Közlekedéstudományi Szemle, 1972 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1972 / 1. szám - Bajusz Rezső: Magyar közlekedéspolitika és közlekedésfejlesztés
KÖZLEKEDÉSTUDOMÁNYI SZEMLE XXII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1972. JANUÁR HÓ H . Magyar közlekedéspolitika és közlekedésfejlesztés* Dr. BAJUS Z V E ? V Z S Ö A közlekedés olyan gazdasági-társadalmi tevékenység, amelynek szoros a kapcsolata a természeti környezettel, elsősorban a közlekedési pályák, útvonalak megválasztása tekintetében. Az emberiség társadalmi fejlődése azt eredményezi, hogy a föld felszínét — a természeti tényezők mellett — az ember tevékenysége, munkája is alakítja, s így a közlekedési pályák és eszközök tekintetében a földrajzi, természeti szempontból legkevesebb akadályt nyújtó irány meghatározó szerepe csökken. Az egyes országok (régiók) gazdaságföldrajzi helyzete, valamint a közlekedés tevékenysége és fejlődése között szoros, dialektikus kölcsönhatás állapítható meg. A közlekedés nemcsak kiszolgálója de egyben — bizonyos keretek között — aktív formálója is a társadalmi-gazdasági életnek. A közlekedés kialakulásának és fejlődésének ez a dialektikus folyamata Magyarországon is jól nyomon követhető, mind az ország területén levő települések fejlődésében, mind a szomszédos országokkal való gazdasági és közlekedési kapcsolatok alakulásában. Magyarország — a népvándorlás korára utaló megállapítás szerint — ,,a népek országútja”. .Földrajzi fekvése és viszonylag kedvező domborzati viszonyai folytán már az ókorban is megtalálhatók a tranzitforgalom első nyomai. Elég utalni a Keleti-tengert a Földközi-tengerrel összekötő „borostyánkő útra”, amelynek egy szakasza hazánk nyugati részén halad át, vagy a római birodalom hadiútjaira, amelyek Magyarország területét is behálózták. Európa belseje és a Balkán félsziget közötti észak-déli irányú forgalom természetes iránya Magyarországon keresztül vezet. A Fekete-tenger és észak-nyugat Európa közötti forgalom hordozója a Duna. Kedvező összeköttetés biztosítható az országon keresztül Európa délnyugati és északkeleti része között. Az ország történelme során sok kormányzati intézkedés látott napvilágot a közlekedés háborítatlan lebonyolításának és biztonságának érdekében. A mai értelemben vett átfogó első közlekedéspolitikai koncepció kidolgozása és elfogadtatása a nagy magyar gazdaságpolitikus, Széchenyi István nevéhez fűződik. Széchenyi — a közlekedéstechnikában bekövetkezett forradalmi változások jelentőségét felismerve — 1848-ban alkotta meg híres javaslatát a magyar közlekedésügy rendezéséről. A 120 évvel ezelőtti közlekedéspolitika — figyelembe véve a kor társadalmi, gazdasági fejlődésének szükségleteit — elsősorban az akkor fejlődésnek indult gőzvontatású vasút és gőzhajózás, valamint a fogatolt közúti járművek adottságaira épült. A koncepció szerint a közlekedési rendszer gerincét a viszonylag sűrű, a közúti közlekedés kis hatósugarának megfelelően a rövid állomástávolságú vasúthálózat kiépítési programja képezte. A vasúthálózat Budapest központtal, centrálisan épült ki. Ez a koncepció egyben az ország önállóságáért és gazdasági függetlenségéért a Habsburgokkal szemben vívott harc eszköze is volt. A közúthálózat fejlesztése, a közúti közlekedés akkori technikai szintjének megfelelően — a vasúthoz képest — alárendeltebb szerepet játszott és így a kőben szegény alföldi vidékeken is a közutak építése helyett a kisebb kőigényű vasútvonalak létesítése került előtérbe. Széchenyi közlekedéspolitikája hosszú évtizedekig meghatározó szerepet játszott a magyar közlekedésügy fejlődésében. Eltekintve a XX. sz. elején megjelent és az első világháború után rohamos fejlődésnek indult autóközlekedés által megkívánt szerkezeti változtatásoktól, az ország jelenlegi közé I. * A szerző előadása a Nemzetközi Földrajzi Unió Európai Regionális Konferenciája Közlekedésföldrajzi Komissziója keretében, 1971. augusztus 12-én.