Köznevelés, 1981 (37. évfolyam, 1-43. szám)
1981-01-02 / 1. szám
Új vizeken járunk? Irodalomtanításunk időszerű kérdései Az új nevelési tervek bevezetésének mintegy félidejénél tartunk. Van tehát már némi „történelmi távlatunk” ahhoz, hogy megállapíthassuk, léptünk-e előre az irodalomtanítás korszerűsítésében, és megvalósítható-e az a szép cél, amelyet a tanterv tűzött az irodalmat tanító tanárok elé: neveljenek irodalmat szerető, élvező, értő ifjúságot. Olyan fiatalokat, akiknek a művészet hozzátartozik életükhöz, és nélkülözhetetlen eleme gazdagodó személyiségüknek. Természetesen ez a visszatekintés látványos eredményekkel még nem járhat, de a tendenciák már megfigyelhetők, eredményeink és kudarcaink számbavehetők, s így mindazok, akik az irodalmi nevelést fontos és országos ügynek tekintik, elgondolkodhatnak rajta: valóban új vizeken járunk-e. Az értékről Az új tanterv egyik fontos célja, hogy az irodalmi nevelés egységes, 12 éves folyamat legyen (a szakmunkásképzőkben 11 éves), az iskolafokok közötti zökkenők lehetséges kizárásával. De hogy ez menynyire sikerült, csak akkor lehet majd látni, ha valamenynyi iskolatípus minden osztályában az új tanterv szerint tanítanak, és erre még legalább négy esztendeig várni kell. De mindenesetre már az általános iskola alsó tagozatában megkezdődik az irodalmi nevelés vagy inkább az irodalomra nevelés. Már a legkisebbek is — első olvasmányaikban — értékes irodalmi művekkel ismerkednek, kóstolgatják ízeiket, hiszen az esztétikum csak ilyen műveken át közelíthető meg. (És az irodalmi művekben rejlő esztétikum elvezeti a fiatalokat — kisebbeket és nagyobbakat — a környezetben, viselkedésben, munkában rejlő esztétikumhoz is.) Ezért már első olvasókönyveikből is hiányoznak azok a művek, amelyeknek csak tanulságuk volt, irodalmi érték nélkül. Ezek a „művecskék” — a kicsinyítést a bennük rejlő értékek kicsinyítéseként kell érteni — segítettek talán valamiféle közvetlen nevelési cél megfogalmazásában, ám az irodalmi művek semmiképpen sem válhatnak nevelési illusztrációkká, osztályfőnöki órák díszleteivé, amelyek a pedagógusok vagy szülők helyett megfogalmazzák az „intelmeket”. És ez az elv, természetesen, nemcsak az alsó tagozaton érvényesül, hanem később is, a felső tagozaton és a középfokú iskolákban. Szakítani kellett azzal a sokáig divatos elemzési gyakorlattal, amely az irodalmi mű egyetlen értékeként azt tekintete, hogy mennyire adja vissza korát, mennyire tükrözi azt a társadalmi valóságot, amelyben született. Természetesen továbbra is fontos szempont ez (ha az irodalmi művek jó részéből e közvetlenül felhasználható elem hiányzik is), de csak egyéb szempontok mellett. A mű értékeinek egyik összetevője lehet csak, amikor az irodalmi alkotást értelmezni próbáljuk. Az értékszempontú és sokoldalú műértelmezés lehet talán az az út, amelyen megközelíthető az alkotás — ez új irodalomtanításunk egyik legfontosabb követelménye. Ehhez az értelmezési módhoz próbálnak segítséget adni az új tantervhez készült irodalom tankönyvek is. Helyes elvnek tartjuk tehát azt, hogy csak értékes irodalmi alkotásokkal ismerkedjenek meg a diákok az iskolában — de nem egyforma értékűekkel. Meg kell érteniük, hogy a tanult művek között vannak értékkülönbségek, és egyes műveken belül is vannak értékes és kevésbé értékes rétegek, így tudnak majd maguk is ítéletet alkotni az olvasott művekről, így válhatnak — később — tudatosabb olvasókká. Ezért szerepel a fakultatív irodalmi tantervben a giccs is, mert nem tiltani akarják a gyerekeket az értéktelentől, hanem arra nevelni, hogy felismerjék és elutasítsák azt. így válhatnak majd a műveket élvező, értő és megértő olvasókká — többet talán nem is tűztünk magunk elé célként. Ezt az elvet szolgálja az is, hogy a tankönyvek egy-egy mű értelmezésekor több, esetleg egymásnak ellentmondó tanulmányból idéznek, és a véleményalkotást az adott műről a tanulóra bízzák. Ez a módszer ugyan csak bizonyos fokon alkalmazható, de a rendszeres, megalapozott irodalmi neveléssel el lehet jutni erre a fokra. Az új tanterv lehetőséget és esetleg modelleket szeretne adni a műértelmezés sokféle alkalmazására, de semmiképpen sem recepteket. Minden mű a maga sajátos útján közelíthető meg, és értelmezésekor más-más módszer, másmás kiindulópont választható. Az a cél, hogy néhány mű értelmezése juttassa el a tanulót a többi — még nem ismert — alkotás megismeréséig, az ítéletalkotásig, az élményig, s hogy ennek révén válogatni tudjon az értékes és kevésbé értékes alkotásokból. Fokozatosan, de egyre többet bízunk alakuló ízlésére, hiszen az irodalom mint művészet elsősorban nem törvényekből, hanem művekből áll, a törvényszerűségek megállapítása pedig egyre inkább a tanulók feladata lesz. Ezt szolgálja például az is, hogy a könyv nélkül megtanulandó művek egy részét a tanuló maga választhatja meg — a tantervi célok meghatározta kereteken belül A tanári alkotómunka szabadságának — a módszerek megválasztásának szabadsága mellett — biztosítéka az a lehetőség, hogy a tanítandó anyag egy részét, a kiegészítő anyagot, a tanár a saját ízlésének megfelelően választhatja ki. Tanulói lehetőség és tanári szabadság — ez talán az irodalmi nevelés megújulásának egyik legfontosabb feltétele, hiszen tanuló és tanár egyaránt „érdekeltebbé” válik a nevelési folyamatban. A módszerről az előbb említettük, hogy a magyartanárok szabadon választhatják meg a műértelmezés módszerét, módszereit. Egy dolgot azonban figyelembe vesznek az értelmezéskor: a műközpontúság elvének kell érvényesülnie az órákon. Mindig a műből indulunk ki, és úgy elemezzük azt, hogy a szükséges szintézis nem maradhat el. A túlságosan felaprózott, alkotóelemeire szétszedett műalkotás — az újraöszszeállítás lehetősége nélkül — éppúgy eltávolít a műtől, mint az elnagyolt, felszínes értelmezési kísérletek. A műközpontúság elve, természetesen, nem mondhat ellent az irodalomtörténeti szemléletnek. Az azonban bizonyos, hogy nem taníthatunk irodalomtörténetet, hiszen erre nincs elegendő időnk, de a művek kronologikus tanítása mellett nyomon követhetjük a műformák, műfajok fejlődését, a stílusirányok történetiségét, a nyelvi kifejezés változásait. A középiskola befejező témaköre — viszonylag nagy óraszámmal — ezeknek az ismereteknek az összegezésére, szintetizálására szolgál, amikor esztétikai és történeti szempontok szerint újra rendeződik — az élményadta háttér előtt — a megtanult ismeretanyag. Nagyon fontos — erről már írtunk a Köznevelés egy korábbi számában —, hogy „nem az adatok sokaságának a megtanításával jutunk el célunkhoz, hanem a műalkotás értékeinek felmutatásával, így lehet kevesebb mű értő és átélt elemzésével csiszolni a tanulók ízlését, és megmutatni azt, hogy a művészet az emberiség egyik legnagyobb élménye. Nem lehet minden művet megmutatni, feltárni, levetkőztetni, de néhányat igen. Méghozzá úgy, hogy fényt kapjon tőle a másik, a még nem ismert, és feltárja titkát a közeledőnek. Ezt értjük elsősorban műközpontúságon. Az alkotóhoz mindig az alkotástól jutunk el, egy kor jellegzetes stílusirányait a műből kiindulva mutassuk meg, a szellemi háttér megrajzolásához mindig a műalkotást hívjuk segítségül. És az is természetes, hogy nem minden műalkotást analizálunk egyforma részletességgel. Történhet ez időnként egy-két szempont szerint, a nevelési céltól, a tanár ízlésétől, a tanulók szellemi szintjétől függően. Az adatok, életrajzok megtanulására pedig rendelkezésünkre állnak a kézikönyvek, a szakkönyvek. Ezek használatára is jobban neveljük tanítványainkat! Az is az irodalomtörténetiség elvét szolgálja, hogy egyegy fogalommeghatározást nem egy-egy műhöz kötünk, nem is egy tanévhez. A tizenkét év során visza-visszatérünk a fogalmakhoz, új vonásokkal gazdagítjuk azokat, és az utolsó évben vagy éppen a befejező szintetizáló témában összegezzük. Nem ismeretanyag nélküli, impresszionisztikus, csupán lelkesült benyomásokon alapuló irodalmi nevelésre gondolunk, hanem ismeretekre építő, élményt kereső műértelmezésekre. Csakhogy az ismeretek megszerzésének színhelye nem egyedül az irodalomóra. Más lehetőségeket is ki kell használnunk, s így nagyobb hangsúlyt kap az irodalom művészetjellege, noha az irodalmat az iskoláin belül tantárgynak tekintjük. Azt gondoljuk, hogy irodalomtanításunk célja: szempontokat adni az olvasó embernek. Olyan szempontokat, 3