Köznevelés, 1963 (19. évfolyam, 1-24. szám)
1963-09-27 / 18. szám
Sok szülő is segítséget kíván nyújtani általános iskolás gyermekének, nem egy feleség férje iránti szolidaritásból bújja a könyveket és koptatja a töltőtollat. Lehet még keresni a miérteket, de felesleges, mert a valóság a lényeg, hogy az emberek akarnak „politizálni”, hogy mind többen és többen ostromolják a tudás várát, s akarva nem akarva ezzel is segítik a szocializmus gyorsabb felépítését. Hogy mennyire megváltozott az iskoláról, a tanárlásról a szülők véleménye, s mennyire nőtt a jó bizonyítvány tekintélye, mutatják azok a panaszok, melyeket aggódó édesanyák juttatnak el illetékes szervekhez gyermekük megbuktatása vagy alacsonyabbra való értékelése miatt. Ez az egészséges türelmetlenség és féltő aggódás is hozzájárul ahhoz, hogy a nappali tagozatban is évről évre több tanuló bizonyítványába kerül bele a mindenki számára megnyugtató határozat: „Általános iskolai tanulmányait befejezte.” Ezt a határozatot szeretnénk azoknak a fiatal felnőtteknek a bizonyítványába is beleírni, akik az említett okok miatt eddig még nem jutottak el idáig. Ezért foglalkozott a közelmúltban ezzel a problémával a Borsod megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága, ezért készített a Megyei Tanács Művelődésügyi Osztálya egy felnőttoktatási tervet, mely szerint 6—13 év alatt lehetőséget nyújtunk annak a több, mint százezer dolgozónak, akikről az írás elején már szó volt. A felnőttoktatással foglalkozó megyei munkabizottság a művelődésügyi osztály mellett mozgósította a különböző társadalmi szerveket — különösen a szakszervezeteket — a felnőttoktatás segítésére, aminek első fázisaként, közös munkával elkészült a felmérés és a távlati terv. A kollektív munka eredményességét igazolja, hogy a tervkészítésbe bevont szakemberek sok ötlettel, javaslattal, s eddig nem hasznosított erőforrások feltárásával segítették a terv elkészítését. Örvendetes jelenség, hogy az érdekelt szervek nem csupán a tervezés időszakában mutattak serénységet, hanem üzemi és tsz iskolák létrehozásával, üzemi kultúrotthonok tantermi célokra való átengedésével (Borsodi Szénbányászati Tröszt Szakszervezeti Bizottsága), tanulókörök, konzultációk szervezésével, kisegítő előadások tartásával segítik a szervező és tartalmi munkát. Csak ilyen széleskörű társadalmi összefogással képzelhető el — a felnőttoktatásba lelkesen bekapcsolódott pedagógusok munkája mellett —, hogy valósággá váljék a terv és tíz-tizenkét esztendő múlva valóban felszámoljuk az analfabétizmust, minimumra csökkentsük azoknak a számát, akik nem fejezhették be általános iskolai tanulmányaikat. Egy munka ez, ha a következő tanév teendőit nézzük is. Közvetlen feladatunk, hogy több, mint tizenkétezer hallgatót iskolázzunk be, ami a múlt évinek a kétszerese. De a szobákat jórészt modern üvegvitrinek foglalják el, s bennük fényes-mázas, tarkán-szőtt, mai iparművészeti portékák. A legtöbbön még az árcédula is rajt fityeg. Nemcsak hogy nem a helyi népművészet értékeit összegyűjtő s azt természetes környezetben bemutató-megőrző tájház ez, de még csak nem is múzeum, ahol legalább eredeti dolgokat lehetne látni. Az egész jobban hasonlít egy mai, városi háziipari boltra, mint egy régi falusi házra. Pedig én azt szerettem volna, ha ez a több mint száz esztendős ház megőrzött volna valamit az egykori falusi életből, példának és emléknek, tanulságnak és okulásként, ha ide gyűjtötték volna össze a szentgyörgyi házaknál, pincékben található faragásokat, szőtteseket, edényeket, egyszóval azt, ami régi, népi és heti. Ehelyett tájház címén a modern iparművészet tömegtermékeit rakták üveg alá. (Amint később hallottam, vásárolni is lehet beőlük a helyszínen, akár egy boltban, például hímzett „népi" könyveszőt, amit a népművészet soha em ismert.) — Bolt ez, nem műészet — mondtam csalódva kifelé övet. CíiCíiőcICiSt magammal hoztam barátom háiba is, s amikor a magnetofont a is sarokasztalra tette, még mindig őt hajtogattam: — Hányadán is állunk ma a népművészettel? Hogy van az, hogy is amikor, húsz évvel ezelőtt, romantikus lángolással gyűjtöttük a népdalokat, jártuk a verbunkost meg a csürdöngölőt, népballadákat dramatizáltunk, egyszóval a nép kultúrájának megbecsülése, szeretete afféle vallomástétel volt számunkra a parasztság mellett, mely — akkor még a hatalmon kívül — teremtette és őrizte ezeket az értékeket. Ma viszont, amikor a nép uralkodóvá vált a politikában — ahogy Petőfi kívánta —, s művészete is polgárjogot nyert, mintha a kezdeti örömök és eredmények megcsappantak volna, kedvetlenségre változnának. Hol vannak a népi együttesek hajdani sikerei? A népdal hivatalosan is bevonult az iskolába, de amit egy nemzedékkel ezelőtt mi még tüzesen, szívből énekeltünk, a mai diákok száján elvesztette ízét, megkeseredett, mintha azzal, hogy kötelező lett, tandallá változott volna. Címeket, díjakat ajándékozunk, de viselői ma már nem népművészek abban az értelemben, hogy magunk készítette szerszámokkal, maguk választotta anyagon, a maguk fantáziája szerint alkotnák tárgyaikat, hanem különféle ipari szövetkezetekben dolgoznak, sokszor készen kapott minták alapján, iparszerűen, sorozatban, piaci rendelésre „gyártják” a tárgyakat. Talán igaza lenne Heinrich Böllnek, ennek a kitűnő, modern német írónak, aki „Írországi napló”jában azt mondja: „A folklórral majdnem úgy vagyunk, mint a naivitással: ha megtudjuk, hogy a birtokunkban van, már el is veszítettük...” ? Ilyesmin töprengünk, amíg a készülék lassan bemelegszik, és még azon. — Mi lenne manapság a leghelyesebb formája a népi kultúra ápolásának? Hogyan lehetne viszszaadni a népművészet értékeit azoknak, akik valaha teremtették, akik legigazabb örökösei, de akik mintha ma másfelé kacsintgatnának. Mit tehet ma egy falusi tanító azért, hogy a táj népi értékeit megmentse és továbbélését biztosítsa? Barátom a válasz helyett megnyomja a készülék egyik gombját, és a szalag lázasan surrogni kezd. És harminc percen át némán hallgatom, amit a magnetofon megőrzött. Egy idős ember régi halásznótákat énekel. Egy hetven felé közeledő asszony — meglepően tiszta, fiatalosan csengő hangon — folytatja. Aztán mulató nóták következnek. Majd a legelső hang az egykori halászéletről mesél. Végül megszólal egy régi, szomorú hangszer, a citera cirpelő hangja. Döbbenten SS. Jég: is tudtam, hogy tehetséges, egyéni, erőteljes hangú költő, az irodalmi lapok közlik írásait, de azt sosem hallottam, hogy titokban még a néprajz is érdekli, hogy tudós etnográfus. A fejét rázza: nem tudós érdeklődésből, nem népdalgyűjtő buzgalomból készítette ezt a fölvételt. — Hát akkor mit őriz ez a szalag? 571