Köznevelés, 1963 (19. évfolyam, 1-24. szám)

1963-09-27 / 18. szám

Sok szülő is segítséget kíván nyújtani általános is­kolás gyermekének, nem egy feleség férje iránti szo­lidaritásból bújja a könyveket és koptatja a töltőtol­lat. Lehet még keresni a miérteket, de felesleges, mert a valóság a lényeg, hogy az emberek akarnak „poli­tizálni”, hogy mind többen és többen ostromolják a tudás várát, s akarva nem akarva ezzel is segítik a szocializmus gyorsabb felépítését. H­ogy mennyire megváltozott az iskoláról, a taná­­rl­­ásról a szülők véleménye, s mennyire nőtt a jó bizonyítvány tekintélye, mutatják azok a panaszok, melyeket aggódó édesanyák juttatnak el illetékes szer­vekhez gyermekük megbuktatása vagy alacsonyabbra való értékelése miatt. Ez az egészséges türelmetlen­ség és féltő aggódás is hozzájárul ahhoz, hogy a nap­pali tagozatban is évről évre több tanuló bizonyítvá­nyába kerül bele a mindenki számára megnyugtató határozat: „Általános iskolai tanulmányait befejezte.” Ezt a határozatot szeretnénk azoknak a fiatal fel­nőtteknek a bizonyítványába is beleírni, akik az em­lített okok miatt eddig még nem jutottak el idáig. Ezért foglalkozott a közelmúltban ezzel a problémá­val a Borsod megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága, ezért készített a Megyei Tanács Művelődésügyi Osztá­lya egy felnőttoktatási tervet, mely szerint 6—13 év alatt lehetőséget nyújtunk annak a több, mint száz­ezer dolgozónak, akikről az írás elején már szó volt. A felnőttoktatással foglalkozó megyei munkabizott­ság a művelődésügyi osztály mellett mozgósította a különböző társadalmi szerveket — különösen a szak­szervezeteket — a felnőttoktatás segítésére, aminek első fázisaként, közös munkával elkészült a felmérés és a távlati terv. A kollektív munka eredményességét igazolja, hogy a tervkészítésbe bevont szakemberek sok ötlettel, javaslattal, s eddig nem hasznosított erő­források feltárásával segítették a terv elkészítését. Örvendetes jelenség, hogy az érdekelt szervek nem csupán a tervezés időszakában mutattak serénységet, hanem üzemi és tsz iskolák létrehozásával, üzemi kul­­túrotthonok tantermi célokra való átengedésével (Bor­sodi Szénbányászati Tröszt Szakszervezeti Bizottsága), tanulókörök, konzultációk szervezésével, kisegítő elő­adások tartásával segítik a szervező és tartalmi mun­kát. Csak ilyen széleskörű társadalmi összefogással kép­zelhető el — a felnőttoktatásba lelkesen bekapcsoló­dott pedagógusok munkája mellett —, hogy valóság­gá váljék a terv és tíz-tizenkét esztendő múlva való­ban felszámoljuk az analfabétizmust, minimumra csökkentsük azoknak a számát, akik nem fejezhet­ték be általános iskolai tanulmányaikat. Egy munka ez, ha a következő tanév teendőit néz­zük is. Közvetlen feladatunk, hogy több, mint tizenkétezer hallgatót iskolázzunk be, ami a múlt évi­nek a kétszerese. De a szobákat jórészt modern üvegvitrinek foglalják el, s bennük fényes-mázas, tarkán-szőtt, mai iparművészeti portékák. A legtöb­bön még az árcédula is rajt fityeg. Nemcsak hogy nem a helyi nép­művészet értékeit összegyűjtő s azt természetes környezetben bemuta­tó-megőrző tájház ez, de még csak nem is múzeum, ahol legalább ere­deti dolgokat lehetne látni. Az egész jobban hasonlít egy mai, vá­rosi háziipari boltra, mint egy ré­gi falusi házra. Pedig én azt sze­rettem volna, ha ez a több mint száz esztendős ház megőrzött vol­na valamit az egykori falusi élet­ből, példának és emléknek, tanul­ságnak és okulásként, ha ide gyűj­tötték volna össze a szentgyörgyi házaknál, pincékben található fa­ragásokat, szőtteseket, edényeket, egyszóval azt, ami régi, népi és he­­ti. Ehelyett tájház címén a mo­­dern iparművészet tömeg­termékeit rakták üveg alá. (Amint később hallottam, vásárolni is lehet be­­őlük a helyszínen, akár egy bolt­­ban, például hímzett „népi" könyv­­eszőt, amit a népművészet soha em ismert.) — Bolt ez, nem mű­­észet — mondtam csalódva kifelé övet. C­íiCíiőcICiSt magammal hoz­­­tam barátom há­iba is, s amikor a magnetofont a is sarokasztalra tette, még mindig őt hajtogattam: — Hányadán is állunk ma a nép­művészettel? Hogy van az, hogy is amikor, húsz évvel ezelőtt, ro­mantikus lángolással gyűjtöttük a népdalokat, jártuk a verbunkost meg a csürdöngölőt, népballadá­kat dramatizáltunk, egyszóval a nép kultúrájának megbecsülése, szeretete afféle vallomástétel volt számunkra a parasztság mellett, mely — akkor még a hatalmon kí­vül — teremtette és őrizte ezeket az értékeket. Ma viszont, amikor a nép uralkodóvá vált a politiká­ban — ahogy Petőfi kívánta —, s művészete is polgárjogot nyert, mintha a kezdeti örömök és ered­mények megcsappantak volna, ked­vetlenségre változnának. Hol van­nak a népi együttesek hajdani si­kerei? A népdal hivatalosan is bevonult az iskolába, de amit egy nemzedékkel ezelőtt mi még tü­zesen, szívből énekeltünk, a mai diákok száján elvesztette ízét, meg­keseredett, mintha azzal, hogy kö­telező lett, tan­dallá változott vol­na. Címeket, díjakat ajándékozunk, de viselői ma már nem népművé­szek abban az értelemben, hogy magunk készítette szerszámokkal, maguk választotta anyagon, a ma­guk fantáziája szerint alkotnák tárgyaikat,­­ hanem különféle ipa­ri szövetkezetekben dolgoznak, sokszor készen kapott minták alap­ján, iparszerűen, sorozatban, piaci rendelésre „gyártják” a tárgyakat. Talán igaza lenne Heinrich Böll­­nek, ennek a kitűnő, modern né­met írónak, aki „Írországi napló”­­jában azt mondja: „A folklórral majdnem úgy vagyunk, mint a naivitással: ha megtudjuk, hogy a birtokunkban van, már el is ve­szítettük...” ? Ilyesmin töpren­günk, amíg a készülék lassan be­melegszik, é­s még azon. — Mi lenne manapság a leghe­lyesebb formája a népi kultúra ápolásának? Hogyan lehetne visz­­szaadni a népművészet értékeit azoknak, akik valaha teremtették, akik legigazabb örökösei, de akik mintha ma másfelé kacsintgatná­nak. Mit tehet ma egy falusi ta­nító azért, hogy a táj népi értékeit megmentse és továbbélését bizto­sítsa? Barátom a válasz helyett meg­nyomja a készülék egyik gombját, és a szalag lázasan surrogni kezd. És harminc percen át némán hall­gatom, amit a magnetofon megőr­zött. Egy idős ember régi halász­nótákat énekel. Egy hetven felé közeledő asszony — meglepően tiszta, fiatalosan csengő hangon — folytatja. Aztán mulató nóták következnek. Majd a legelső hang az egykori halászéletről mesél. Vé­gül megszólal egy régi, szomorú hangszer, a citera cirpelő hangja. Döbbenten SS­. Jég: is tudtam, hogy tehetséges, egyéni, erőteljes hangú költő, az irodal­mi lapok közlik írásait, de azt so­sem hallottam, hogy titokban még a néprajz is érdekli, hogy tudós etnográfus. A fejét rázza: nem tudós érdeklődésből, nem népdal­gyűjtő buzgalomból készítette ezt a fölvételt. — Hát akkor mit őriz ez a szalag? 571

Next