Köznevelés, 1975 (31. évfolyam, 1-44. szám)
1975-06-20 / 25. szám
biztosítani az aktív tanári munkát. Elenyésző számban találkoztunk ellenérvvel az énekzene tanárok körében. Az egyik kortárs a zenetörténet, zeneelmélet megtanításának nehézségére panaszkodik, jóllehet 1973 szeptembere óta az nem tanítási követelmény. A rajz és műalkotások elemzése tanárai is felvetettek ellenérveket. Ezek közül néhány a tanulók otthoni munkáját kevesli, a kiadott rajzfeladatok elvégzésének elmulasztását, a közepesek és gyengék aktivitásának gyengeségét panaszolja. Ebben a tantárgyban el lehet és el kell érni, hogy a tanítási követelményeket, a nevelési feladatokat a tanítási órán valósítsuk meg. Ellenérvnek szánta az egyik szaktanár, hogy kevés tanuló tekinti a szocialista ember szükségletének a művészetek megértését, figyelemmel kísérését, a vizuális élmény befogadását. Kérdés: hiheti-e valaki, hogy ezt osztályozással jobban, maradandóbban ki lehet alakítani, mint anélkül? Elképzelhető-e, hogy egy-két kalkulus többet ér, mint a tanár személyes ráhatása, példája? Néhányan a 106/1974. sz. utasítás alapján szervezett gyakorlati képzés vizsgájának feltételezett osztályozását említik problémaként. Nincs még döntés arról, hogy ezeken a vizsgákon az eredményesség (vagy eredménytelenség) regisztrálásán kívül lesz-e más minősítés. Összegezés Az ÓNÉ eredményes alkalmazása ott sikerült, ahol nagy gondot fordítottak az előkészítésre, az iskola minden pedagógiai és mozgalmi fórumán, valamint a szülői munkaközösségben széles körű felvilágosító munkát végeztek. Szükségesnek és hasznosnak bizonyult az ÓNÉ aprólékos megbeszélése az érdekelt tanárokkal, jó gondolatnak látszik az osztályozás nélkül tanító tanárok munkaközösségének megalakítása. A munka során nagyobb gondot kell fordítani a szaktanárnak a tanulói teljesítmények folyamatos értékelésére: érzékenyen kell reagálnia minden tanulói megnyilvánulásra, differenciált értékelést kell adnia, méltányolnia kell minden jószándékú igyekezetet. Nagyobb helyet kell kapnia a nevelés gyakorlatában az elismerésnek, jutalmazásnak. Ennek variációit kidolgozni könnyebb és hálásabb feladat, mint a büntetésekét. A megyei művelődésügyi osztályok felügyeleti munkájuk során jó tapasztalatokat szereztek az ONÉ-ról: „Meg vagyunk győződve arról, hogy végső fokon nemcsak az adott tárgy, hanem az egész iskola látja hasznát, mivel a nevelőiskolát és a hozzá szükséges korszerű nevelői szemléletet, magatartást, gyakorlatot segíti a világra, még ha az új születésével együttjáró fájdalmak árán is.” „A tantárgyak osztályozás nélküli tanításának bevezetését amolyan erőpróbának is éreztük, mindenekelőtt a pedagógiai felkészültség, felvértezettség erőpróbájának.” Néhány kolléga szemléletében zavart okozott a köznevelés — pro és kontra véleményeknek is helyt adó — vitasorozata, mert summázatában nem érződött eléggé, hogy a gazdag módszertani kultúrával rendelkező pedagógusok, ha fáradsággal is, de eredménnyel művelik az új formát. Az érvek-ellenérvek, tapasztalatok együttesen azt mutatják, hogy jól bevált az osztályozás nélküli értékelés ének zenében, testnevelésben, az első osztályos rajzban és a gyakorlati foglalkozás tanórai munkával megoldható válfajaiban. Nem lehet ilyen egyértelmű az állásfoglalás a negyedikes műalkotások elemzése, a világnézetünk alapjai és néhány gyakorlati foglalkozás tanításában; ezekben a tantárgyakban még további tapasztalatokra van szükség. Az ONÉ-kísérletben részt vevők véleményének megoszlása Helyteleníti, inkább osztályozna Ének-zene 160 141 (88,1%) 910 ( 6,2%) Rajz 1. osztály 129 105 (81,4%) 8 16 (12,4%) Műalk. IV. oszt. 135 97 (71,8%) 13 25 (18,5%) Testnevelés 132 98 (74,2%) 16 18 (13,6%) Gyakorlati jogi. 119 90 (75,6%) 7 22 (18,5%) Világnézetünk alapjai 37 26 (70,2%) 6 5 (13,5%) A pedagógiai intézmények és a pedagógusok A pedagógusok és a pedagógiai intézmények kapcsolata korántsem kielégítő. Hogy lehet ez? Hiszen a pedagógusok a lehető legszorosabb kapcsolatban vannak a legismertebb oktatási intézménnyel, az iskolával. Ez igaz, azonban mégsem teljesen igaz. Mert a pedagógusok valóban naponta megfordulnak, tevékenykednek iskolájukban, de aránylag kevés gondot fordítanak arra, hogy megismerjék, tüzetesen tanulmányozzák az iskola egészét. Például kevés a kölcsönös óralátogatás. Még ritkábban fordul elő, hogy más oktatási intézménybe, más iskolatípusba látogassunk. Hányszor fordultunk meg óvodában, gyógypedagógiai intézményben, szakmunkásképző intézetben? Az általános iskolai nevelők középiskolában, a középiskolaiak általános iskolában? A felsőfokú intézmények és a gyakorló pedagógusok kapcsolatának javítására, szorosabbá fűzésére az utóbbi években szép példákat láthattunk. A pedagógusképző intézmények szívesen adnak helyet volt hallgatók baráti összejövetelének, találkozójának. Sőt, meghívják a volt hallgatókat évfordulós ünnepélyekre, szakmai tanácskozásokra, továbbképzésre, nemegyszer alkotó munkaközösséget szerveznek számukra, így — többek között — a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola mutat szép példát a gyümölcsöző, alkotó együttműködésre. Az egyetemi képzést többen vendéghallgatóként hosszabbítják meg, mások doktorálni térnek vissza. A felsőoktatási intézményekkel azonban korántsem merül ki a nevelési, oktatási intézmények sora. Soroljunk csak fel néhányat a legismertebbek közül: Országos Pedagógiai Intézet, megyei továbbképzési kabinetek, Budapesten a Fővárosi Pedagógiai Intézet, a Pedagógusok Szakszervezetének Fáklya Klubja, Magyar Pedagógiai Társaság, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum; MTA Pedagógiai Kutatócsoportja, Országos Pszichológiai Intézet, Felsőoktatási Kutatóközpont, Országos Oktatástechnikai Központ, Tanért, Tankönyvkiadó, pedagógiai folyóiratok, módszertani szaklapok szerkesztőségei stb. stb. Hányat ismerünk közülük? Melyikkel tartunk szorosabb — esetleg munkatársi — kapcsolatot? Különösebb felmérés nélkül is megállapítható, hogy a pedagógusok és intézmények kapcsolatát a jelenleginél sokrétűbbé és szorosabbá kellene fűzni. Ez mindkét fél érdeke. A jelenlegi állapot egyes pedagógusrétegek passzivitásának éppúgy következménye, mint az intézmények hiányos propagandájának, beszűkült munkaszervezésének. Adjanak több hírt magukról intézményeink! Szervezzenek szélesebb körben! Számítsanak, építsenek a pedagógusokra mint közönségre, mint munkatársakra. Az óraszámcsökkentés talán feloldja pedagógusaink időbilincseit, lehetővé teszi számukra a szélesebb körű tájékozódást. Teljesen érthetetlen számomra, miért utasítják el az érdeklődőket egyes pedagógusintézmények. A Pedagógiai Társaság egyik szakosztályvezetője nemrég azzal „dicsekedett”, hogy a közelmúltban 25 gyakorló pedagógus jelentkezési kérelmét utasította vissza. Joggal vetődik fel a kérdés: kié hát a Pedagógiai Társaság? Nem sajátíthatják ki maguknak az „elméleti szakemberek”, az iskolákból „kiemelt” káderek, oktatásügyi funkcionáriusok. Feltétlenül helyet kell biztosítani soraiban az alkotó gyakorló pedagógusoknak is. Mint ahogy szükségszerűen kimaradnak a társaságból azok a „hivatalból” beléptetett emberek, akik nem éreznek közösséget a pedagógusokkal. A legutóbbi létszámfelmérés során kiderült, hogy minden tizedik tag „angolosan” távozott. Fölmerül a kérdés: a tagfelvétel során az eddigi két ajánló helyett nem volna jobb olyan „ajánlókat” kérni, mint a tudományospublicisztikai tevékenység, az aktív pedagógus-közéleti munkásság vagy egyszerűen a szenvedélyes ügyszeretet? Joggal vetődik fel az a kérdés is, hogy az egyes intézmények munkatársai mit tudnak egymás munkájáról, eredményeiről, terveiről. Olykor meglepő a kölcsönös tájékozatlanság. Fontos témakörben az egyik intézmény pályázatot hirdet, amely eredményesen zárul — a pályaműveket félreteszik. Ugyanabban a témakörben a másik intézményben szorgos kutatás folyik — kellő gyakorlati tapasztalatok nélkül. Milyen jól lehetne hasznosítani a pályaművek gyakorlati tapasztalatait, ha a munkatársak ismernék egymás munkáját, illetve összehangolnák egyirányú tevékenységüket. Az sem ritka, hogy egyes személyek minden lében kanálként több intézményben fontos pozíciót töltenek be. Egyikben főmunkatársként dolgoznak, másikban kutatói vagy tanácsadói mellékállásban, harmadikban vezetőségi tagok, negyedikben külső munkatársak, ötödikben ismét funkcionáriusok stb. A kellő koordinálás, kölcsönös tájékoztatás és együttműködés ne személyi szálakon függjön, hiszen ez nagyon vékony szál. KARLOVITZ JÁNOS 5