvényhatóságok, mind az uta­sok mulaszthatlan kötelességeknek ismerjék. S­­or, minden vasút-, gőzhajózás-, gyorskocsi-s más utaso­kat szállító köz vagy magán­intézetek, az okozandó károk megté­rítésének terhe alatt oda utasíttatnak, hogy habár útlevelekkel ellá­tott, de azokat a főbb átkelő helyeken nem láttamoztatott utasokat, tovább szállítás végett bármi szín alatt felfogadni ne merészelje­nek. Kelt Budapesten, nov. 21. 1848. — Gremsperger Ferencz, miskolczi ruhabizottmányi szám­­vevősegéd f. hó 16—dikától a honvéd 49-dik zászlóaljhoz áttétet­vén, helyébe Thaisz Gyula, gróf Károlyi Ede önkénytes csapatjánál számvevő kineveztetik. — Az orsz. honv. bizottmányhoz Pécs László Szabolcsme­­gye első alispánja jelenti, hogy az elpusztúlt debelb­ácsiak részére a megyében történt adakozás útján 33 ft. pp., a debreczeni sóházi hivatalnál általa letétettek. Budapesten, nov. 22. 1848. Az orsz. honv. bizottmány. — A hazai pénztár fölsegélésére november 11-kéig aján­­dékúl 643,648 ft 38 kr, kölcsönképen 932,278 ft 231/* kr p. p. jött be. — Rendelet. Minekutána itt benn az országban a sor­gyalog , és lovas ezredek a honvéd zászlóaljakkal egyenlő lábra állíttattak, s ugyanazon egy szín alatt, ugyanazon egy haza szent érdekében hordozzák a fegyvert, azért a sorezredektöli engede­lem nélküli átlépés megtiltatott, s mégis történnek itt s ott esetek, hogy az illy tilalom elleni átlépőket az újonczozási bizottmányok elfogadják. Ismételve a tilalmat, figyelmeztetik mindenki, hogy ha valaki a nemzeties zászlóaljat ha azon ürügy alatt is elhagyja, hogy más ezrednél, vagy zászlóaljnál veend szolgálatot, vagy ha minden engedelem nélkül az országban szerte barangol, a XIII. törvény­­czikk értelmében, mint szökevény,fog büntettetni. Ezen rendelet a hadaknak többször ismételve nyilvánosan tudtára adassék, és az újonczozási bizottmányoknak is tudomásul szolgáljon. Budapesten, nov. 19. 1848. Az orsz. honv. bizottmány. — Kineveztetnek, a hadügyminister ur rendeletére. Fő­hadnagyéi a mérnöki karhoz: Fáy Móricz, Fáy Albert. Szodt­­fridt őrnagy úr parancsai alatt álló utászkarhoz, a zászlóalj előterjesztésére, századosokai: Gömöry Gusztáv, Svoboda János, Mali Mihály. Főhadnagyéi: Várady Imre, a parancsnok segédtiszt­jévé főhadnagyi ranggal áttétetik. Hadnagyokai: Mück Lajos, Vucskics Ágoston, Bemvinkler Károly, Glucsák Gábor, Miller Já­nos. Számvevőül: Thanhoffer Pál. A pesti hadi szállító kormány­hoz hadnagyúl: Spisák J. A magyar lengyel csapathoz kineveztet­nek az 1-ső századhoz századosúl: Matczinsky Constantin. Fő­­hadnagyúl: Zuttaczky Hippolit. Hadnagyúl: Jagmin József. A 2-ik századhoz századosúl: Csernik Ignácz. Főhadnagyúl: Miller La­jos. Hadnagyúl: Toczysky Staniszlaus. A törzshez zászlóalji se­gédül főhadnagyi ranggal: Ponnisky Wladiszlav. Számvevő tisz­tül főhadnagyi ranggal: Rzepeczky József. A mérnöki karhoz Li­­pótvárba, a hadügyminister rendeletére, főhadnagyúl: Szubert Sán­dor. Hadnagyúl Nagyváradra: Blaue Bernárd. P­e­r­c­z­e­l Mór tá­bornok úr előterjesztésére hadnagyúl: Devecsery István. A moz­gó nemzetőrsereghez számvevő tisztül: Szigethy Gyula. A 2-dik huszár ezredhez főhadnagyúr: Fáy Béla, Szentkirályi Móricz fő­kapitány úr előterjesztésére. A 3-ik honvéd huszár ezredhez szá­zadosúl: Horváth Miklós, b. Vay kormánybiztos előterjesztésére. Főhadnagyúl: Daczó Pál, a honv. bizottmány rendeletére. A 31-ik honvéd zászlóaljhoz hadnagyokúl: Varjú Pál, Balázsy Pál. A tá­borkarhoz századosúl: Heinrich Ferencz, áttétetik a magyar főhadi kormányzó ajánlatára Leitner őrnagy és nagyváradi parancsnok mellé segédtisztül: Kajaba János. Az 5-dik hadmegye főparancs­noka mellé segédtisztül: Micsky Sándor, hadnagyi ranggal. A nemzetőrséghez segédtisztekül: n. ő. főparancsnok gr. Mikes Já­nos mellé századosi ranggal s segédi illetménynyel: Gál Sándor. N. ö. őrnagy b. Splényi mellé hadnagyi ranggal: Bán István. Sza­badkára n. ö. őrnagy Szárics Móricz mellé: Szárics Jenő, hadna­gyi ranggal. Békés megyében n. ö. őrnagy Okolicsnyi mellé : Né­meth József, hadnagyi ranggal. Előléptettetik főhadnagygyá: Szily István. ORSZÁGGYŰLÉS. Nov. 23. 96-diki ülés a képviselő­házban, kez­dete d. 12 órakor. Elnök Pázmándy Dénes. A jegyzőkönyv hitelesítése után az elnök jelenté, hogy jegy­zőkké Riskó Ignácz 58, Bozorédj László pedig 56 szó­val választattak meg. Jelenté továbbá, hogy a kiküldött választ­mány az olmützi irományokra még nem készítheté el véleményét; hogy az adókivetési terv beadatván, ki fog nyomatni és osztályok­ban tárgyaltatni. Jelenté Kolosvár elfoglaltatását vagy­is inkább oda az ellenség bemenetelét, mert nem ótalmaztatott. Erre nézve több jelentés érkezett a honv. bizottmányhoz;legnagyobb fontos­sággal bír azonban Minor­ich Károly ügyvéd levele, és erre

Next