Közlekedés, 1960 (50. évfolyam, 1-12. szám)

1960-01-01 / 1. szám

Emberek a fejlődés útján Friss István elvtárs a Nép­szabadságban nemrég nagyon időszerű és érdekes cikket írt »A munkához való viszony és a népgazdaság fejlődése« címmel. Különös jelentősége van en­nek a cikknek a közlekedési dolgozók területén is, mert foglalkozásukból adódóan köz­vetlen volt a kapcsolatuk a kapitalista társadalom külön­böző uralkodó rétegeivel, és így a befolyásuk is erőseb­ben hatott rájuk. A felszaba­dulás utáni időkben pedig ezeknek a rétegeknek egyes tagjai iparkodtak a közleke­dés vonalán elhelyezkedni és itt terjesztik a kapitalista szellemet a kevésbé öntudatos dolgozók között. Ez persze nem azt jelenti, hogy az egyéb területen dol­gozóknál nincs ilyen jelenség, de éppen a fentebb említett okból kifolyólag a közlekedé­si dolgozókra erősebben ha­tott ez, és ezért ott még na­gyobb figyelmet is kell fordí­tani a leküzdésére. Az első világháborút meg­előző időkben a gépjárművek számát még nagyon könnyen meg lehetett számolni, az ak­kor még igen kis számban le­vő gépkocsivezetőknek tekin­télyük volt, és viszonylag ma­gas keresetet tudtak elérni. Az első világháborút köve­tő időkben azonban rohamo­san kezdett nőni a gépjármű­vek száma, kereslet mutatko­zott a gépjárművezetők iránt. Akkor jelentkezett a kapita­lista társadalom törvénysze­rűsége és kihasználva a lehe­tőségeket, egymás után nyíl­tak a­»sofőr«-iskolák, ahol he­tek alatt képeztek ki gépjár­művezetőket. Ennek követ­keztében munkaerőfelesleg je­lentkezett gépjárművezetők­ben. Ezt még elősegítette az is, hogy a nagy munkanélkü­liség következtében a szak­munkások, a »B«-listázott tisztviselők és katonatisztek is — akik új munkalehetősé­get láttak benne — utolsó fil­léreiket adták a gépjármű­vezető-képző iskolák valame­lyikének. A nagyszámú jelentkező kö­vetkeztében azután mindig alacsonyabb lett a bér és na­gyobb a követelmény. Így lett azután a személygépkocsive­zető háztartási alkalmazott a kapitalista törvények értel­mében, és ez határozta meg a munkához való viszonyát is. A Taxi Vállalatnál például napi 4,5 pengőért 12 órás munka­időt követeltek. Hasonló volt a helyzet a te­hergépjármű-vezetők eseté­ben is, azzal a különbséggel, hogy a törvények ugyan nem minősítették háztartási alkal­mazottnak, de semmi sem korlátozta munkaidejüket. Változnak az idők ... A felszabadulás utáni idők­ben itt is, mint­­ mindenütt, megváltoztatta a munkakörül­ményeket és a gépjárműveze­tőkre is vonatkozott a munka­idő és minden egyéb terüle­ten ugyanolyan elbírálás alá kerültek, mint az ország többi dolgozója, tehát megszűntek fejbólintó, alázatos cselédek lenni, ember, lettek. Az emberek megváltozása azonban nem ment ilyen gyor­san, mert azok az emberek, akik tegnap még nem mertek szólni, ma már követelni kezdtek és minden munkáért külön díjazást kértek, nem gondoltak arra, hogy valamit nyújtani is kellene a közös­ségnek a bérükért. Fejlődésünk és a szocialista tudat növekedésével egy idő­ben azután mindig többen és többen kezdték megérteni, hogy jólétük növekedése a szocialista társadalom fejlő­dése, a mindenkori munká­juk eredményeivel és ennek gazdaságosságával szorosan összefüggnek. Nemegyszer komoly nézet­­eltérések vannak öntudatos gépjárművezetők és felelőtlen intézkedők vagy lazsáló ra­kodómunkások között. Ugyan­azon dolgozók elítélik azokat a gépjárművezetőket is, akik­nek az a véleményük, hogy azért jó a közlekedési válla­latoknál, mert itt nem baj, hogy a kocsi­­lerohadt, adnak helyette másikat. De ugyanúgy elítélik azo­kat is, akik nem vesznek any­­nyi fáradságot maguknak, hogy valamilyen munkát vé­gezzenek a rájuk bízott gép­járműveken, és inkább hagy­ják szétesni, mondván, hogy ezt külön nem fizetik meg, arra az időre pedig, amíg a kocsiját javítják, megkapja a bérét munka nélkül is. A szál­lítómunkásoknál ettől eltérő volt a helyzet, mert régebbi szervezeti múlttal rendelkez­tek, ami bizonyos előnyöket biztosított részükre. De ennek eredménye is inkább csak egyes speciális ágakra terjedt ki és csak egyes időszakokra, mert egy-egy munka elvégzé­sére mindig több és több em­ber jelentkezett, és éhes embe­rek tömegével könnyű volt megalkudni. Piroska Ferenc (Folytatjuk) A szó az olvasóké Már a címben látható szán­dékunk. Cikkünkkel vitát sze­retnénk indítani szakszerveze­ti kultúrmunkánk egyik leg­fontosabb tényezőjéről, a könyvtárak olvasottságáról. Ahhoz, hogy könyvtáraink látogatottak legyenek — a könyvtárosok tevékenységén túlmenően —, nagy szerep jut a könyvkiadásnak is, amely az elmúlt években igen szép ered­ményeket ért el. Könyvtára­ink is megizmosodtak, s lénye­gében megteremtődtek azok a feltételek, amelyek megvaló­síthatják dolgozóink többségé­nek rendszeres olvasóvá való nevelését. A várt sikerek azonban nem valósultak meg, vagy leg­alábbis, nem maradéktalanul. Miért? Erre kérünk minél több feleletet, javaslatot a leg­illetékesebbektől, maguktól az olvasóktól. Több szem többet lát, és reméljük, gazdagabbak leszünk olvasóink tanácsaival. A vitát megkezdve, azt vet­nénk fel először, hogy miért járnak a közlekedési dolgozók közül igen sokan más, a szak­­szervezetünkhöz nem tartozó könyvtárakhoz? Szó sincs ar­ról, hogy irigyeljük más könyvtáraktól dolgozóinkat. De mégis érthetetlen előttünk ez, mert a többi fővárosi könyvtárak is hasonló állo­mánnyal kölcsönöznek. Joggal elmondhatjuk, hogy jól felszerelt könyvtáraink vannak. Mégis a statisztikai kimutatások objektív tükréből kiderül, hogy a közlekedési ü■pernek dolgozóinak csak a 27—29%-a mondható rendsze­res könyvtári olvasónak. Megelégedhetünk-e ezzel az eredménnyel? Semmiképpen sem. Sokan hivatkoztak már arra, hogy az új könyveket vá­sárlók számának növekedése csökkenti a könyvtárak for­galmát. Nem lehet azonban ez­zel az érvvel egyetérteni, mert minél többet és minél rendsze­resebben olvas valaki, annál inkább növekszik az igénye új és új könyvekre. És nem való­színű, hogy egy rendszeresen sokat olvasó ember anyagilag teljesen fedezni tudja könyv­szükségletét. Egy másik, álta­lánosabb álláspont, hogy „ki­olvasottakká váltak a könyv­tár könyvei”. Ismét csak hi­vatkozni szeretnék a már em­lített Fővárosi Szabó Ervin könyvtárra, amely majdnem teljesen azonos könyvekkel igen nagy forgalmat bonyolít le. Természetesen a könyvtáro­sok egy része is hibásnak mondható, mert általában csak a meglevő olvasók egyszerű kiszolgálásával foglalkoznak, és nem fordítanak gondot az új olvasók szerzésére. Mindenképpen elgondolkoz­tató kérdések ezek, amelyek­kel érdemes, sőt kell is fog­lalkoznunk. A kultúra terjesz­tése, az olvasottság rendszeres fejlesztése és helyes ellenőrzé­se közös érdekünk. A gátló körülmények megszüntetése fontos feladatunk tehát. Ép­pen az a célunk, hogy a dol­gozók vessenek fel problémá­kat, akár kérdés, akár észre­vétel, vagy javaslat formájá­ban. A „Közlekedés” szerkesztő­sége lehetőséget biztosított számunkra, hogy a lap hasáb­jain az olvasók minél na­gyobb számban hozzászóljanak ehhez az igen fontos kérdés­hez. Várjuk tehát a leveleket, cikkeket, hogy kicseréljük ta­pasztalatainkat. Forgács Tibor Megnyílt a Közlekedési Nyugdíjas Klub Kaszás Béla elvtárs, szakszervezetünk titkára megnyitja a Közlekedési Nyugdíjas Klubot. Az első meghitt beszélgetés Egy téli nap Debrecenben Délibáb és valóság Amikor a Debreceni vasút­állomásról leszálltam a vonat­ról, Ady Endrére gondoltam, aki egyik szép versében meg­dorgálta ezt a várost: „Cívis urak, már holnap nagy baj leszen, Gőzösön jár ma már az Nem akar már, ennyi az egész.” Azóta jónéhány év eltelt, s ez a város megváltozott. Nem cívisek már lakói, ha részben a régi cívisek utódai is. Ha élne Ady Endre, akkor már nem féltené a város jövőjét. E versben a költő azt mondta: „Gőzösön jár ma már az em­berész”. Ma viszont azt mond­hatjuk, hogy TU 114-en. Vagy ha úgy tetszik űrrakétán. S a magyar alföld főváro­sának fejlődése is repülőgé­pen jár. A felszabadulás óta eltelt 15 év teljesen újjáala­kította a várost, iparosodott, golyóscsapágygyárat kapott, ahol közel 6 000 ember dolgo­zik ma már. Egyeteme pedig a dolgozó parasztok és mun­kások fiait oktatja. A város ilyen nagyarányú fejlődése komoly feladatok elé állítja a debreceni közlekedési vállalatainkat is. A közleke­dési dolgozók érzik ezt és azon törik a fejüket, mikép­pen tehetnék jobbá és ol­csóbbá a debreceni közleke­dést. A Debreceni Közlekedési Vállalat egyik legnagyobb gondja az: miképpen lehetne megvalósítani a k kettős vágá­­nyú villamos összeköttetést a golyóscsapágy-gyárral, hogy az ott dolgozók hamarabb és kényelmesebben juthassanak el a gyárba, vagy munka után haza családjukhoz? Az autóközlekedésiek pedig hely­hiánnyal küzdve nem a leg­ideálisabb körülmények kö­zött, de mégis időre és pon­tosan szállítják az árukat. S a délibáb délibábnak emberész, maradni A kultúra is szívügye a Debreceni Közlekedési Vállalatnak Az iparosodás, a lassan, de biztosan fejlődő közlekedés mellett, szép kulturális élet is folyik Debrecenben, híven a hagyományokhoz. Debrecen mindig a kultúra egyik fel­legvára volt, és m­a is az. Színháza van, több mozija, és ezek mellett számos olyan lehetőség és hely, ahol a debreceniek is művelődhetnek, okosodhatnak. Láttam pl. egy plakátot, mely Jancsó Adrien­ne önálló estjére invitálja a járókelőket, a TIT rendezésé­ben. A debreceni színház pe­dig bérletet hirdet. A mozik­ban a legújabb filmek pereg­nek. A Debreceni Közlekedési Vállalat és szakszervezeti bi­zottsága is mindent megtesz, mondhatnám úgy is, hogy ka­pacitását teljesen kihasználja, hogy minél több kultúrát ad­hasson ő is a dolgozóknak. Több ezer forinttal nagyon szépen és ízlésesen rendbe­hozták művelődési házukat. 1960-ban még kb. 80—100 000 forintot szeretnének a kultúr­­házra költeni. Épületét meg­toldani, területét megnagyob­bítani, padlózatát kicserélni, ízlésesebbé tenni. Ez az ösz­­szeg jelentős százalékával tár­sadalmi munkát foglal magá­ban, amelyet a vállalat dol­gozói ajánlottak fel. S ebben a munkában nincsenek egye­dül. Szakszervezetünk megyei bizottsága is sajátjának te­kinti ezt a problémát, és ahol csak tud, segít. Hozzájárult az építkezéshez a 13. sz. Autója­vító Vállalat is. Három abla­kot épített a kultúrteremre. Úgy tervezik, ha kész lesz, itt hozzák létre a Debreceni Köz­lekedési Klubot Az 52. sz. AKÖV-nél más a helyzet... Nem ilyen szép és meg­nyugtató a kulturális élet az 52. sz. AKÖV-nél, ahol jelen­leg nincs sem könyvtáros, sem kultúrfelelős. (Reméljük, hogy mire e sorok megjelennek, ja­vul ez a tarthatatlan helyzet) Ennek következtében azt is mondhatjuk nyugodtan, nincs kulturális élet sem, mert ho­gyan képzelhető el az, könyv­tár és kultúrfelelős nélkül? Nem folyik megfelelően az is­meretterjesztés sem.­­ Nem lehet elfogadni ment­ségül,­ hogy a Belsped és az autóközlekedési vállalat egye­sítése során felmerült felada­tok szorították háttérbe eny­­nyire a kulturális életet. Mi lenne, ha országos méretben is így mutatkozna meg a hely­zet? A szocializmus építéséhez hozzátartozik a kultúrforrada­­lom is, sőt ma ez elsőrendű kérdés. Az emberek gondolko­dásának, tudatának átalakí­tása szívós, és egy pillanatra sem szünetelő munkát igényel. Erről — bízunk benne — nem kell vitatkoznunk az 52. sz. AKÖV szakszervezeti bizottsá­gával. Szöllősy Tibort Egyre többen vetik fel a dol­gozók körében a gazdaságos­ság kérdését. Így van ez — többek között — a Fővárosi Villamosvasút Zugló pályaudvarán is. A for­galmi és műszaki dolgozók örömüket fejezik ki a pálya­udvar épületének tatarozásá­ért. De ugyanakkor a gazdasá­gosság kérdését sem hagyják figyelmen kívül. Arra várnak választ, hogy mi a gazdaságos­ság abban, hogy a két évvel ezelőtt újonnan rendbehozott indítóhelyiség épületének tető­részét máris lebontják csak azért, hogy a két évvel ezelőtt végzett munkát most újra megismételhessék? Holott a tetőnek semmi baja sem volt. És arra is választ várnak: mi­ért kellett a két évvel ezelőtt újonnan felszerelt csatornákat »tatarozás« ürügye alatt — most ledobni és helyébe újat felrakni? Mert — úgy látszik — min­den jó és rossz hír eljut hoz­zám, közölhe­tem, hogy még az 1959-es év utolsó napjai­ban a bajai 44. sz. Autóközlekedési Vállalat kalocsai főnökségén megtar­tott termelési tanácskozásról szereztem tudomást. A terme­lési tanácskozás megtartását és a jelenlevő dolgozók aktivitá­sát jó hírnek könyveltem el. De az már nem mondható jó hírnek, hogy a kirendeltség ve­zetőjének a beszámolója csu­pán csak 8 percig tartott. És az sem, hogy a kirendeltség nem kapta meg a III. negyed­éves lebontott tervét, meg hogy egyes dolgozók jogos sé­relmei csak több hónapos vá­rakozás után oldódtak meg. Én bizakodással nézek a jövő elé és remélem, hogy a vállalat­vezetés is ezt teszi most és in­tézkedéseikkel megelőzik, hogy ilyen és ehhez hasonló hibák az új esztendőben megismét­lődjenek. Egy vidéki és egy budapesti Sz. B. titkár párbeszédére lettem figyel-­ mes. Vidéki Sz. B. titkár: »Tudod elvtárs, sokat adott ré­szemre az egyhetes sz. b. tit­kári tanfolyam. Különösen sok gyakorlati kérdéssel ismerked­tem meg, amit munkám során igen jól fel tudok használni. Az ellátásunkra sem lehet pa­nasz, csak egy a baj, nem tud­tam aludni.« Pesti sz. b. titkár: »Miért nem vettél be altatót?« Vidéki sz. b. titkár: »Tudod elvtárs, itt az altató sem segí­tett, mert a pesti villamosok­nak az kismiska. És mi egy Rákóczi úti szállodában lak­tunk.« A kecskeméti 5-ös autóbu­szon újszerű indító-jelzőké­szülékre let­tem figyelmes. Nem nyomó­gombos csen­gőről van most szó, amit mindenki ismer. Ehelyett itt madzaggal ránga­tott indítást alkalmaztak. A szolgálatot teljesítő kalauzt meg is kérdeztem: mi ez, kis kartársnő, újítás? Nem — hangzott a válasz — csupán­csak ezen az egy kocsin alkal­mazzuk. Azt azonban mégis hozzátette, hogy szériagyártás­ról szó sem lehet. Ez már en­gem is megnyugtatott, de azért (ha nem is madzagon, ám mégis) indíttatva érzem magam e sorok lejegyzésére. Leplünk ismét előre Egy fáradságos, de eredmé­nyekben gazdag esztendő után, derűs arccal, bizakodva kö­szöntjük az új esztendőt, az 1960-as évet. Tele vagyunk munkakedvvel, duzzad ben­nünk a lelkesedés, nem félünk a ránk háruló nagy munkától. Mindannyian, kik szeretjük a sportot úgy érezzük, hogy 1960-ban nagy lépést teszünk előre. Bizakodásunk nem alapta­lan. Az elmúlt év két nagy je­lentőségű eseménye valóság­gal felrázta a sportolók és sportvezetők széles táborát. »A Magyar Szocialista Mun­káspárt művelődési politikájá­nak értelmezése a testnevelési és sportmozgalomban« címen nyilvánosságra került tézise, s a Magyar Testnevelési és Sport Tanács kibővített ülésének ha­tározatai további útmutatást, lendületet adtak egész sport­­mozgalmunknak. 1959-ben sokat erősödött a magyar sport szervezete. Kija­vítottuk a korábbi hibák nagy részét, demokratikusabb lett a vezetés, tisztázódtak szakmai és elméleti kérdések, megnőtt a sport iránti érdeklődés. A párt tézisei, az MTST határo­zata előírja sportkultúránk gyorsütemű fejlesztését. El kell érnünk, hogy dolgo­zóink újabb rétegeivel megsze­rettessük a sportot. Több em­bert szeretnénk látni a hegyek lankáin, a zöld gyepen, a vö­rös salakon, az uszodákban, a ping-pong asztalok, a sakktáb­lák mellett. Várják dolgozóin­kat azok a röplabdázók, turis­ták, sakkozók, asztalitenisze­zők, labdarúgók, akik már ré­gebben hódolnak kedvenc sportjuknak. Rajta hát!! Ez a biztatás társadalmi ak­tíváinknak is szól. Megszorít­juk azoknak a kezét, akik évek hosszú során tagot toboroztak a sportnak és a testnevelésnek. Egyszerű közkatonák ők, akik­re mi nagyon büszkék va­gyunk. Ilyen nagyszerű közkatoná­ink számos helyen vannak, pl. a Mahart Hajójavítóban, a 12. sz. AKÖV-nél, az ózdi 37-es és a veszprémi 64-es AKÖV-nél, a Bp. Előrében és másutt. Ezek az aktívák szervezik, vezetik a sportot, a testedzésre való mozgósítást mindennapos tevékenységnek tekintik. Derekas munkájukat fém­jelzi az a tény is, hogy 1959- ben mintegy ötezerrel gyara­podott a sportkörökhöz, a sportcsoportokhoz tartozó tag­­s­­águnk. Kalmár István A Szállítómunkások Sport Egyesületének életéből »Az új sportbajnoki évad a Szállítómunkások Sport Egye­sületének sok sikert hozott« — állapította meg a sport­egye­sület elnöksége a legutóbbi ülé­sen. A labdarúgó csapat, amely az elmúlt évek folyamán kö­zepesen vagy ennél gyengéb­ben szerepelt, a múlt év őszén várakozáson felüli eredményt ért el. A csapat kiváló ered­ményét elsősorban annak kö­szönheti, hogy a nyáron sike­rült jól átszervezni és megfe­lelően felkészíteni. A 13. for­dulóig a csapat az első helyen állt és csak két — mondhatni balszerencsés — vereség ütötte el az őszi bajnoki címtől. Sem a vezetőségnek, a spor­tolóknak és a szurkolóknak nincsenek hiú vágyaik, csupán annyi, hogy a lehető legjobban szerepeljen a közszeretetnek örvendő csapattuk A labdarúgásunk jó szerep­lése nem egyedülálló, hisz­en sakk szakosztályunk jelenleg az NB II-ben 2 pontos vezetéssel az első helyen áll, és minden remény meg van arra, hogy ismét egy osztállyal feljebb ke­rüljön. A szakosztály munkáját dicséri az is, hogy a taglétszám 85 százaléka fizikai dolgozó. KÖZLEKEDÉS A Közlekedési és szállítási Dolgo­zók Szakszervezete lapja Szerkeszti: a szerkesztő bizottság Felelős szerkesztő: Földvári Aladár Budapest, VIII., Köztársaság tér 3. Telefon: 339—509, 137—638 138—468. Felelős kiadó: A Közlekedési és Szállítási Dolgozók Szak­­szervezete Terjeszti: a NÉPSZAVA Lapkiadó Vállalat. Budapest, VII., Rákóczi út 54. Telefon: 224—816 S9.7­27 Athenaeum Nyomda, Bp. (F. v. Soproni Béla)

Next