Kóta, 1981 (11. évfolyam, 1-10. szám)
1981 / 7. szám
MARÓTI GYULA: Fejezetek a magyar kóruskultúra történetéből (46) Ebben az időben egyre több szó esik a jól felkészült karnagy személyének fontosságáról, mint a művészi fejlődés nélkülözhetetlen feltételéről. Minden tehetősebb kórus vezetősége igyekezett minél jobb nevű szakvezetőt megnyerni együttese számára, hogy az az éleződő művészi vetélkedésben helytállhasson. A Budapesti Általános Munkásdalegylet,az egyik legrégibb munkáskórus, például Vásárhelyi Zoltánt nyerte meg vezetőjéül. 1939 januárjában adott önálló koncertjükön (két hónappal a szövetség Bartók-Kodály hangversenye előtt, amelyen ők is közreműködtek) már új karnagyukkal mutatkoztak be a Zeneakadémia nagytermében. A siker láttán az Új Magyarság krónikása így kesergett: „Kecskemét városa egy ízig-vérig muzsikus vezéralakot veszített el, aki a vidék egyik gócpontján mint a zenei kultúra őre és előharcosa felbecsülhetetlen szolgálatot teljesíthetett volna még.” A Pesti Napló kritikusa ezzel szemben úgy vélekedett, hogy „Vásárhelyi, a kecskeméti zeneiskolai kórus és a városi dalárda után most éneklő munkások seregével folytatja a legmagasabb rendű zenei művelődésért vívott küzdelmet, és már első önálló hangversenye szép és komoly biztosítéka e küzdelem fényes jövőjének.’.’ A Magyar Dalosegyesületek Országos Szövetsége 1939 november 26-án tartotta évi rendes közgyűlését, Bárdos Lajost választván meg országos karnagyának. Ez a poszt gyakorlatilag a művészi bizottság irányítását is jelentette, s így ebben a hatalmas énekes tömeget egyesítő szervezetben is eldőlt a harc a Liedertafel és a zenei haladás hívei között. Az 1940-ben Győrben sorra kerülő XXVI. Országos Dalosverseny és Dalosünnepség előkészítése már az új szellemben történt. 160 énekkar jelentkezett a rendezvényre, ahová Kodály is ellátogatott, s így nyilatkozott: ,, . . . több a vegyeskar, gondosabb a karmesteri munka és magasabb színvonalú műsorok jellemzik az egész rendezvényt”. A negyvenes évek elejének háborús légköre egyre kevésbé kedvezett a karénekes mozgalom akcióinak, rendezvényeinek; a legjobb képességű kórusokból éppen a legértékesebb korosztályú férfiak vonultak be. Csaknem minden kórus kénytelen volt módosítani művészi vállalkozásainak terveit, s csökkenteni azok terjedelmét, igényességét. Az elszántabb munkáskórusok programján fokozottan került előtérbe a dallal való politizálás. A Vándor Kórus például éppen ez esztendőkben fejtette ki leghatékonyabban agitatív tevékenységét, mígnem 1944 márciusában a német megszállás egy időre vele együtt az egész kórusmozgalmat elnémította. A Vándor Kórus — különösen a Hont Ferenc vezette Független Színpaddal való együttműködése során — rendkívül fontos kulturális és politikai küldetést teljesített. (Híven harcos szellemű munkáskórus voltához, 1941 október 6-án a Batthyány örökmécsesnél, november 1-én Táncsics sírjánál és a Kossuth-mauzóleumnál, s végül 1942 március 15-én a Petőfi-szobor előtt lezajlott tömegtüntetéseken vállalt hatékony szerepet énekével.) A csaknem százéves múltra visszatekintő hazai énekkari mozgalom az utolsó évtizedekben óriási léptekkel haladt előre a fejlődés, a művészi öntudatosodás útján. Mégis indokolt volt, hogy Kodály Zoltán 1941 márciusában, a Magyar Zenei Szemlében megjelent írását ezekkel a szavakkal zárja: „Ha új életet akarunk ebben az országban — s ki nem akar? — újjá kell születnünk zenében is.” A felszabadulás utáni évtizedek kórusmozgalma e kodályi intelmek jegyében tör egyre az újra:fejlődésére az állandó megújulás jellemző. Hisszük, hogy Kodály Zoltán álma: az Éneklő Magyarország így előbb-utóbb valósággá válik. (Vége.) Kárdos lajos és vásárhelyi Zoltán 1M0-BEN 4