Köznevelés, 1967 (23. évfolyam, 1-24. szám)
1967-03-24 / 6. szám
egyik lehetséges megoldása, Kodály útján a zene demokratizmusának útjain járunk. A zenetudós működése ugyancsak korszakos jelentőségű. Nem állhatom meg, hogy ne idézzem fel a jelenetet: utolsó előtti alkalommal éppen akkor láttam, mikor kilépett az Akadémia zenetudományi kabinetjéből. Beszélgettünk a folyosón, s mint a megilletődött tanulók, láttára elhallgattunk, zavartan meghajoltunk, lehetetlen volt nem érezni, hogy a szellemi nagyság volt itt pár másodpercre közöttünk, s lehetetlen volt nem gondolni arra, szívünket megütő aggodalommal, hányszor lesz még közöttünk? De el tudtuk hessegetni a rossz sejtelmeket, hiszen nyolcvannégy évesen is dolgozik, munkahelyére jár, irányítja a Magyar Népzene Tárának rendszerező munkálatait. Szóljunk még sokoldalú tevékenységének egy, a pedagógusokat közelről érintő oldaláról. Mennyit tett, s milyen fáradhatatlanul harcolt a szép magyar beszédért, meggyőződése lévén, hogy a zenei anyanyelv és a szavakban megtestesülő nyelv mélyen és szorosan összetartozik. S ha nem zenei hangokkal, hanem szavakkal fejezte ki magát, abban ugyancsak tévedhetetlen ízlésű volt. Eleven nyelvművelő mozgalmunk értékes ösztönzéseket kapott tőle. A „szép magyar beszédben”, a „szén magyar ejtésben” versengő diákok zsűrijének legfőbb elnöke — személyesen vagy csak szellemében — Kodály tanár úr volt. Kodály Zoltán századunk egyik leggazdagabb szellemi örökségét hagyta ránk. Ezzel akkor gazdálkodunk jól, ha korunk követelményeihez, fejlődő világunkhoz alkalmazkodva, jól megértjük és továbbvisszük törekvéseinek alapgondolatát, a néppel együttérző humanizmusát, a műveltség javait szétosztani kívánó demokratizmusát, az emberi teljességre, sokoldalú műveltségre törő pedagógiai koncepcióját. Jó szívvel mondhatjuk, hogy vállaljuk és a szocializmus talaján beteljesítjük ezt az örökséget. SZARKA JÓZSEF Kecskemét, Szob, Galánta, Nagyszombat: gyermekkorom lakóhelyei. Sok jövés-menés, költözködés. Alig voltam pár hónapos, amikor Galántára kerültünk. Itt töltöttem gyermekkorom hét legszebb esztendejét. — Sorsom kialakulása olyan természetes volt, mint maga a lélegzés. Én előbb énekeltem, mint beszéltem, s többet énekeltem, mint beszéltem. Korán megismerkedtem a hangszerekkel és a klasszikus remekművekkel. — Elsőhangszeremet magam készítettem. Alig négyéves koromban elvettem édesanyám nagy szűrőkanalát, lyukain madzagokat húztam keresztül, és azokat a kanál végéhez erősítettem. Ezeken a húrokon gitároztam és közben rögtönzött dallamokat énekeltem hozzá. E rögtönzések oly boldoggá tettek. Visszanézni megtett útra, akár hegyek közt, akár az életben, nem szerettem soha. Mindig csak arra néztem, ami előttem volt. Most, hogy szorgos kezek összehordtak minden babszemet, amit az élet útján elhullattam, látszik az út, áttekinthető kezdetéig. Mi lehetett a hajtóerő, amely minden akadály ellenére máig egyenes úton röpítette, hol vonszolta ennek az életnek szekerét? Egy reménytelen, viszonzatlan, viszonozhatatlan szerelem. A néphez, melynek ezeréves látható öröksége, és talán még jobban nyelvében, dalában élő többezeréves láthatatlan élete elmint később megírt műveim egyike sem. — Nagyszombatban, hatodikos gimnazista koromban mutatták be első zenekari művemet — egy nyitányt. Ekkor még nem is hallottam zenekart a tűzoltó- és templomi, igen kis zenekaron kívül. Toldy Béla, a zenekar vezetője, nagy szeretettel készült a bemutatóra, rézfúvósokat kért kölcsön a helybeli tűzoltózenekartól. A diákok közt csak egy fuvolás volt. A bemutatkozás hangos sikert aratott. A lelkes közönség színpadra kérte a szerzőt. És megjelent az első bírálat egy pozsonyi zenekritikus tollából: „A mű jól hangzik, a gondolatok logikusan sorakoznak, a darab lendületes, tehetségről tanúskodik”. (1950) (Nyilatkozat, Család és Iskola, Bpest.) fenállhatatlanul vonz ma-Igához, vérségi kötelék nélkül is. Igen sokrétű érzés ez: egyrészt gyermeki, nagy ősök példáján lelkesedő, másrészt anyai, féltő, óvó, nevelő. Félbemaradt nép, teljesülhetetlen nagy ígéretek hordozója. Ilyen nép fantosa csakhamar ráeszmél, hogy időnkint le kell tenni a lantot, és „pueros elementa docere”, ha megértésre vár. így voltam én is: félkézzel lantos, másikkal néptanító, kultikus, téglahordó, pallér, orvos, ami csak kellett, és szerettem volna minden egyéb lenni, amire csak szükség volt. 1906-ban, szóbeli (nem igen sikeres) doktori vizsgám után cenzorom, Riedl Frigyes (hallgatója már nem lehettem, végeztem, mire katedrát kapott) rövid adhortációt tartott, szokatlanul érzelmes, nem hivatalos hangon. Arra buzdított: maradjak itthon, ne menjek külföldre. Mosolyogtam magamban, annyira feleslegesnek éreztem, annyira nem gondoltam rá, hogy valaha külföldre szakadjak (bár egy két nyugati nyelven már akkor is tudtam), hisz egész életre szóló tervem ide kötött. De később gyakran eszembe jutott Riedl intelme, ő akkor még nem olvashatta Adyt („Menekülj, menekülj innen”), s csak saját életéből szűrhette le, hogy »Mit ér az ember, ha magyar. , Én persze olvastam, át is éltem „A Halál-tó felett”, „Megárad a Tisza”. .,A Duna vallomásá”-t és a többit. Tanulni, persze külföldön kellett. 1914-ig minden nyarat külföldön töltöttem. Azután 13 évig egyet sem. Mikor újra kezdtem kijárni, a határon mindig megjelent előttem egy mezítlábas, rongyos gyermeksereg, egyik-másik hajdani galántai iskolatársam arcvonásaival. Kórusban kiáltották: „Ne hagyj itt bennünket”. Kiáltásuk túlharsogta „Sípját régi babonának”. Ezek hoztak vissza mindannyiszor hiába csábított művelt országok könnyebb, nyugalmasabb, szebb élete. Ezek tartották bennem a hitet, hogy mindenek ellenére HU hon is lehet és kell ilyen szép életet teremteni. „Miről apám nagy búsan szólt» Hogy itt hajdan szebb élet volt... , Mindig táplált a remény, hogy itt valaha szebb élet lesz, sőt, szebb, mint volt. Rajtunk áll. (Kd.: Visszatekintés, Bp. 1964.) „Magam alkottam első hangszeremet” Visszatekintés 206