Krassó-Szörényi Lapok, 1933. október-december (55. évfolyam, 79-103. szám)
1933-10-01 / 79. szám
Vasárnap, 1933 október 1. ÁRA 3 LEJ LV. évf. 79 s£ * »2 ChOFIZim ÖKS % Egy évre ...... 200 lej. s Negyed évre .... 50 lej. Fél évre...................100 lej. f Egy hóra .... 17 lej. Külföldre negyedé reakfca« 100 lej. Magyarorszégon negyedévenként 3-25 Pengd saves szám áRH 3-~ bes POLITIKA! LAP. Felelős szerkesztő: Arató Andor. f Megjelenik bnvndeo ciMöFIS&gR és ¡siápaap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: fcUSOS -----Regele Ferdinand L (Bonnaz)-ucca 20. sz.------TELEFON 104. Van- munkanélliség ? Nemrégiben közöltünk egy kormányhatározatot, amely szerint azt a huszonötezernyi munkanélkülit, amennyi az országban összesen található, rövidesen munkához juttatják s annak a nézetünknek adtunk kifejezést, hogy a munkanélküliek száma sokkal nagyobb s a kormány ezzel a kérdéssel szemben nem folytathat már struccpolitikát. Ezzel kapcsolatban egy különös, de nem egyedülálló esetre hívták fel figyelmünket. Van a közeli Herkulesfürdőn egy vállalat, amelynek állandó munkásai nagyobb részt a környékbeli földművesek köréből kerülnek ki, akik az aratási időben falvaikba térnek haza munkára. A vállalatnál ekkor beütött a munkáshiány. A tulajdonos a hozzá betérő munkanélküli segélyt kolduló embereket megkínálta az üzemnél munkával. Egy részük nem fogadta el a munkát s csak segélyt akart, más részük beállt ugyan a munkába, de alig dolgoztak egy, ritkábban két napot, már jelentkeztek is a fizetésért azzal, hogy ez a munka nem nekik valós odább álltak. Megtörtént, hogy az üzemet munkáshiány miatt le kellett állítani. A vállalat tulajdonosa tehát joggal állíthatná, hogy nincs munkanélküliség. Mi már évekkel ezelőtt rámutattunk arra több ízben is, hogy a munkanélküli segély rendszeresítése nagy erkölcsi rombolást fog végezni előbb-utóbb a munkástársadalomban. Igaz, hogy minden embernek joga van az élethez, de az is igaz, hogy minden egészséges embernek kötelessége az, hogy dolgozzék. Rámutattunk annak idején több ízben is, hogy munkaalkalmakat kell teremteni s nem alamizsnát osztani, hanem munkát fizetni. Kényelmeskedő s álhumanizmussal telített kezelése ennek a kérdésnek súlyosan meg fogja bosszulni magát. Naponta fordulnak elő esetek, amikor alkalmi munkát kínálnak valakinek, aki koldul s a munkát sokszor spanyol grandi gesztussal utasítja vissza. Ebből azonban még nem következik, hogy munkanélkülieink nincsenek s hogy az így életre kelt nyomort nem kellene a társadalomnak, elsősorban az államnak enyhíteni. De éppen az a nagy probléma, hogy az enyhítésnek a megfelelő, munkára nevelő módja legyen megtalálható s keresztülvihető. Erre pedig mai állapotaink mellett vajmi kevés a reményfalak között, ahol események lezajlottak, a legjobban és legkönnyebben idézi az emberi képzelet a múltnak a szellemeit. Meg lehet tehát érteni, ha a román királyság, amely nem lépte még túl az emberi életnek a határát sem, minden alkalmat megragad, hogy az elmúlt éveknek az emlékeit hagyományokká ötvözze. S azon sem lehet csodálkozni, ha erre alkalmasnak találják annak az épületnek a félszázados jubileumát, amelyben immár a harmadik királyi nemzedék tartja nyári rezidenciáját. Amin csodálkozni lehet, az más s nem a román királyságot illeti, hanem bennünket magunkat. Különösen lehet csodálkozni ezen, amikor a közvetlen szomszédban látja az ember a hagyományok gondos ápolását s növesztését s azt a mély hatást, amit kultuszuk a nemzeti erőknek a szempontjából jelent. Azon kell csodálkozni, hogy az erdélyi magyar társadalom, a maga ezerféle fénytől ragyogó múltjával s annak sokszínű tradícióival, abba a hűvös és közömbös viszonyba kerülhetett, amelyben ma szenvtelenül s mozdulatlanul tölti napjait. Elfogultság nélkül mondhatjuk, hogy ez a múlt nemcsak magyar szempontból, de az európai történelemnek a mértékével mérve is gazdag, értékes és tanulságos. Tudjuk ezt mindnyájan, nagyon is jól : könyvekből tudjuk. Tankönyvekből, amelyeket kényszerből forgattunk, amíg meg volt ez a kényszer. Tudjuk, de nem érezzük azzal a mélységgel, melegséggel és közvetlenséggel, ami a tradícióknak az eleven, az életet sugárzó lüktetést adja. Azt, amit a test is a szívtől kap. Kell-e jobb példa annál a közönynél és érdektelenségnél, amellyel az egész erdélyi magyar szellemi élet Báthory István születésének 400. évfordulója mellett elhaladt. Csaknem ugyanazon a napon esett a két évforduló, a Peles-kastély megalapításának és Báthory születésének napja, mintha csak a különbséget akarná mutatni az emlékezés kétféle módja között. A magyarság Báthory emlékének nem tudott méltó ünnepet rendezni. Néhány cikknél, egy-két beszédnél több nem jutott annak a férfiúnak, aki az igazi apja Erdélynek s az erdélyi léleknek. Annak a forrásnak a fakasztója tehát, amelynek a vizével torkunknak nagy tikkadtságát öblögetjük hoszszú s nehéz utunk közben. Több alkalmat nem adott felbuzdulásra és buzdításra az az emberi élet, amely a legnagyobb erdélyi karriert jelenti s a sajátosan erdélyi magyar politikai tehetségnek a legnagyobb sikerét, amelyhez hasonlót az újabbkori történet nem is ismer! Hovatovább ott tartunk már, mint Diocletian spalattoi A német kormány hivatalos gazdasági beszámolóiban mindig nagy politikai sikernek könyveli el azt a tényt, hogy a német ipari termelést az új rezsim lényegesen felfokozta. Hogy az ipari termelés volumenje tényleg megnövekedett az utolsó félévben, az kétségtelen. Ámde kétségtelen az is, hogy e termelésszaporulatban kevés öröme van az ipari vállalatoknak. A termelés növekedésével ugyanis egyáltalán nem tart lépést a fogyasztás növekedése és az újonnan termelt árucikkek nagy tömege nem a piacra, hanem a raktárakba kerül. A náci uralom első intézkedése az ipari termelés terén az volt, hogy rákényszerítette a vállalatokat a válság folyamán elbocsátott munkásaik kisebb-nagyobb részének visszafogadására. Körülbelül 20 százalékkal szaporodott ily módon a német ipari üzemekben foglalkoztatott munkások létszáma. Rövid idő óta pontosan tudjuk, hogy körülbelül egymillió munkanélkülit sikerült eddig - Schmitt miniszter szavai szerint - rengeteg nehézségek árán munkához juttatni. Nyár elején még rentábilisnak látszott az ipari termelésnek a növelése. A megelőző másfél esztendő belpolitikai zavarai alatt, a választási izgalmak és gazdasági bajok sorozatában kiürültek nemcsak a kereskedők, hanem a gyárak raktárai is. Elfogytak a készletek. Az új rezsim hatalomrajutását követő első hónapokban tehát tényleg volt pótolni való és megokolt volt kastélyának romjai között a szegénységben és piszokban csipogó emberverebek, a falak, amelyek között élünk, az arcok, amelyek ezekről a falakról lenéznek, a hegyek, amelyeket kiránduló botokkal döfködünk - már semmit sem mondanak nekünk. Ha máskor nem, olyankor kellene erre rájönnünk, amikor végzettől rendelt versenytársunk buzgóságát látjuk, amellyel a nemzeti múlt hagyományainak áldoz s az emlékek olajával acélozza a napi dulakodásban elernyedt izmait. az ipari többtermelés, mert a fogyasztás is megnövekedett. De a készletek pótlásának folyamata rövidesen lezajlott és a közben fokozott tempóban folytatott termelés eredménye nem talált piacra. Külföldön a folytonosan erősödő bojkott állja útját a német ipari export boldogulásának. Odahaza a kereskedőknek bőven van áruja, csak a vevői hiányzanak. A közönség ama része ugyanis, melynek vásárlóképessége nem csökkent, a felsőbb helyről kiadott pártpolitikai jelszavakon is felbuzdulva, már a nyár elején beszerezte azt, amire szüksége volt. A kereskedők, akiknek hiteligényeit most liberálisabban kezeli a jegybank, mint Luther bankelnöksége idején, szaturálva vannak áruval, úgyhogy a gyárak már július vége óta raktárra termelnek. Munkásaik létszámát ennek ellenére nem merik csökkenteni, termelésüket nem tudják redukálni, mert az üzemi sejtek ezt nem engedik. A régi kapitalista elgondolások, a jövedelmezőségi szempont, vagy a dividenciára való törekvés egyelőre ki vannak kapcsolva az ipar üzleti számításaiból. A német gyáripar is belekerült a politikai forradalom özönvizének sodrába, mely viszi magával és a vállalatok vezetőinek fogalma nincs róla, hová viszi csónakjukat a feldühödött hullámok ellenállhatatlan ereje. A német ipar katasztrófája Két évforduló írta : Sulyok István dr. Megértjük azt az ünnepélyességet és tiszteletet, amellyel az egész román közélet a Peles-kastély félszázados fennállását megülte. Megértjük akkor is, ha nemcsak a politikát nézzük benne. Nagy és fontos dolog a múlt azoknak az építményeknek az életében, amelyeknek maga az ember az anyaga. Olyan fontos és nélkülözhetetlen, mint a kőből és téglából épült házaknak az életében az alapfal, amelyen az egész szerkezet nyugszik. Minél mélyebben és szélesebben kapaszkodik meg a földben a házaknak az alapzata, annál biztosabban és magasabban állhat rajta a használatra rendelt építmény. S azonmód, minél régibb és gazdagabb az államoknak s egyéb társadalmi alakulatoknak a múltja, annál szivósabban állanak helyt a népek az idők viszontagságainak. Ez a törvényszerű jelenség magyarázza meg az évfordulók kultuszának örök divatját. Olyan divat ez, amelyen nem változtat sem idő, sem korszak. Minden sajátos társadalmi vagy állami alakulat minden igyekezetével azon szokott lenni, hogy a maga múltjából minél előbb tradíciókat formáljon, hogy azok viszont a jövőt vigyék és formálják. Az összes tradíciók között pedig a legelevenebben és a legtovább élnek azok, amelyek házakhoz és palotákhoz, kőből és fából szerkesztett formákhoz tapadnak. Azokon a helyeken, ahol emberek éltek és laktak, a A legrövidebb idő alatt elkészül a névjegye Husvéth és Hoffernél Lugoj (állomásnál).