Köznevelés, 1969 (25. évfolyam, 1-24. szám)
1969-01-10 / 1. szám
hanem feladatokat ad, kevesen jutnak el a megoldásig. Azzal sem lehet egyetérteni, ha a mondatnak nincs vége egy lapon. Helyszűke miatt nem idézhetők, de gyakoriak, mintha a tudományosság velejárói volnának. Pedig nem szükségképpen azok. Az emberi figyelem és agy befogadóképessége véges. Ezeket a határokat szűkítik a külső tényezők és egyéb gondok. A többszörösen összetett mondat végén már nem tudjuk, mire vonatkozott az állítmány. Nem lehetne ezt elkerülni félreteszem a segédkönyvet, s egy folyóiratot veszek a kezembe. Válogatás nélkül szól mindenkinek. A címek hasznos tanácsokat, értékes tapasztalatokat ígérnek. Hozzáfogok az egyikhez. Már a második bekezdésben azt kívánja tőlünk, hogy „reális szituációkat állítsunk a gyerekek elé”. A következő mondat hasonló. Meg kellene állnunk: mi is legyen az a „reális szituáció”? De nem érünk rá, mert vár ránk a napi sajtó, készülnünk is kell, s szeretnénk látni a tv „Szülők, nevelők egymás közt” adását stb. Az olvasók többsége nem egyetemi tanársegéd, nem tudományos dolgozó. Hogyan fog hasznot hajtani az az írás, melyet bizonyára nagy gonddal szerkesztett meg írója, sok munkával bírálta el a rovatvezető, s hosszas mérlegelés után közölt a szerkesztő?! Nem akarom elhinni, hogy a pedagógiai irodalom azon keveseknek szól csupán, akik szent ihletéssel eljegyezték magukat az elmélettel. Én azt hiszem, hogy a pedagógia elmé- letének irodalma közérdekű, s nem csupán fémjelzett szakemberek kiváltsága. Éppen a szakirodalomban kellene találkozniok az elmélet és a gyakorlat munkásainak, ha ez a két sarok egyáltalán elválasztható. És ez történik? Nem! Gyakran az ellenkezője. A gyakorló pedagógus a sokat próbált ember ön-* tudatával néz a nevelőmunka szervezőire és tudo- mányos művelőire: jönnétek csak ki ide a tanyádra, és próbálnátok meg! Az elmélet szakemberei F . Neveléstörténeti arcképcsarnok Kunfi Zsigmond Kunfi Zsigmond (1879— 1929) szociáldemokrata író és politikus a kolozsvári egyetemen végezte bölcsészeti tanulmányait. A temesvári reáliskolában betöltött tanári állását 1907-ben a Szocializmus c. folyóirat szerkesztői tisztével cserélte fel, egyidejűen pedig a Népszava helyettes szerkesztője lett. Az SzDP egyik legtekintélyesebb vezetőjeként a Berinkey-kormányban közoktatásügyi miniszter, a Tanácsköztársaság idején (1919. június 24-ig) közoktatásügyi népbiztos volt. A nehézségek láttán, reményét elvesztve, szembefordult a proletárdiktatúrával. Élete utolsó évtizedét bécsi emigrációban töltötte. Népoktatásunk bűnei című, a Huszadik Század zsebkönyvsorozatában megjelent munkája nagy feltűnést keltett, és az uralkodó rendszer híveinek éles tiltakozását váltotta ki. Népoktatásunk bűnei (Részletek) Akik nálunk a közérdeklődés útirányát megszabják: politikusok és írók, nem ismerik azt az iskolát, amelyben Magyarország népét tanítják. Nem ismerik a közvélemény csinálói a falvak iskoláit. Hiszen egy részük városokban növekedett föl, városi iskolákba járt. Aki meg faluról indult el közülük, az az urasági kastély meg vadaskert tájékáról való. Az ilyet a vagyonos szülők nem igen engedték el a közös, osztatlan iskolába, egy padra a béresnek meg a zsidó szatócsnak a gyermekével. A házi tanító szárnyai alól röppentek ki az ifjú sasok és a szolgabírói, főispáni, képviselői, miniszteri csúcsok felé irányzott egyenes röpülésükben jó, hogyha átszelték a levegőt a falusi iskola teteje fölött. Csak ez a tény, hogy nálunk a népiskola valóban és tisztára a népnek iskolája, amelyben a vagyonos szülők gyermeke csak nagy ritkán téved de a falunt teszi érthetővé azt, hogy Magyarországon az átlagosan művelt vagy átlagosan műveletlen ember jobban tájékozott a japánok testi nevelésével kapcsolatos dolgokról, mint arról, hogy miképpen és mire tanítják a népet az országnak vagy tízezer falusi iskolájában. Az a nagy némaság, amely a nép iskolája körül nálunk uralkodik, az érdeklődésnek az a tökéletes hiánya, amely a Holnap Fejedelmét formáló intézménnyel való nemtörődésnek a szomorú jele, mind azt mutatja, hogy a népiskola Magyarországon azoknak a tanító- és nevelőintézete, akik ezer esztendő óta dolgoznak, tűrnek és hallgatnak ebben az országban. Azok közül, akik tudták, mi fajta dolog ez a népiskola, némelyek nem szóltak, mivel az iskola körül való csönd nagy szövetségese volt boldogulásuknak; mások nem, mivel egy pár esztendő előtt olyan levegő volt itten, hogy az ilyen panaszokat vivő hangulathullámok abban nem terjedhettek, megint mások nem) mert ugyan kinek van kedve siket fülek vagy emberlakta pusztaságok közepette szólani? Az osztatlan iskola Az osztatlan népiskolában egy tanító tanít egyszerre, egy helyen négy-öt-hat különféle osztályba járó tanulót, akiknek száma 80-tól 300-ig ingadozik. Julius Caesarról, Napóleonról jegyezte fel csodaképpen az anekdotás történelemírás hogy utasítást adtak, beszélgettek, sakkot játszottak és gondolkodtak egyszerre. A magyarországi osztatlan iskolában működő néptanítók mindegyikének ilyen háromnégyfigyelmű embernek kell lennie, hogy egyszerre tanítson,neveljen, fegyelmezzen öt-hat osztályba járó fiúkat. Látsz egy putrit, ha