Közlöny, 1849. február (16-40. szám)

1849-02-22 / 35. szám

rótta, mivel a’ nemzetnek tartozótt, a’ többiek adósak maradtak Vajmi kevesen találkoztak, kik dicső példáját követték volna. Debreczen, febr. 21. Gróf Wrbna Ladislaw, altábornagy a’ múlt hó utolsó nap­ján következő proclamatiót bocsáta ki Budapest lakóihoz: „Tudomására jutott e herczegsége Windischgraecz cs. kir. tábornagy úrnak, miként folyó hó 26-kán és 27-kén, a’ midőn tudniillik Pesten és Budán igen csekély örsereg létezett (más szókkal, mikor a’ magyar hadsereg közeledtének hírére a’Buda­pesti Őrsereg legnagyobb trém­ában volt) a’ lakók egy része az által, hogy sapkákat és a’ nem­zetörségi egyenruhának más ré­szeit is felvette ’s viselte, és részint vörös tollakkal, részint vö­rös vagy fekete vörössel beszegélyzett szalagokkal ellátott kala­pokkal az utczákon és a’ két város térein megjelent, harczias szellemet nyílvánított. Hogy ezen szellemnek tettekkel teendő bebizonyítására al­kalom szolgáltassák, (minő embertelen elhízott gúny!) ő herczeg­­sége c’ városok összes lakóinak tudtul adatni rendelte azt, hogy mind azon egyének, kiknél az illy jelek láttatni fognak, kor és polgári állás különbség nélkül el fognak fogattatni, a’ legköze­lebbi katonai szállítmánnyal innen elvitetni és valamelly katonai testületbe soroztatni.­ ’stb. ’stb. Ezen rendelet február 3-kán, melly napig minden lakos­nak arról értesítve lennie kell életbe és alkalmaztatásba lépend.“ Költ ’stb. ’stb. Ezen rendelet szebbnél szebb tanúságokra ad alkalmat. Különösen ajánlja ez herczeg Windischgraeczet, mint a’ szabadság barátját, ki jött a’ népek felszabadítására, ki a’ né­peknek minden emberjogszerinti szabadságot megadand, kivéve azt, hogy lakóhelyeikről eltávozniok nem szabad, három em­bernek összejöni nem szabad, beszélni nem szabad, kék dol­mányt, vagy vörössel szegélyzett fekete szalaggal ellátott kala­pot viselni nem szabad, az életnek semmi jelét mutatni nem sza­bad, egyéb minden szabad. Ajánlja e’ rendelet Windischgraeczet, mint jó katonát is, ki tábornagy létére, egy lefegyverzett város közepeit tanyázó hadsereg élén, kék sipkákban és vörös szalagokban kísérteteket lát ’s azokat indul leküzdeni. De ajánlja e’ rendelet herczeg Windischgraeczet még mint nagy politicust, ki midőn bérlett orgánumait kényszeritett hódo­lat nyilatkozatokkal tölti meg, egyszerre illy vakon árulja el ügyei állását, nyíltan felfedezve, hogy e’ hódolat nyilatkozatok­kal a’ nép ellenkezően érez , hogy két három embert, kivált ha azon emberek általa teremtett tisztviselők, meglehet ijeszteni, de nem az egész népet, mellyben egy perczig sem lehet bizalma. Ajánlja végre e’ rendelet herczeg Windischgraeczet, mint becsületes, szavatartó embert, ki a’ legelső napokban elképedt indignatióval tiltakozott azon vád ellen, mintha ő elfogott ha­zánkfiait be akarná sorozni katonáknak, ’s most csodás őszinte­séggel kimondja, hogy ez eljárásában még a’ korra és polgári állásra sem leend tekintettel, a’ mi annyit tesz, hogy még a’ családapákat is kiragadja övéik köréből ’s kiküldi h­azájokból idegen nemzetek szabadsága ellen ontani vérüket. Ennél rosszabbat mi sem mondtunk róla soha. Ezen nyilatkozata által csak a’ mi állításainkat igazolta. Nem leszünk háladatlanok érte. Isten önmaguk által rontja meg ellenségeinket. Még egyszer: A’ HONVÉD. Ollyan a’ honvéd a’ huszár mellett, mint mid­őn az égen a’ rég fénylett csillagok közt egy uj tűnik fel; a’ régit minden ember ismeri ’s csudálja, mig az újat hallgatva nézik darab ideig mig megmutatja, hogy ki ő. De azért mégis mindegyik csillag, fényes csillag az ország szép egén. Mert ha rég megmutatta a’ huszár, hogy ki ő, a’ honvédet is meg fogják ismerni. Irigyli is a’ honvéd a’ huszár szép nevét, de nemes irigy­séggel. Vetélkedni akar vele vitézségben, dicsőségben; ’s azért hogy a’ huszár mind kettőnek már rég jár utain, rá talál oda a’ honvéd is bizonyosan. ’S csak két katonát fognak aztán ismerni az egész világon; a’ honvédet és a’ huszárt; ’s mind a’ kettő magyar. Egy pár e’ kettő. Mind a’ kettőnek neve h-val kezdődik; mind a’ kettőnek jaj terem fegyvere élén, a’ hová illeszti. Mind a’ kettő nyalka; mind a’ kettőnek gyöngy leány a’ szeretője, és hő mint a’ fegyver kezeiben. A’ honvéd jobbján viseli fegyverét, baljával öleli szivéhez szeretőjét, ’s közepett lobog szivében a’ legszebb tűz, a’ haza szeretetének tüze, melly édes és kiolthatlan. Gyalog jár a’ honvéd, az igaz, de ez is ám az ő dicsősé­ge , mert nincs hely, bújjék bár föld alá a’ haza ellensége, hol őt a’ honvéd utól nem éri. Hő lelkessége fú neki indulat; bátorság kiséri haladtában; vitézség vezérli fegyverét; ’s végzett munkája után a’ haza nyújt neki borostyán-koszorút. ’S igy felkészülve, hová el nem jut a’ honvéd? Erdő áll előtte és kerek? A’ honvéd bele vonja magát, ’s a’ fák hűvös árnyában megállva, megtölti fegyverét és végig si­mogatja, ’s várja a’ rosz ellenséget, ha van lelke, hogy megmu­tassa magát. Beim áll a’ honvéd az erdőben, ’s a’ vasasnémet csak úgy kandikál be utána, mert nem bir bemenni másod magával, ő és lova leven egy pár. A’ honvéd rá méri puskáját, ’s jó napot mond a’ vasas né­metnek. A’ vasasnémet lefordul lováról, ’s ő is a’ fű hűvösébe jut; de hassal fölfelé. A’ kanász az erdőben makkot szed a’ fáról botjával; a’ honvéd vasasnémetet a’ lóról puskájával. ’S ha leszedte, még fel is pattan a’ németnek lovára, ’s büszkén elnyargalván rajta, oda ajándékozza a’ zsákmányt az országnak: mert ő maga is ember a’ talpán, neki ló nem kell. Félre magas hegy! mit állsz a’ honvéd útjában ? Kullog kőrüled jobbra balra a’ vasas német; de a’ honvéd fölmegy leg­­tetödre, ’s úgy áll ott, mint egy kis angyal. Mint egy kis angyal áll, ’s mint egy erős ördög lövöldözi az ellenséget. Ez jajgat, ő dalol és fütyörész, ’s büszkén érzi magát, mintha apró mennyköveket hajigálna. Szép dolog lovon ülni; de még szebb dolog, maga lábán járni. Maga lábán jár a’ honvéd. Mint a’ gondolat nyargal a’ huszár paripája; de erősebb golyóbis, mellyet a’ honvéd kilő puskájából, még a’ gondolat­nál is. Mikorra a’ huszár a’ lovát megsarkantyúzza, a’ honvéd már lelőtte előle az ellenséget, ’s csak mosolyog magában. Mosolyog a* honvéd, káromkodik a* hu­szár, mert elszedte előle amaz a’ dicsőséget. De azért ha találkoznak, mind a’ kettő szívesen köszön egymásnak, kezet szorítanak és megölelkeznek, mert mind a’ kettő az ország katonája; egy pár a’ kettő. Ha fölfegyverkezik a’ honvéd, és fegyverét használni kez­di, eleven vár lesz belőle, kit nem vt meg a’ vasasnémet, hiába ostromol a’ cserepár. Megfeszített lábai két bástya, melly megdönthetetlen. Csá­kója a’ vigyázó-torony teteje, melly felett büszkén leng a’ há­­romszinü bokréta, mint nemzeti zászló. Szuronya lovasság, fegyvercsöve tüzérség, ő maga minden. A’ cserepárt álltában lövi le, a’ vasasnémetet futtában ejti el, ’s ő vígan dalol, mig a’ golyók körűlé fütyörésznek. Mind egy neki, jöjön egy, kettő, vagy három, mindenikkel helyesen elbánik. Ha egy jő, leszúrja. Ha kettő jő, fejbe lövi az egyiket, mellbe szúrja a’ má­sikat. Ha három jő, fejbe lövi az egyiket, mellbe szúrja a’ má­sokat, körülszökdeli a’ harmadikat, és hátulról szúrja le. ’S ha még több jő, teszem azt: száz? Egyet int a’ hon­véd a’ huszárnak, ’s ha ketten együtt vannak, jöhet akkor az el­lenségből háromszáz is. Szép a’huszárkard pengése; de szép ám a’honvéd golyó­jának fütyölése is. Ketten fúnak egy nótát, egy pár a’ kettő. Kinyílt rózsa a’ huszár, rozmaringszál mellette a’ honvéd. Ketten teszik az ország bokrétáját. És ha van is, a­­ki még nem illik be a’ bokrétába, nem ke azért megszólni a’ rozmaringot. Ut ő még, hadd nőjön még, és ha kivirágzik egészen, majd kedves lesz színével és illatával. A’ huszár ez ország úri katonája; a’ nép embere a’ hon­véd. Amaz őseiről öröklötte a’ hírnevet és dicsőséget; de a’ honvéd maga szerzi magának. Neki nincsenek ősei, kiknek em­lékétől lelkesüljön; ő maga fog egy uj családot teremteni az országban, mellynek osztályrésze halhatlanság. Szép a’ huszár egyedül is, szép a’ honvéd egyedül is; de mi szebb, mint ha e’ kettő együtt van ? Az ellenségnek eláll szeme szája, ’s az ijedség miatt mérgében sem tud másként ká­romkodni, mint hogy: borzasztó. Honvéd, oh honvéd! milly dicső nevezet! Ruhája szép neve szép, maga szép, és hona legszebb; fegyvere éles, szive bátor, kedve rózsaszínű, golyója mint a’ villám, élete paradicsom. Mi kell több? Paradicsom a’ honvéd élete itt a’ földön. És ha meghal a hazáért, ’s szive legfőbb óhajtása beteljesedik, juthat e’ máshová mint a’ paradicsomba ?­s. Két d­erub őrzi ennek kapuját, mind a’ kettő gyalog, az isten honvédé. Ezek sárkarokkal fogadják jó pajtásukat, ’s be bocsátván, leültetik a’ legjobb helyre, hol a’ legszebb kilátás lesz Magyarországra. És ekkor, ha letekint a’ honvéd az ócska paradicsomba azon uj paradicsomba, mellyet neveznek Magyarországnak, nem tagadhatni ugyan, hogy a’ visszaemlékezésnek egy édes-keserű könye fog szeméből kifakadni, mert még a’ paradicsomból is visszasovárog e kedves magyar hazájába; de azért a’ könyet felszárasztja édes mosolya, ’s büszkén fogja mondani örömtár­saihoz : e’ hazát földi paradicsommá virágoztatni az én karom is segítette. Éljen a’ honvéd! Kelmenfi L. Szózat a’ néphez. Debreczen, február 20. Magyarok, testvéreim ! Nem azért szólok hozzátok, hogy ellenségeink ellen haragra gerjeszszelek; mert ez annyi volna, mint a’ kölyke vesztett oroszlánt haragítani akarni. „Be te­llett már a’ magyarnak búval töltött pohara!“ De nem! E’ dal nem illik már ránk. A’ búval töl­tött pohárt szegény apáink itták ki; nekünk a’ harag, a’ nemes boszú édes pohara telt csordultig. Apáink poharába a’ testvériség meghasonlott angyala hal­latá a’ bú könyeit; a’ mi poharunkba a’ testvéri egyesség öröm­­könyei hullanak. A’ fenevad ellenség epével tölté ugyan tele; de felszínén a’ testvéri egyetértés gyöngyeit látom habzani. ’S miért nincs a’ magyarnak többé búpohara ? Mert a’ visszavonás átkát, mellyel megpróbált, levevé is­ten fejünkről; levevé pedig azért, mert akaratját megértők, mert édes anyánk, a’ haza osztatlanul hevert javait, a’ közös népjogokat osztályra bocsátották, és testvéri karokkal ölelök meg egymást, a’ marcziusi világmenyegző aranynapjaiban, mi­dőn a’ testvériség angyala megfuvá az eltemetett népszabadság föltámadási trombitáját, nyugottól keletig. A’ magyar hazának nincs azóta mostoha gyermeke; gyermekeinek mostoha testvére; édes testvérek vagyunk mind­nyájan. íme, testvéreim, közelgetnek a­ világszentelte ünnepna­pok, a’ világepocha, a’ felejthetlen emlékű márczius. Sok vé­rünk kifolyt érette , illő, hogy megszenteljék azt könyvink is, egy nemzet, egy világnép örömkönyvje, melly áradattá lesz, mint a’ felduzzadt tenger, melly elborítja a’ szigetet; úgy bo­rítsák el könyeink is az ellenséget. Legyen e’könyfolyam szent; viruljon tőle hazánk bol­dogságvirága , de legyen véres és fájdalomterhes is, mint egy­kor a’ Verestenger, melly a’ gaz Fáraó hitetlen táborát elpusz­tította. Mi vagyunk az Izrael — már beírta nevünket a’ história— mert a’ szabad népek Kánaánja felé vándorlunk, a’ fáraók el­lenségeink, mert zsarnokok, mert öldösik első és másod szü­lötteinket , mert népünket a’ sivatagok Arábiájába akarják hur­­czolni. Van-e magyar, ki a’ márcziusi napokat meg ne szentelné? Van-e magyar hölgy, ki a’ marcziusi ibolyákból a’ nép­szabadság oltárára, a’ magyar vitézek véres mellére koszorút ne fűzne ? Van-e magyar ifjú, ki az ellenség véréből egy egy foltot ne hozzon ruháján diszkeresztül, és kardján czimerül, hogy megszentelhesse a’ népek marcziusát ? Van-e férfi, ki vér nélkül, — van-e agg és gyermek, ki örömköny nélkül szemében, tekintene föl a’ népek istenéhez, ki marcziusban a’ virágokat kinyitotta, ki a’ természet napjával a’ szabadság égi napját is az emberi jogok egyenlítőjébe hozta ? Nincs! Nincs! Kelettől nyugotig, déltől éjszakig zengeni fog a’ népek szent zsolozsmája, mint egy nagy világhál monja, mellyet az is­ten maga rendezett, hogy a’ szellemi szabadság teremtési gond­jai közt megpihenvén benne gyönyörködjék. A’ természet ki­nyitja dicső templomát a’ népek millióinak; virágkelyh­ekböl fog áradozni a’ temjén- illat, nem képmutató jezsuiták szentségtelen kezeiből; a’ legdicsőbb chorus zeng hozzá alleluját, a’ fakadó fák sudaráról, a’ zöldülő bokrok szirmairól, ’s egy egy most ké­szült anyafészekből; mindenütt, hol tavasz derül, még ott is, hol az emberek nem szabadok a’ zsarnok bilincsektől, zengeni fog a’ természet szabadságdala! A’ meddig az ég kékbe öltözik, a’ meddig a’ föld kizöl­dül, mindenütt örömhang, mindenütt örömünnep a’ földön, csak az odvas földüregek sötét aknáiban bujdoklandik egy egy tompa vad hang, haldokló ellenségeink hörgése, ’s dühmoraja, mint a’ sátán haragos nyögése, a’szent angyalok hozsánája alatt! Magyarok, testvéreim! Most egy esztendeje, hogy fel­tűnt a’ csodás mennyei jelenet a’ népek egén. Attól fogva egy új lap kezdődik a’ világtörténet könyvében, melly gyémántból készült’s a’miilyen több még nincs, olly szép, olly fényes, de sok, sok drága vérrel van már beírva. E’vér a’ mi sziveink­ből folyt, a’ mi gyermekeink szivéből, kik közül sokan a’ ta­vasz virágos szemfödele alatt hősökül pihennek. E’ vér magva amaz óriás fának, melly a’ boldogság égi virágait nyujtandja majd az emberiség utánunk következő lánczszemének, a’ mi gyermekeinknek, a’ szabadság eljegyzetteinek, ’s a’ népek is­tene’ választottainak, kik midőn porainkat áldva, örvendeznek a’ szabad haza virágzó téréin, fel-felsohajtanak, és irigylik a­­páiknak sorsát, kik a’világszellem e’csoda-korában éltek, ’s a’ világráró események teremtés-rohamában tényezők voltak. Mi megértük e’ kort, a’ második teremtés korát, fénye­sebbet Árpád koránál, dicsőbbet a’ reformatiónál; ha befejez­tük a’ kezdet méltóságával, melly szép hivatással isten e’ kor nemzedékét, minket bízott meg, akkor örömmel halhatunk meg; mert szellemeinket isten a’ csillagokra ülteti fel, őrfáklyákat utódainknak, kik a’ népszabadság szellemvilágát isten keze se­gítségével megteremtettük! Magyarok, testvéreim! Örüljünk , mert nekünk nagy ün­nepeink lesznek és nagy örömeink, a’ szabadság és testvériség örömei! A’ ki szabad, és a’ népcsaládhoz tartozik, az egymás­sal testvér; a’ kinek testvérei vannak, az örül; a’ ki pedig örül, annak ünnepe van, annak istene van, annak virágzik a’ föld me­zeje, arra mosolyog az isten lelke. Ellenségünknek nincs sza­badsága, nincsenek testvérei, nincs öröme, nincs ünnepe, nincs istene, szeretet és rokon nélkül bujdoklik mint az ördög, ’s vég menedéke a’ pokol, hová letaszittatik, mint az elkárhozott angya­lok. Hisz ők is elpártoltak testvéreiktől, a’ néptől, mellyet el­választott magának a’ szabadság istene! Örüljetek testvéreim! A’ ki ürül, annak erőt és győzel­met enged istene. Vér szentelje meg a’ marcziusi napokat. Ezek minden szabad népnek, minden testvéreinknek ünnepei. Az isten ünnepei ezek. Isten akarja, hogy a’ kik a’ szabad népek ünnepeit nem tisztelik, ellenségeink vére ontassék ki. Mondja minden magyar: Amen. Mogy­oródi. Felelős szerkesztő: Gyurmán Adolf. HIRDETÉSEK. 1-3. Hirdetmény. 1 A’ felsöbség engedelmével az ungvári kincstár uradalom részéről közhírré tétetik, hogy a’ most nevezett uradalom által ugyan csak Ungvár városában eddig házilag kezelt korcsmálta­­tási joggyakorlatának két nagyobb vendéglőben, és­­ kisseb­­szerü uradalmi épületekben, ’s magány házakbani jelen haszon­vétele ez évi május 8-án délelőtti órákban tartandó árverez­­tés útján a’ többet ígérőknek, hat egymást követő évekre ki fog haszonbérleltetni. Mire nézve az árverésben részt venni kívánok, elegendő bánatpénzzel, ’s az uradalom biztosítására vagy készpénzben egy évre leteendő haszonbérrel melly a’ ha­szonbérleti utolsó évben be fog számíttatni, vagy pedig ennek kétszeres értékével felérő ingó ’s ingatlan vagyonokbani biz­tossággal felkészülve, ezennel illően meghivattatnak a’ feltéte­lek e’ ,részben az ungvári uradalom főtiszti irodájában addig is megtudhatók. 879 . B. NÉVVÁLTOZTATÁSOK. 46. B. Járosics János orosházi gyalog nemzetőri százados nevé­nek Tavaszira lett változtatása megengedtetik, ’s országszerte köröztetik. Kelt Debreczenben febr. 21.1849. A’ honv. bizottmány. 47. B. Turner Antal tüzér hadnagy nevének Tornyosira lett vál­toztatása megengedtetik, ’s országszerte köröztetik. Debreczenben jan. 21-én 1849. A’ honv. bizottmány. 62 sz. , R. P. K. Mandel Ignátz vezeték nevének Himfir­e kért változta­tása, és az azzali élés megengedtetvén ezennel országszerte köröztetik. Debreczen febr. 18-án 1849. A’ MUNKÁSOK ÚJSÁGA, 2—2 mivel a’ kívánt 5000 ezüst forintnyi biztosítékot le nem tehet­tem (?), a’ hatóság által letiltatott. Becses előfizetőim tehát ott, hol előfizettek, pénzöket visszakövetelhetik. Táncsics Mihál: (3—6) MILLI GYERTYA és M u s k a-T­e­h­á­t LOBMAYER kereskedésében illendő áron kaphatni1-2. ELADÓ LÓ. Két szürke jó futós fogatos ló eladó — Burgundia-utcza, Ónody ház. — Ajánltatik a’ honvédtiszt Urak figyelmébe. 124 Nyomatik az álladalmi nyomdában.

Next