Köztársaság, 1993. április-május (2. évfolyam, 13-19. szám)
1993-04-30 / 17. szám
Mostanában megint gyakorta jut eszembe a washingtoni kolléga, aki egy ideig hallgatta magyar újságírók mélyenszántó vitáját etikáról, tárgyilagosságról, politikai elkötelezettségekről, az olvasó feltételezhető igényeiről, a lapok meg az elektronikus médiumok konkurenciaharcáról, majd - kissé értetlenkedve - megkérdezte: „Miért nem bízzák a piacra?” Az addig vitázók meghökkenését látva hozzáfűzte: „Végül is nagyon gyakorlati dologról van szó: az olvasó, a hallgató, a néző dönt. Az marad életben, az lesz sikeres, akire, amire a közönség kíváncsi.” Az amerikai akkor járt először Magyarországon. Mi, a vitázók - rövidebb-hosszabb ideje - születésünk óta itt éltünk. És a továbbiakban az is bebizonyosodott: nem szívesen bíznánk a piacra... A piac - mondta valaki - felkészületlen. Aztán még a fizetőképes kereslet hiányairól elmélkedett. Az okfejtés igazságtartalmát senki nem vonta kétségbe, mégis az a nézet jutott többséghez, amely a piaci részesedés kialakítását szívesen bízta volna a fogyasztóra abban a reményben, hogy ez a tehetség, a szakértelem, a színvonal malmára hajthatná a vizet. Lám, most veszem észre, akkor nem feltételes, hanem igencsak határozott, kijelentő módban hangzott el mindez. Az azóta, különösen az elmúlt egy-másfél évben történtek indokolják az óvatosabb fogalmazást. Különös tekintettel arra, hogy a minap valakitermészetesen a kormánypárti oldalról) megjegyezte: „szerencsére a médiaháború frontjain életbe lépett a fegyverszünet”. Az oktalan derűlátást sugárzó észrevétel ejtett gondolkodóba és késztetett arra, hogy a történteket felidézve néhány ötletet megosszak ezúttal az olvasóval, csak remélve, hogy nem untatom, amikor újra ezt a témát boncolgatom. Nem rólunk, a sajtó embereiről van ugyanis szó, hanem róla, a fogyasztóról, nem annyira a sajtó, a tájékoztatás szabadságáról, hanem sokkal inkább a tájékozódáséról. Amit bizony mindenki szeretne befolyásolni. Mert korántsem mindegy, miként, minek az útján-révén tájékozódik néző, hallgató, olvasó. Hogy úgy tájékozódhat-e, amint az neki megfelel. Ki vehetné rossz néven a kormánytól, hogy nehezen megszerzett pozícióival - rádióban, televízióban - élni kíván? Ki vonhatná kétségbe, hogy legjobb meggyőződése szerint intézkedik, cselekszik, nevez ki, függeszt fel, bocsát el, alkalmaz? Mégiscsak kellemesebb, ha betemethetőek a lövészárkok, és a témában felelős kormánypolitikusnak sem kell már fütyörészve járkálnia a frontvonalon. Csakhogy az Isten békéje, a „treuga dei” még nem köszöntött be. A jó szándék azt diktálja, ne vonjuk kétségbe, jó, színvonalas elektronikus médiumok állnak majd a tájékozódni kívánó fogyasztó rendelkezésére, és a hatalom nem akarja maga alá gyűrni az írott sajtónak a tekintélyes részét. Ám ennek a jó szándékú megközelítésnek egyelőre sok minden mond ellent. Leginkább talán a központi irányítás szándékának a lelepleződése minduntalan. Szó sincs persze közvetlen irányításról. A magyarság hagyománytiszteletét, a magyar ember kötődését a tradíciókhoz sokan és szívesen emlegetik mostanában. Persze nem a közelmúltra gondolnak, ám ki tilthatná meg, hogy a még eleven emlékek hatását, tanulságait is érvényesítsék, kimondatlanul, hivatkozás nélkül, de sokak számára félreérthetetlenül. Annak idején (nem ritkán a „nagy tanítóra” hivatkozva) kerülte a hatalom, a „puha diktatúra” a direkt módszereket. A párt - mondogatták vagy hozták határozatba - az ott dolgozó kommunisták révén szerez érvényt döntéseinek, elképzeléseinek. Érvényes volt ez a szakszervezetekre éppen úgy, mint esetenként a sajtó világára. És mintha mostanában, különösen a Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban ugyanez a gyakorlat érvényesülne. Megfelelően a hagyományoknak. Csak „az ott dolgozók” most nem kommunisták. (Némelyikük már nem az.) Ilyen körülmények között már az sem meglepő, hogy néha Aczél György szellemét érezzük, véljük felismerni. Különösen a „három T” vonatkozásában. Ugye még nem felejtették el: van - hirdette egykor a kultúrfőnök -, amit támogatunk, van, amit tűrünk, s van, amit tiltunk. A tűrés és a támogatás mostanában is nyomon követhető a tortaszeleteléskor, a pénzosztáskor. A tiltás kétségtelenül bonyolultabb dolog. Ott ugyanis könnyebben leleplezhető a sajtószabadság, következésképpen a tájékozódás szabadsága sérelmére elkövetett cselekmény. E tárgyban is idézhető lenne néhány - a múltra emlékeztető - eset. Aczél vagy más hajdan megengedhette magának, hogy rövidebb-hosszabb időre letiltson valakit a képernyőről, szilenciumra ítéljen írót vagy költőt. Most már nem a csúcson születik a döntés. Az intézményben dolgozó kommunisták, akarom mondani megbízható tisztviselők, hivatalnokok, igazgatók saját hatáskörükben döntenek. S nem a képernyőtől, „csak” egy sorozatműsortól tiltják el a riportert. És - szól a magyarázat - a riportert „nem tiltották le a képernyőről, a szilencium egy, másfél hónapig tart”, tehát csak fegyelmező eljárásról lehet szó. Legközelebb majd megtanulják az érdekeltek és a hozzá hasonlók, mit engedhetnek meg maguknak s mit nem egy élő adásban. Nem tudhatom, az ítélkező főnököt az ő főnökei megdicsérik vagy elmarasztalják-e döntéséért. Azt viszont tőlem nem veheti senki rossz néven, hogy a hír hallatán elismerően csettintettem: a döntéshozó kijárta Aczél György iskoláját, s kiváló eredménnyel végzett. Megtanulta: ő tudja jobban (hivatalból), miről s főként miként juthat információhoz a néző. Szó sincs itt kérem cenzúráról (nehogy már valaki rosszra gondoljon), de hova jutnánk, ha a riporterek, újságírók elfelejtkeznének a kötelező belső kontrollról, hogy ne mondjam, az öncenzúráról. Minthogy fentebb már említettem a hagyományokat, hadd ne vonjam ki hatásuk alól magamat sem. Sok elemzés született annak idején, amelynek végére a szerző mintegy kötelező tanulságokat biggyesztett, amit a szakma nemes egyszerűséggel vörös faroknak nevezett. Bár igazán nincs kedvem moralizálni. Inkább elszomorít, hogy újra csak a hivatalnoki szolgalelkűség jut szerephez. A tanulságot pedig nem nekem, hanem a megbízóknak kellene levonniuk. Akik a jelek szerint nemcsak többre becsülik, de nyugalmuk érdekében a kiszámíthatatlan tehetséggel szemben a megbízható középszert támogatják. Csak meg ne bánják. Ugyanis mi, a tájékozódás szabadságára áhítozók, már sok mindent megbántunk. Leginkább azt a felhőtlen bizalmat, amely 1989-1990 táján ébredezett bennünk. Thurzó Tibor Középszer KÖZTÁRSASÁG 1993/17 11