Közalkalmazott, 1972 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1972-01-01 / 1. szám

Kő-Szabó Imre: Érte mentek . Korán érkezünk a busszal. A falu már hangos. Reggeli fény­ben sütkérezik a táj. Egyelőre nem tudjuk merre van a téesz irodája. Figyelünk. Szeretnénk valakitől megkérdez­ni, de nem jön senki. Egyikünk induló traktorok hangját hallja. — Arra van! — mutatja. Keskeny betonjárda vezet a gazdaságba. Fent a hegyoldalon áll az épü­let. Erdész háznak vagy turista szállónak nézné az ember. Ké­sőbb megtudjuk, az uradalom magtára volt, meg régi gazdasági épület. Az elnökkel még kint találko­zunk, ötven év körüli. Napbar­nított arcát ősz haja még jobban kiemeli. Az irodában beszélgetünk. Egyszerű berendezés, dohos szag. Az ágyon szalmazsák. Még pokróc sincs rajta. A sarokban lavór, csíkos törölközővel. Nagy behemót íróasztal. Régi. Biztosan úgy maradt itt. Nehéz volt, nem tudták elvinni. Vele szemben két fotel. Már moder­nek. Nem illenek a szobához. Mindjárt a tárgyra térünk. — A járástól jöttünk, szeret­nénk segíteni. Az elnök nem szól. Megnéz bennünket — Ennek örülök — mondja ké­sőbb. — Én nem ismerek itt sen­kit. Nehéz is egy kicsit. — Mióta van itt? — kérdi kö­zülünk valaki. — Már két hét óta. — Előtte hol dolgozott? — hangzik az újabb kérdés. Lassan indul a beszélgetés. Az­tán az elnök belemelegszik. A városból jött, tudjuk meg később. Mindig szeretett volna a mező­­gazdaságban dolgozni. De nem le­sietett, mert a minisztériumi be­osztása Pesthez kötötte. Arról nem is mert álmodni, hogy egy­szer majd téesz-elnök lesz. A vá­rosban keresték fel. Négytagú volt a küldöttség. Csak a Krupa Lajost ismerte közülük, valami­kor együtt dolgoztak , Csepelen. Innen volt az ismeretség. * — Rád gondoltunk — mondta Krupa Lajos. — Kérjük jöjjön el hozzánk — tette hozzá egy öreg parasztem­ber, akinek a nap fényesre cser­zette a bőrét. — A Lajos olyan sok jót mondott magáról. Kért két nap gondolkodási időt. Aztán írt egy levelet a vezetőség­nek, hogy eljön. Kimegyünk a géptelepre. — Hány holdja van az Arany­kalásznak? — Háromezer, ebből kétezer­­hétszáz szántó, a többi kaszáló, meg erdő — mondja az elnök. — Erőgép? — Hat traktor van. Még azt is kell venni. A felszerelés hiányos. Elhanyagolt gazdaság volt. — A tagok? Mit szólnak a vál­tozáshoz? Egyenes kérdés, de személy sze­rint az elnöknek­­ nehéz rá vála­szolni. — Mit mondjak erre? Úgy ér­zem segítenek, én is bizakodom, ők is figyelnek rám — mondja és­­látszik rajta, hogy elgondolkodik, biztosan arra is gondolva, hogy ennek így kell lenni. Vagy talán így is van. Krupa Lajos csatlakozik hoz­zánk. Arról beszél, hogy a téesz ötvenkilencben alakult Azóta már sok mindent megpróbáltak, de nem sikerült úgy, ahogyan ők szerették volna. Volt vagy nyolc elnökük. Szeretnének már egy­szer megállapodni. — Olyan biztos, végleges kel­lene — mondta, és bizakodóan az új elnökre nézett. — Tudják, itt a népekben nincs hiba. Dolgosak ezek. Csak irá­nyítani kell őket. Meg számolni. Mert most nem úgy van, mint régen a gazdánál volt. Meg kell tervezni mindent, és jól kell meg­szervezni. Aztán a pénzről beszéltünk. Mi­lyen a termelőszövetkezet gaz­dasági alapja. Miből lehet bevé­telt csinálni majd, mit kell tenni, hogy minden rendben menjen. Jusson is, meg maradjon is. Az elnök elmondta elképzelé­sét. Kicsit vitatkoztunk vele, de jónak tartottuk. Szó esett itt a növénytermesz­tésről, a szarvasmarhákról, az új istállóról. A melléküzemedről, a kőfejtőről, a­­ szereldéről, ahol olyan asszonyokat akar majd fog­lalkoztatni, akik egy­előre még csak otthon dolgoznak. — Őket is ide csalogatjuk. Ke­vés a faluban a munkalehetőség. Ha dolgoznak, akkor keresnek is. Jól jön a gazdaságnak, meg ők is többet tehetnek az asztalra — mondja az elnök. Beszél, most már nem kell kér­dezni, elmond mindent. Krupa Lajos is segít neki. Egymás sza­vába vágnak, folytatják. Érvel­nek és vitatkoznak. Érezzük, nem választottak rosz­­szul, amikor érte mentek és ide hívták. . Reggel hét óra. Néhány nő és férfi ballag az építkezésekhez. A félig kész téglaépület mellett­ ,tűz villan. Ketten szalonnát pirí­tanak nyárson. Nyolc óra tájban már üzemben a targonca. Téglákkal terhelve kúszik felfelé. Fél tíz, általános rágyújtás. Két kőműveslegény a simítódeszká­val pingpongozik a fal mellett. — Megy a munka, megy? — Cs­ pihenésképpen, amíg ideér a habarcs ... Újra mozgás. Teherautók jön­nek, mennek. Tégla, sóder, ho­mok nyomja belsejüket, a kapasz­kodón szinte rágják egymást a fogaskerekek. — Vizet! Héé! Kinek kell víz? — Kiabál egy babos kendős me­nyecske. A targoncásfiú szorgalmas. A két kőműveslegény is munkába lendül, akik az előbb labdáztak. A másik ház már vakolt. A bel­ső szerelések, szakipari munkák mennek. A múlt héten öröm volt nézni, ahogyan haladtak, most mintha megállt volna fölöttük az idő. A csiszoló jóképű, szőke fiú. Szeme, szája, arca tele parkett­porral. — Mióta csinálja? Az iszonyú zúgás miatt először nem hallja a szót, csak később válaszol, amikor már leáll a gép. — Negyedik éve. — Jól keres? — Maradhatós. Csak csinálni kell. Persze, aki maszekban éj­szaka kiveszi a saját zsírját... Mert keresett munka ez a mienk. Megfizetik. A haverom­­ az idén maszekban már tízezret vert ösz­­sze. Ebből, meg vilupánból... A lakás már kész. A parkettán vastagon a por. Egyik szerelő semmivel sem törődve olajos tal­pú bakanccsal keresztül klappog a frissen csiszolt munkán. A csi­szolólegény rám néz. — Látja? ő gázos. Pedig neki is parkettás lakása van! A festők keze nyomán szinte ég a munka. A csempézők előtt is le a kalappal. Úgy rakják ki sorra a fürdőszobákat, hogy senki sem találhat benne hibát. * Szalay István: Építünk — A legjobb brigádunk. Na­gyon szépen dolgoznak. Ezt az építésvezető mondja. Az egyik ház már három hó­napja kész. Beköltözésre vár, csöndesen és legfeljebb éjjelente tördeli ki nagy csörömpöléssel a nyitott ablakokat a szél. — Gáz nincs, kérem! Ez a baj. Vita volt eddig, de már eldőlt! — És mikor lesz gáz? — Először jön majd a röntgen­kocsi. És három hónapja folyton jön, megy a röntgenkocsi. A tüdőba­jos nem várja, áhítja jobban a röntgent, mint ezek a jövendőbeli lakók. Építünk. Gonddal, bajjal, gyöt­relmekkel, de azért ha nem is gomba módra, épülnek a házak. Sok a csúszás, a lemaradás, s a szervezetlenség és még több a ló­gás. . . Mit kellene tenni? Bölcs ember lenne, aki meg­mondaná. És úgy igazán a nyitjá­ra találna. Mindenesetre, megérdemelne két hét jud­alomszabadságot... 4 Dózsa György (1972-ben ünnepeljük Dózsa György születésének 500. évfordulóját) Somi József: Évtized­­ denevér-riadót fúj a szél fagy fokozatait pörgő hold­ tárcsa bejárja parasztasszony súlyos vállkendőjén csillag , gyémánt zúzalék egy évtized naptárcsa nappal és ugyanannyi pörgetett arany forint fekete vállkendőn kettőnk földnyelve itt a szerelem virágzó láncreakciója türelmed árán máglya: piros atomjaidból a hűség évtizede Suhai Pál: Őszi zsoltár © Aíin-í dús rablóit a nyárnak, ajkunk is kifosztja a fagy. Levelek hullnak, törnek ágak, de csak az ég lesz magasabb. Üljük körül az asztalt, hegeszti szánkat a csók. Vernek úgyis marasztalt álmok, a gyönge kacsák. Mintha nem is mi volnánk, csak magunk helyett ülve itt: áldozzunk bort és zsoltárt magunknak, s a Nincs esélyeit. Mert valljuk: itt más kényszer nem lehet, csak ami betölt. Vallotta ki vallott elégszer, kit karóba húztak, s ki kerékbe tört. , . Életnél nincs nagyobb élet, nem zúg fülünkbe nagyobb mise: sorsunkat félve kavarja a lélek, de el nem törli semmise. Niklai Árpád: Gulliver hagyatékából­­ öregszem. Sokat láttam. Ám csak arra emlékezem, hogy átcsap rajtam a hullám, majd a tenger partra vet itt vagy ott — hol ember­­­voltom miatt ügyeske törpék rab számát szomjjal is gyötörték —, aztán az óriás-fogpiszkálók... vad tányércsörgés ... táncikálok, most meg — körmén doboz­szobámmal — fény a víz fölött sötét sas szárnyal. K­ ílárs Ernő: Újév • A tél száján kilóg az év a sors keményrel fagyva fénylik szívhang nélküli madarak vigadóinak sötétedésig Még jóra rosszra ugyanaz a paradicsomi esély majd átüt a havon egy út s elindul mint a szenvedély Borbély Tibor: Komor bikák . Komor bikák az évek. Szarvukra öklelnének, mikor eléjük rántom: pirosló ifjúságom. Kiss Gyula: Zsebnaptárak © Évenként félreteszem őket, ámulva, mily halomra nőttek . A gyűjtemény akkor lesz teljes, amikor gazdájuk már nem lesz. Bak­os Feren­c: Va s d a ni k * © Tetők felett acél karok illesztgetik a holnapot mérték szerint. S ha összeér a pillanat, a sík, a tér, valóság lesz a képzelet az ég alatt a föld felett. Formába zárt, szilárd anyag, s múlandó létünk rátapad.

Next