Köznevelés, 1991 (47. évfolyam, 1-41. szám)
1991-06-14 / 23. szám
Szakalkalmazott vagy köztisztviselő? Kerekasztal-beszélgetés a tanárok jogállásáról Az oktatási törvény tervezete szerint a pedagógust „szakalkalmazottnak” kell tekinteni. Sokan vitatják ezt a paragrafust: szerintük a tanár legyen köztisztviselő. A definíció tartalmán ugyan lehet vitatkozni, a köztisztviselő kifejezés mégis mintha nagyobb megbecsülést sugallana. Bár elképzelhető az is, hogy csak a nosztalgia aranyozza meg gondolkozásunkban ezt a szót, s a mai valóságnak, vagy inkább: a holnapinak éppen a szakalkalmazott-besorolás szolgálhat szilárd alapul. Lapunk e témakör megvitatására vendégül hívta dr. Kálmán Attilát, a minisztérium politikai államtitkárát, Honti Máriát, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium közoktatásért felelős helyettes államtitkárát, Sáska Géza oktatáskutatót, a Fővárosi Önkormányzat oktatási bizottságának elnökét és dr. Szüdi János jogi szakértőt. Kezdjük talán azzal, hogy egyáltalán miért kell törvényben rögzíteni a „szakalkalmazott” besorolást? Honti Mária: A szakalkalmazott kifejezés azért került be az oktatási törvénytervezet szakmai koncepciójának szövegébe, mert azt kívántuk vele érzékeltetni, hogy pluralizálódó iskolarendszerünkben mitől pedagógus a pedagógus. Tehát nyilvánvalóvá akartuk tenni: a pedagógus munkakörébe nem tartozik bele például az, hogy télen az udvaron havat lapátoljon, nyáron részt vegyen a szemételhordásban s így tovább. Természetesen a törvény nem részletekbe menő munkaköri leírást ad, hanem a szakalkalmazott kifejezéssel csupán azt rögzíti, hogy a pedagógus a gyermekek nevelésével, oktatásával kapcsolatos feladatokat köteles ellátni. Több pedagógus érdekképviseleti szervezet, de nemcsak ők, hanem sok tanár is ennek ellenére a köztisztviselői rangot szeretné elnyerni. Honti Mária: Nyilván egyéb motivációja is lehet és biztosan van is ennek az igénynek, de talán az a legerősebb, amelyik a munkavállalói érdekkel függ össze és alighanem ezért vált a köztisztviselői besorolás követelőivé a pedagógus-szakszervezet. Azért szeretnék, hogy közhivatalnoknak tekintse az állam a tanárt, mert a közhivatalnok államilag garantált bérrendszerben dolgozik, a köztisztviselő életszínvonalát az állam biztosítja. Ez természetesen jogos igény. Szüdi János: Szerintem ezek pusztán formai kérdések. Nagyon nagy hiba volna, ha megakadnánk a meghatározásnál. Ugyanis teljesen mindegy, hogy minek nevezzük - köztisztviselőnek vagy szakalkalmazottnak -, a lényeg az, hogy a pedagógus pedagógus lehessen. Vagyis: olyan törvényeket kell a parlamentnek elfogadnia, amelyek garantálják, hogy a tanárok kellő anyagi biztonságban, megfelelő erkölcsi megbecsültséggel dolgozhassanak. Elvben ezzel nyilván mindenki egyetért, a gyakorlatban azonban mégis van a szavak jelentése között különbség. A szakalkalmazott bérezése például az alkalmazótól függ, a közhivatalnoké pedig az állami garanciáktól. Ez a legkevésbé sem mindegy. Szüdi János: Továbbra is helytelennek tartom, ha a kifejezéseken lovagolunk. Mert milyen alapon nevezzük köztisztviselőnek a magániskolában oktató tanárt? Vagy az alapítványi, vagy az egyházi iskolában tanító kollégát? Nekünk először a pedagógus jogállását kell tisztázni, aztán ehhez a jogálláshoz kell hozzárendelni a bérmechanizmust. Amely nem zárja ki az iskolafenntartó jogát arra, hogy befolyásolja a béreket, és amely ugyanakkor mégis garantálja a tanári létbiztonságot. Ehhez először meg kellene határozni, hogy melyek azok a feladatok, amelyeket minden tanárnak el kell látnia, függetlenül attól, hogy milyen szervezet által fenntartott iskolában tanít, s melyek a többlettevékenységek. Ez utóbbiakat honorálhatná az iskolafenntartó. De vajon lehetséges-e ennyire pontosan szétválasztani a feladatköröket ? Kálmán Attila: Én azt hiszem, az államnak mindenképpen kötelezettséget kell vállalnia, nevezzük a pedagógusok jogállását akárhogy. Kötelezettséget kell vállalnia az alapfunkciókért. A politikai kérdés az, hogy ezeknek mi a határa? Abban nyilvánvalóan valamennyien egyetértünk, hogy alapfeladatnak tekinthető az írás-olvasás-számolás megtanítása. De abban valószínűleg nincs társadalmi egyetértés, hogy hol húzódik azoknak a funkcióknak a határa, amelyekért az állam viseli a felelősséget, s hol kezdődik az önkormányzat vagy az alapítvány, illetve általában az iskolafenntartók teherviselése. Ezért én nagyon nehezen tartom lehetségesnek az ilyen, részletekbe menő, pontos leírás megfogalmazását. Sáska Géza: Ez a tisztázatlanság is megerősít abban, hogy vannak az életnek olyan kérdései, amelyeket nem tudunk megoldani, hanem amelyeket csak kezelni tudunk. Ilyen az is, amiről most beszélünk. Nem az a politika feladata, hogy megoldja a kérdést, hanem hogy megteremtse azokat a kereteket, amelyeken belül az érdekek ütközhetnek egymással és amelyeken keresztül létrehozhatják a kompromisszumaikat. Ha jól értem, a két besorolás mögött érdekrendszer húzódik meg. Sáska Géza: Igen. Nagyon határozottan úgy gondolom, hogy a pedagógusoknak vannak olyan munkavállalói érdekeik, amelyek szembeállítják őket a munkaadókkal. Ezeket az érdekeket természeteseknek kell tekinteni. A tanár érdeke például az, hogy minél több bért kapjon. Az igazgató - s így adott esetben a helyi önkormányzat - érdeke pedig ezzel ellentétben éppen az, hogy minél kevesebb bért fizessen ki. Miért? Nem azért, mert az igazgató gonosz, hanem mert önálló iskolapolitikát akar folytatni, mert saját arculatot kíván adni az intézménynek. Például azt szeretné, hogy iskolája kiemelkedjék a testnevelés területén. Ehhez trénereket kell szerződtetnie. Honnan vegye el a pénzt? Mert valahonnan el kell vennie. Ha minden tanárnak mint közalkalmazottnak államilag garantált a bére, az igazgató mozgástere leszűkül. Azt hiszem, ezért az iskolafenntartók nem örülnének ennek a megoldásnak, számukra a szakalkalmazotti formáció több lehetőséget teremt. - Az önkormányzat ebben a képletben miképp védené meg a pedagógusokat a teljes kiszolgáltatottságtól? Sáska Géza: A fővárosi gyakorlatot ismerem, de talán ez a gyakorlat valamivel több, mint egy önkormányzat tevékenysége. A főváros - anélkül, hogy a többi települést le akarnám becsülni - nem egyszerűen csak egy a sok közül. Már csak a nagy létszámra való tekintet miatt sem. Mi létre kívánunk hozni egy pedagógus-chartát vagy pedagógus-bullát. Úgy vélem ugyanis, többek között a Kozma Tamás vezette Oktatáskutató Intézet vizsgálatai alapján, hogy a tanárok ma nem vennék örömmel a teljesen parttalan liberalizmust. De nincs is erre igazi ok. Sohasem volt és nem is lesz olyan tanári munkaerőpiac, mint amilyen például a kubikosok vagy más, kevéssé kvalifikált foglalkozási ágak művelőinek körében elképzelhető. Én Kozma Tamás kifejezését használva ezért a „puha poroszos” modellt tartom követendőnek. A tanárok joggal félnek attól, hogy a külvilággal, a piac nyers világával szorosabb kapcsolatba kerüljenek. Nemcsak magukat féltik, hanem a gyerekeket is. Ezért a budapesti pedagógus-chartával mi meg kívánjuk teremteni a lehetőségét annak, hogy egyrészt rögzítsük, ki lehet tanár a fővárosban képzettségi feltételekre gondolok például -, másrészt pedig ez a charta szabályozná a béralku lehetőségét is. Honti Mária Szüdi János