Közlekedés, 1971 (61. évfolyam, 1-24. szám)

1971-06-10 / 11. szám

1971. június 10. KÖZLEKEDÉS Gáspár Sándor előadói beszéde a Magyar Szakszervezetek XXII. Kongresszusán Az építők budapesti székházában, a kongresszusi teremben megtartott magas szintű tanácskozáson, a magyar szakszervezetek XXII. kongresszusán elhangzottak minden bizonnyal még hosszú ideig ott gyűrűznek a magyar dolgozók többmilliós táborában. Mind a Szakszervezetek Országos Tanácsa beszámolója — amelyet Gáspár Sándor főtitkár tolmácsolt — mind a hozzászólások lényege hosszú időre meghatározta a szervezett magyar munkásság programját, feladatait. A beszámoló általános jelentőségére való tekintettel — kivonatosan — az alábbiakban visszatérünk a SZOT főtitkárának előadói beszédére. Dolgozó népünk egyetértésével Bevezetőjében emlékeztetett Gáspár Sándor arra, hogy 3,5 millió szervezett dolgozó nevében minősítették a magyar szakszervezetek tevékenységét az alap- és középszervi választások, az iparági kongresszusok. Ugyanakkor igényeket támasztottak a szakszervezetek munkája iránt. A továbbiakban megállapította Gáspár elvtárs, hogy egész társadalmunk nagy léptekkel halad előre azon az úton, amelyet 1957 óta töretlen lendülettel járunk. Gyűlések ezrein fejezik ki a dolgozók az egész magyar nép egyetértését és bizalmát pártunk politikája iránt. Politikai és társadalmi életünk erényei és gyengeségei elismerő és bíráló hangon szerepeltek ezeken a gyűléseken. Sürgették a szakszervezetek erőteljesebb fellépését közvetlen üzemi vonatkozásban és a társadalmi életben egyaránt. Különösen sokan tették szóvá a jobb és eredményesebb termelőmunkát gátló munkaszervezési, anyagellátási hiányosságokat, és az ezekből fakadó mértéktelen túlóráztatást. A szocialista brigádok határozottan igényelték munkájukhoz a legfontosabb feltételek biztosítását. Számos helyen sürgetően vetették fel a dolgozók a szociális normák, a munkabiztonsági előírások betartását és betartásának ellenőrzését. Szinte valamennyi taggyűlésen és kongresszuson kritikusan foglalkoztak a bérek és árak alakulásával. Az életszínvonal összetevőivel kapcsolatban az előadói beszéd hangsúlyozta: mindent el kell követnünk, hogy a reálkeresetek a terv szerint növekedjenek. A magyar szakszervezetek támogatják a gazdaságirányítás kialakult rendszerét. De a szakszervezetekre nagy felelősséget ró, hogy figyelemmel kísérjék, képviseljük, védelmezzék a különböző rétegek érdekeit. Mivel üzemeink adottságai nem egyformák, eltérőek a lehetőségeik, arra kell törekedni, hogy ez sehol se vezessen a reálbérek, a szociális és kulturális ellátás rosszabbodására. A bérarányok alakulása Gáspár elvtárs beszédében rámutatott arra, hogy a nyereségnövelés eltérő lehetőségei miatt tovább torzulnak az ágazatok közötti bérarányok. A kapacitások kihasználatlansága, a létszámhiány miatt romlik a felhasználók, a fogyasztók ellátása. Gondoskodni kell arról, hogy minden vállalat dolgozója részesüljön — ha különböző arányban is — fejlődő gazdaságunk eredményeiből Másfelől minden ütemben el kell érni a szociális, egészségügyi és kulturális intézmények egy elfogadható szintjét, normáját. Az előrehaladásra — ha más megoldást nem találunk — külön alapot szükséges létrehozni. — Az elmondottakból — hangzott — következik, hogy a bérek, a reálbérek alakulására, az iparágak és a szakmák bérarányainak alakulására a következő években megkülönböztetett gondot kell fordítanunk. A szakszervezeteknek az a véleménye: fékezi a helyes, az ösztönző bérpolitika kialakítását, ha az üzemi bérintézkedések túlzott mértékben függvényei a nyereség alakulásának. A kormányzatnak több lehetőséggel kell rendelkeznie arra, hogy az üzemek, a szakmák és iparágak között helyes bérarányok alakuljanak ki. Beszámolójának ezt a fejezetét kemény szavakkal fejezte be a SZOT főtitkára: „Erélyesen kell eljárni mindenfajta spekuláció ellen, akár telekvásárlásról, törvénytelen alkalmazásról, bedolgozásról vagy kereskedelmi tevékenységről legyen is szó. A spekuláció alapvetően ellenkezik a munkáserkölccsel!” Társadalmunk minden rétegének érdeklődésével találkozott a szociális ellátás alapelveivel foglalkozó beszámoló. Elhangzott, hogy a IV. ötéves terv célkitűzései között szerepel az alacsony összegű nyugdíjak további emelése. Nyugdíjrendszerünk további tökéletesítése érdekében olyan gondolattal foglalkozik a kormány, hogy ha egy dolgozó eléri a korhatárt, és nem megy nyugdíjba, minden munkában eltöltött éve után a jelenleginél magasabb százalékot kapjon. Van olyan elképzelés is, hogy a nyugdíjasok kereseti lehetőségeinek jelenlegi mértékhatárát növeljék. Teljesíteni a népgazdasági terveket! — Különösen sürgető a több gyermekes családok segítése. A családi pótlékot a IV. ötéves tervben központi intézkedés formájában felemeljük. A javak szocialista elosztásának tökéletesítését a szociális juttatások területén is folytatni kell. Ki kell dolgozni a szociális ellátás alapelveit is. A tervidőszakban mintegy 400 ezer lakást kell felépíteni. Ezzel az építési ütemmel, belátható időn belül, 1980—1985 körül, a lakásviszonyok — úgy véljük — olyanná tehetők, hogy a lakáskérdés nem jelent többé alapvető feszültséget a társadalomban. — Közismert, hogy népgazdasági szinten a gazdasági hatékonyság az elmúlt három esztendőben nem volt kielégítő. A társadalmi munka termelékenysége nem emelkedett a kívánt módon. Az üzemek jelentős részében nem kielégítő a munka szervezettsége, folyamatosságának biztosítása. Elmaradt az igényektől és a rendelkezésekben előírt normáktól az üzemek szociális, egészségügyi, munkabiztonsági és kulturális fejlődése. Az üzemeknek, de a népgazdaságnak is kára származik ezekből. Ha nincs biztosítva folyamatos munka, a dolgozó nem tud rendszeresen termelni és természetesen keresni sem. Az említett állapotok hozzájárulnak a nagy mértékű túlóráztatásokhoz is. Az üzemi szerveknek — értve ezalatt a pártbizottságokat, szakszervezeti bizottságokat és a gazdasági vezetőket — együttesen kell megvizsgálniuk, mikor és milyen mértékben indokolt a túlórák felhasználása. Ahol a gazdasági vezetők nem tudnak a helyzeten változtatni, a szakszervezeti bizottságoknak megvan a törvényekben biztosított joguk, hogy szót emeljenek, javaslatokat tegyenek. A beszámoló következő része arra mutatott rá, hogy az életszínvonal állandó emelésének, a népjólét növelésének, hazánk felvirágoztatásának változatlan alapja a szervezett dolgozók millióinak mozgósítása népgazdasági terveink teljesítésére, a termelékenység növelésére, gazdasági munkánk hatékonyságának fejlesztésére. A gazdasági hatékonyság fokozása, a növekvő igények kielégítésének feltétele. Részletesen foglalkozott a továbbiakban a beszámoló az üzemi demokrácia, a tulajdonosi érzés, valamint a munkaverseny időszerű kérdéseivel. Megállapította, hogy mindez a szocializmus lényegéből fakad. Az üzemi demokrácia lelke és értelme az, hogy az üzemekben a munkások mindenről tudjanak, tapasztalatuk, tudásuk, aktivitásuk kibontakozhassék. A szocialista munkaversennyel és a szocialista brigádmozgalommal kapcsolatban pedig hangsúlyozta a beszámoló: „Legyen komoly társadalmi rangja a becsületesen és jól végzett munkának, a közügyekért tevékenykedő és a közügyekkel foglalkozó dolgozóknak!” Felelősség az óvóért Gáspár Sándor elvtárs beszámolója befejező szakaszában ismét hangsúlyozta a szakszervezetek nagy felelősségét a munkásosztály előtt; a bérből, fizetésből élő dolgozók előtt; az egész szocialista nemzet előtt; a nemzetközi munkásosztály előtt. A szakszervezet, amely nálunk a munkásosztály csaknem egészét tömöríti, joggal érzi magát felelősnek a munkáshatalomért, és népünk jövőjéért. Iskola a mi szakszervezeti mozgalmunk, de ne képzeljük magunkat benne professzornak. Mindenkinek jót tesz, ha néha tanítványként ül be a padba. Társadalmunk fejlődését, hazánk gyarapodását, a dolgozók életének fokozatos javulását mindenki érzi és látja,aki itt él, aki nyitott szemmel jár az országban. Amit elértünk, arra büszkék vagyunk, mert ezt munkásosztályunk, népünk alkotó munkája hozta létre. De azzal is tisztában vagyunk, hogy még nem tartunk ott, ahol — mint a költő mondta — „a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet” A mi hivatásunk, a szakszervezetek kötelessége is, hogy támogassuk a szépet, az igazat, a jót. Ápoljuk, közügygyé tegyük mindazt, ami az emberek életét tartalmasabbá, gazdagabbá teszi. Ahogy az igazgatók látják VÁLLALATI IGAZGATÓKAT hívott meg eszmecserére szakszervezetünk elnöksége. Olyan gazdasági vezetőket, akik — a tanácskozóterem befogadóképességének véges volta miatt — a XXVIII. kongresszuson nem vehettek részt. Tájékoztatást kaptak most szakmánk legmagasabb fórumának munkájáról, a hozott határozatokról, s a végrehajtásuk megkezdésére tett eddigi intézkedésekről. A beszélgetések során a meghívottak kifejtették véleményüket, szóvá tettek néhány problémát. Az eszmecsere a kölcsönös tájékoztatás keretében, az együttműködés erősítésének jegyében zajlott le. Az igazgatók arról is beszéltek, hogy miben kérnek segítséget, támogatást a jövőben, és állást foglaltak abban, hogy hasonló, közvetlen találkozásokra ezután is helyes és célszerű sort keríteni. Jó alapot adott az őszinte véleménynyilvánításhoz Maróti Károly elnöki bevezetője és Mátyási Árpád titkár tájékoztatója. A téma maga nagyon is közérdekű: a kongresszus a szakma dolgozóinak legáltalánosabb, legégetőbb problémáit elemezte, tárta fel, és vizsgálta, a megoldás útját keresve. Megérteni a közösen meghatározott célokat, megértetni a teendőket — ettől nagymértékben függ a mozgalmi munka eredményessége, a végrehajtás sikere. Éppen ezért keltett nagy figyelmet mindaz, amit Bogáth Lajos igazgató ezzel kapcsolatban elmondott. Náluk, a budapesti 21. sz. Volán Vállalatnál kéthetes bentlakásos tanfolyamon oktatják a szakszervezeti tisztségviselőket, felkészítik őket, különösen a bizalmiakat, közérdekű munkájuk minél jobb ellátására. Hernádi László, a Miskolci Közlekedési Vállalati igazgatója arról adott számot, hogy dolgozóik a sajtó útján igen élénk érdeklődéssel figyelték és teljes egyetértéssel fogadták mind a szakmai, mind a XXII. kongresszus állásfoglalásait. A szocialista munkaverseny fejlesztésével, a brigádmozgalommal kapcsolatban különösen megragadta figyelmünket az, amit Gáspár Sándor a SZOT főtitkára a magyar szakszervezetek XXII. kongresszusán mondott el, és amit e témával kapcsolatban a KSZDSZ XXVIII. kongresszusa elhatározott. A verseny feltételeit elemezve igen részletesen tájékoztattak a meghívottak az alkatrészellátás problémáiról. Talán a legkifejezőbben Szekszárdi Imre, az AFIT IV. sz. Autójavító Vállalat igazgatója fogalmazta meg az ebből adódó nehézségeket. „Nincs nagyobb baj — mondotta — mint amikor ott van a jó munkára felkészített, dolgozni akaró ember, a maga szaktudásával, és igyekezetével, de alkatrészt nem tudunk a kezébe adni. Rendelkezésre áll az üzemcsarnok, a műhely, a szerelőakna, ott a javításra váró gépkocsi, van szerszám is, viszont se politikai munkával, se öntudattal nem lehet a hiányzó anyagot pótolni. Így bármit cselekszenek is a mozgalmi szervezetek, nem jutunk előbbre, nem tudjuk kellően hasznosítani a dolgozók versenylendületét. Kincses Endre, az AUTOKER igazgatója ezzel kapcsolatban hangsúlyozta, hogy nem a forgalmazás, hanem a gyártás területén keletkeznek elsősorban az ellátás nehézségei. Váradi István, az AFIT XVI. sz. Autójavító Vállalat (Miskolc) igazgatója a beszerzés körülményességét vázolta, és javasolta: próbáljanak maguk a vállalatok is készíteni helyben előállítható, egyszerűbb, de gyakorta használatos alkatrészeket. Motorcza Imre, a budapesti 23. sz. Volán Vállalat igazgatója pedig indítványozta: szakmánk teremtsen kapcsolatot a vasasszakszervezettel e probléma közvetlen jelzése és a megoldás elősegítése érdekében. A kongresszusi témákkal sokoldalúan foglalkozó, élénk tanácskozás résztvevői még sok más kérdésben nyilvánították véleményüket. Beszéltek a munkaerőhelyzet okozta gondokról, a túlfoglalkoztatás megszüntetésének, a szükséges létszám biztosításának, a szociális intézkedések előkészítésének időszerű, illetve programozott kérdéseiről. Egyetértésüket fejezték ki azzal, amit szakszervezetünk e feladatok megoldására már korábban is és akongresszus után is tett. Köszönettel fogadták, hogy a KSZDSZ központi vezető szervei hatékonyan elősegítik a közlekedési dolgozók társadalmi megbecsülését, és intézményes megoldást keresnek a növekvő forgalomban idő előtt elfáradt járművezetők anyagi helyzetének rendezésére a korkedvezményes nyugdíjazásra. AZ IGAZGATÓKKAL folytatott beszélgetés, ez a kötetlen és tartalmas eszmecsere szerepet vállalt abban is, hogy új igényeket új módon vetett fel. Indítványozták az autójavító ipar képviselői: vizsgálja meg a tröszt, teremthető-e arra valamilyen lehetőség, hogy az AFIT-dolgozók gépjárműveit kedvezményesen — önköltségi alapon — javíthassák a tröszt vállalatai saját üzemükben. Azzal érvelnek, hogy állítólag számos kisipari szövetkezet már biztosítja tagjainak, illetve dolgozóinak az ilyenfajta lehetőségeket. Kutas József Jól képzett szakembereket! A gépkocsivezetők szakmai elismertetésének kérdése ma már közügy. Szakszervezetünk főtitkára, Tóth István a KSZDSZ XXVIII. kongresszusán többek között ezeket mondta erről: " A munkaerőhelyzettel és a közlekedési dolgozók megbecsülésével összefüggésben, szinte valamennyi küldöttértekezleten élesen vetették fel a gép-, kocsivezetők szakmásításának ügyét. A megoldás szükségességével központi vezetőségünk is egyetért és kéri a kongreszszust, hogy erősítse meg e kérdésben álláspontját. A szakmásítás sokat fog segíteni a gépjárművezetők fokozottabb megbecsülésén túlmenően abban is, hogy az egyre fokozódó személy- és áruszállítási igényeket valóban jól képzett szakemberek közreműködésével elégíthessük ki. A továbbiakban kifejtette, hogy az elvekkel általában mindenütt egyetértenek, csak amikor a gyakorlati végrehajtásra kerül sor, akkor kezdődnek a hibák. Ugyanerről szólt a magyar szakszervezetek XXII. kongresszusán is, ahol szóvá tette: " Az eddiginél nagyobb eltökéltséget, következetességet kérünk a minisztérium vezető kollektívájától a közlekedési és szállítási dolgozók hosszú idő óta megérett problémáinak megoldásában. Gondolunk itt például a gépkocsivezetés szakmaként való elismerésére; a gépkocsivezetőknek és más kategóriáknak az új munkás- és alkalmazotti nomenklatúrába való besorolására; a dolgozók és a népgazdaság érdekeit összeegyeztető foglalkozási időnek, a jelenlegi 260—280, sőt nemritkán a 300—310 ledolgozott órának a törvényes 210 órára való csökkentésére. A rendeletre szükség van — Mi magunk is módfelett örvendtük Tóth István főtitkár kemény szavainak — folytatta Jánosi István —, s nagyon reméljük, hogy már nem várat magára sokat a rendelet megszületése. Annál is inkább, hiszen ennek jogi elismerése tulajdonképpen már régen megtörtént. Legyen elegendő arra emlékeztetni, hogy a 13.450/1948. sz. rendelet, amely elrendelte a szervezett állami gépjárművezető-képzést, úgy szól, hogy a középfokú tanfolyamot és sikeres vizsgát tett gépjárművezető részére kiállított bizonyítvány a szakmunkás-bizonyítvánnyal, vagyis a segédlevéllel, a felsőbb fokú tanfolyamot végzett és ugyancsak sikeres vizsgát tett gépjárművezetőnek kiállított bizonyítvány pedig a mesterlevéllel egyenlő értékű. Hogy ez a rendelkezés időközben elsikkadt, annak különböző okai vannak. Mindenesetre a szakmai elismertetésért-most nagy léptekkel megindult küzdelem, reméljük, hamarosan sikert eredményez. Hiszen a szakszervezet már évek óta küzd a fennálló hátrányos megkülönböztetés feloldásáért. Az Autóközlekedési Tanintézet igyekszik minél többet tenni az ügyben. Az elmúlt időben elkészítettük a gépjárművezetők szakmunkásképesítésének tervét. A gépjárművezető-képzés korszerűsítése • Az ugrásszerűen növekvő igények tették szükségessé, hogy korszerűbb legyen a gépjárművezető-képzés és a vizsgáztatás. Már két év tapasztalatai állnak rendelkezésünkre. A hazánkban járt külföldi szakemberek megállapítása szerint az új, emelt szintű képzésünk és vizsgáztatásunk eléri az európai színvonalat. Természetesen a közúti forgalomban bekövetkezett lényeges mennyiségi és minőségi változások fokozott igényt támasztanak a hivatásos gépjárművezetőkkel szemben. Elég, ha csak arra utalok, hogy a megnövekedett műszaki feladatok ellátása mellett sok új tennivaló is jelentkezik (fuvarvállalás, gazdaságos fuvarozás, úti- és fuvarokmányok vezetése, különböző számítások, rakodási műveletek stb.), s ezeket csak bizonyos szállításszervezési, közgazdasági és számtani ismeretek birtokában lehet megfelelően teljesíteni. A megnövekedett követelmények új típusú, teljes értékű hivatásos gépjárművezetőt igényelnek. Ennek megfelelően alakítottuk ki az oktatási formát, új tantárgyakat vezettünk be, emelkedett az oktatás színvonala. Mindemellett az is sokszor felvetődik, hogy az ilyen nagy fontosságú ismeretanyag megszerzéséhez legalább 5-7 hónap időtartamú, úgynevezett gépjárműkezelői tanfolyam elvégzése szükséges. Hely a szakmunkásképzési jegyzékben — Nyilvánvaló, hogy az Országos Szakmunkásképzési Jegyzékbe mihamarabb fel kell venni a szakmunkásképzésbe bevonható szakmák közé a „Közúti közlekedés” szakmát, a szakmaszám alatt pedig a „Közúti gépjárművezető”-t, azzal, hogy a megkövetelt képzési idő 3 év lenne, a szükséges elméleti és gyakorlati ismeretek csak szervezett szakmunkásképző tanfolyamon szerezhetők meg. A szakmunkásvizsga alsó korhatára 21 év lenne. Ugyanakkor a szakmásítás lényeges kérdése, hogy a szakmunkásképző tanfolyam helyett el kell fogadni a korábban középfokú vagy felsőfokú gépjárművezetői tanfolyamot és sikeres vizsgát, ha a jelölt legalább az általános iskolai végzettséggel rendelkezik, illetve a 40 éven felülieknek megvan a 6 általánosuk. Az ilyen jelölt tanfolyam elvégzése nélküli is szakmunkásvizsgára bocsátható, s csak matematikából kell írásbeli és szóbeli vizsgát tennie. Persze, ha a jelölt magasabb iskolai végzettséggel rendelkezik, a szakmunkásvizsga-bizonyítvány részére szakmunkásvizsga nélkül is kiadható. Beszélgetésünk lassan a végéhez ért. Csak kis részét tudtuk átfogni e nagy témának, amely ma százezreket foglalkoztat nap mint nap. Jánosi István szb-titkár azért vállalkozott e beszélgetésre, hiszen a tanintézet lesz a szakmunkásvizsgáztatás „atyja”, máris adva van az új oktatási központhoz 20 személy biztosítása, anyagi kihatásaival együtt. Takács Tibor Hogy szakma legyen a gépkocsivezetés... — Elődeink sem tudták harminc évvel ezelőtt, hogy milyen szakma lesz uralkodó manapság, mint ahogy mi sem tudjuk még, hogy harminc év múlva milyen új szakmákat kell majd felvenni a jegyzékbe — ezzel kezdődött beszélgetésünk Jánosi Istvánnal, az Autóközlekedési Tanintézet szb-titkárával. Máris benne voltunk a mai, annyira napirenden levő kérdés lényegében: a gépkocsivezetők fokozottabb megbecsülését jelentő szakmásításban, amely probléma szakszervezetünk elnöksége május végén megtartott ülésén is szerepelt. Az szb-titkár tovább fűzte gondolatait: — Hát nem furcsa az, hogy az úgynevezett szakmai jegyzékben természetesen ott szerepelnek a papucsosok, a mézeskalács-készítők, és sorolhatnám tovább a már-már teljesen kihaló szakmákat, de ugyanakkor a gépkocsivezetők ma sem számítanak szakmunkásoknak?