Közalkalmazott, 1972 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1972-01-01 / 1. szám
Kő-Szabó Imre: Érte mentek . Korán érkezünk a busszal. A falu már hangos. Reggeli fényben sütkérezik a táj. Egyelőre nem tudjuk merre van a téesz irodája. Figyelünk. Szeretnénk valakitől megkérdezni, de nem jön senki. Egyikünk induló traktorok hangját hallja. — Arra van! — mutatja. Keskeny betonjárda vezet a gazdaságba. Fent a hegyoldalon áll az épület. Erdész háznak vagy turista szállónak nézné az ember. Később megtudjuk, az uradalom magtára volt, meg régi gazdasági épület. Az elnökkel még kint találkozunk, ötven év körüli. Napbarnított arcát ősz haja még jobban kiemeli. Az irodában beszélgetünk. Egyszerű berendezés, dohos szag. Az ágyon szalmazsák. Még pokróc sincs rajta. A sarokban lavór, csíkos törölközővel. Nagy behemót íróasztal. Régi. Biztosan úgy maradt itt. Nehéz volt, nem tudták elvinni. Vele szemben két fotel. Már modernek. Nem illenek a szobához. Mindjárt a tárgyra térünk. — A járástól jöttünk, szeretnénk segíteni. Az elnök nem szól. Megnéz bennünket — Ennek örülök — mondja később. — Én nem ismerek itt senkit. Nehéz is egy kicsit. — Mióta van itt? — kérdi közülünk valaki. — Már két hét óta. — Előtte hol dolgozott? — hangzik az újabb kérdés. Lassan indul a beszélgetés. Aztán az elnök belemelegszik. A városból jött, tudjuk meg később. Mindig szeretett volna a mezőgazdaságban dolgozni. De nem lesietett, mert a minisztériumi beosztása Pesthez kötötte. Arról nem is mert álmodni, hogy egyszer majd téesz-elnök lesz. A városban keresték fel. Négytagú volt a küldöttség. Csak a Krupa Lajost ismerte közülük, valamikor együtt dolgoztak , Csepelen. Innen volt az ismeretség. * — Rád gondoltunk — mondta Krupa Lajos. — Kérjük jöjjön el hozzánk — tette hozzá egy öreg parasztember, akinek a nap fényesre cserzette a bőrét. — A Lajos olyan sok jót mondott magáról. Kért két nap gondolkodási időt. Aztán írt egy levelet a vezetőségnek, hogy eljön. Kimegyünk a géptelepre. — Hány holdja van az Aranykalásznak? — Háromezer, ebből kétezerhétszáz szántó, a többi kaszáló, meg erdő — mondja az elnök. — Erőgép? — Hat traktor van. Még azt is kell venni. A felszerelés hiányos. Elhanyagolt gazdaság volt. — A tagok? Mit szólnak a változáshoz? Egyenes kérdés, de személy szerint az elnöknek nehéz rá válaszolni. — Mit mondjak erre? Úgy érzem segítenek, én is bizakodom, ők is figyelnek rám — mondja éslátszik rajta, hogy elgondolkodik, biztosan arra is gondolva, hogy ennek így kell lenni. Vagy talán így is van. Krupa Lajos csatlakozik hozzánk. Arról beszél, hogy a téesz ötvenkilencben alakult Azóta már sok mindent megpróbáltak, de nem sikerült úgy, ahogyan ők szerették volna. Volt vagy nyolc elnökük. Szeretnének már egyszer megállapodni. — Olyan biztos, végleges kellene — mondta, és bizakodóan az új elnökre nézett. — Tudják, itt a népekben nincs hiba. Dolgosak ezek. Csak irányítani kell őket. Meg számolni. Mert most nem úgy van, mint régen a gazdánál volt. Meg kell tervezni mindent, és jól kell megszervezni. Aztán a pénzről beszéltünk. Milyen a termelőszövetkezet gazdasági alapja. Miből lehet bevételt csinálni majd, mit kell tenni, hogy minden rendben menjen. Jusson is, meg maradjon is. Az elnök elmondta elképzelését. Kicsit vitatkoztunk vele, de jónak tartottuk. Szó esett itt a növénytermesztésről, a szarvasmarhákról, az új istállóról. A melléküzemedről, a kőfejtőről, a szereldéről, ahol olyan asszonyokat akar majd foglalkoztatni, akik egyelőre még csak otthon dolgoznak. — Őket is ide csalogatjuk. Kevés a faluban a munkalehetőség. Ha dolgoznak, akkor keresnek is. Jól jön a gazdaságnak, meg ők is többet tehetnek az asztalra — mondja az elnök. Beszél, most már nem kell kérdezni, elmond mindent. Krupa Lajos is segít neki. Egymás szavába vágnak, folytatják. Érvelnek és vitatkoznak. Érezzük, nem választottak roszszul, amikor érte mentek és ide hívták. . Reggel hét óra. Néhány nő és férfi ballag az építkezésekhez. A félig kész téglaépület mellett ,tűz villan. Ketten szalonnát pirítanak nyárson. Nyolc óra tájban már üzemben a targonca. Téglákkal terhelve kúszik felfelé. Fél tíz, általános rágyújtás. Két kőműveslegény a simítódeszkával pingpongozik a fal mellett. — Megy a munka, megy? — Cs pihenésképpen, amíg ideér a habarcs ... Újra mozgás. Teherautók jönnek, mennek. Tégla, sóder, homok nyomja belsejüket, a kapaszkodón szinte rágják egymást a fogaskerekek. — Vizet! Héé! Kinek kell víz? — Kiabál egy babos kendős menyecske. A targoncásfiú szorgalmas. A két kőműveslegény is munkába lendül, akik az előbb labdáztak. A másik ház már vakolt. A belső szerelések, szakipari munkák mennek. A múlt héten öröm volt nézni, ahogyan haladtak, most mintha megállt volna fölöttük az idő. A csiszoló jóképű, szőke fiú. Szeme, szája, arca tele parkettporral. — Mióta csinálja? Az iszonyú zúgás miatt először nem hallja a szót, csak később válaszol, amikor már leáll a gép. — Negyedik éve. — Jól keres? — Maradhatós. Csak csinálni kell. Persze, aki maszekban éjszaka kiveszi a saját zsírját... Mert keresett munka ez a mienk. Megfizetik. A haverom az idén maszekban már tízezret vert öszsze. Ebből, meg vilupánból... A lakás már kész. A parkettán vastagon a por. Egyik szerelő semmivel sem törődve olajos talpú bakanccsal keresztül klappog a frissen csiszolt munkán. A csiszolólegény rám néz. — Látja? ő gázos. Pedig neki is parkettás lakása van! A festők keze nyomán szinte ég a munka. A csempézők előtt is le a kalappal. Úgy rakják ki sorra a fürdőszobákat, hogy senki sem találhat benne hibát. * Szalay István: Építünk — A legjobb brigádunk. Nagyon szépen dolgoznak. Ezt az építésvezető mondja. Az egyik ház már három hónapja kész. Beköltözésre vár, csöndesen és legfeljebb éjjelente tördeli ki nagy csörömpöléssel a nyitott ablakokat a szél. — Gáz nincs, kérem! Ez a baj. Vita volt eddig, de már eldőlt! — És mikor lesz gáz? — Először jön majd a röntgenkocsi. És három hónapja folyton jön, megy a röntgenkocsi. A tüdőbajos nem várja, áhítja jobban a röntgent, mint ezek a jövendőbeli lakók. Építünk. Gonddal, bajjal, gyötrelmekkel, de azért ha nem is gomba módra, épülnek a házak. Sok a csúszás, a lemaradás, s a szervezetlenség és még több a lógás. . . Mit kellene tenni? Bölcs ember lenne, aki megmondaná. És úgy igazán a nyitjára találna. Mindenesetre, megérdemelne két hét judalomszabadságot... 4 Dózsa György (1972-ben ünnepeljük Dózsa György születésének 500. évfordulóját) Somi József: Évtized denevér-riadót fúj a szél fagy fokozatait pörgő hold tárcsa bejárja parasztasszony súlyos vállkendőjén csillag , gyémánt zúzalék egy évtized naptárcsa nappal és ugyanannyi pörgetett arany forint fekete vállkendőn kettőnk földnyelve itt a szerelem virágzó láncreakciója türelmed árán máglya: piros atomjaidból a hűség évtizede Suhai Pál: Őszi zsoltár © Aíin-í dús rablóit a nyárnak, ajkunk is kifosztja a fagy. Levelek hullnak, törnek ágak, de csak az ég lesz magasabb. Üljük körül az asztalt, hegeszti szánkat a csók. Vernek úgyis marasztalt álmok, a gyönge kacsák. Mintha nem is mi volnánk, csak magunk helyett ülve itt: áldozzunk bort és zsoltárt magunknak, s a Nincs esélyeit. Mert valljuk: itt más kényszer nem lehet, csak ami betölt. Vallotta ki vallott elégszer, kit karóba húztak, s ki kerékbe tört. , . Életnél nincs nagyobb élet, nem zúg fülünkbe nagyobb mise: sorsunkat félve kavarja a lélek, de el nem törli semmise. Niklai Árpád: Gulliver hagyatékából öregszem. Sokat láttam. Ám csak arra emlékezem, hogy átcsap rajtam a hullám, majd a tenger partra vet itt vagy ott — hol embervoltom miatt ügyeske törpék rab számát szomjjal is gyötörték —, aztán az óriás-fogpiszkálók... vad tányércsörgés ... táncikálok, most meg — körmén dobozszobámmal — fény a víz fölött sötét sas szárnyal. K ílárs Ernő: Újév • A tél száján kilóg az év a sors keményrel fagyva fénylik szívhang nélküli madarak vigadóinak sötétedésig Még jóra rosszra ugyanaz a paradicsomi esély majd átüt a havon egy út s elindul mint a szenvedély Borbély Tibor: Komor bikák . Komor bikák az évek. Szarvukra öklelnének, mikor eléjük rántom: pirosló ifjúságom. Kiss Gyula: Zsebnaptárak © Évenként félreteszem őket, ámulva, mily halomra nőttek . A gyűjtemény akkor lesz teljes, amikor gazdájuk már nem lesz. Bakos Ferenc: Va s d a ni k * © Tetők felett acél karok illesztgetik a holnapot mérték szerint. S ha összeér a pillanat, a sík, a tér, valóság lesz a képzelet az ég alatt a föld felett. Formába zárt, szilárd anyag, s múlandó létünk rátapad.