Szép-Literatúrai Ajándék a Tudományos Gyűjteményhez 7. (1827)
— 156 Egyébberánt nem jótéteménye a’ halál egy a’ világtól 'e talám még az égtől is megvettetett nyomorultra nézve ? a’ ki elvesztette azt, a’ mi ötét betsületre méltóvá tehette volna annak az embernek szemei előtt, a’ kit leginkább szeretett. Elkiáltám magamat: Oh édes Klárim! Ezen jó emberek bámulatokban mozdulhatatlanúl maradtak. Klári kinyitá szemeit, ’s magán kívül karjaimba esik. Nem mondhatom ki barátom, a’ mit akkor éreztem, ismered az érzésnek minden édességeit; a’te lelked könnyen fogja magát állapotomba helyheztetni. — A’ szerelemnek egész hevében így szóljék tovább: Igen is Kedves Klárim, feleségem, sorsomnak asszonya fogsz lenni. Már most is társam vagy szivemben, te benned a’ virtussal magával fogom magamat össze tsatolni, azt fogom megjutalmazni az én Isteni Klárimban, ez fogja minden boldogságomat tenni. —Hibázni az emberi nem tulajdona; magát igaz megbánás által az emberi gyengeségeken felyülemelni annyi, mint azt a’ tisztelést érdemelni, mellyel a’ legtisztább ártatlanságnak tartozunk. Ti pedig, ezt mondám az öregnek, ’s feleségének, a’ kik lábaimhoz borultak, ha a’ kiket felemelni siettem ; ti legyetek nekem Atya, és Anya gyanánt, fijatok második gyermekiek leszek; vetekedni, fogok a’ leánytokkal azon örömben hogy titeket szeresselek ’s öregségiek’ vigasztalója legyek. íme tehát barátom! illy állapotban vagyok! látásom Hlárit a’ halál’ kapuitól visszaragadta; ő még most is ellene szegezi magát a’ házasságnak , most is elembe adja homályos származását, egy első hibának motskát, mellyet kitörülhetetlennek mond , a’ gyalázatot, melly még az én karjaimban is követni fogja ötét, értésére adtam, hogy nyugodalmam sőt