Kuba, 1962 (1. évfolyam, 1-11. szám)
1962-05-01 / 4. szám
A vallásos érzületükre való hivatkozás — ha ez a mondat ezt az értelmet fejezte ki — nem vesz el semmit Jose Antonio Echeverria hősiességéből, semmit az ő nagyságából, semmit az ő dicsőségéből, mert az egyetemi ifjúság lázongó érzelmeinek kifejezője volt (taps). Annak az ifjúságnak nemes érzelmét fejezte ki, amely egyik legnagyobb vezetőjének szavaival megírta komoly, nemes és önzetlen végrendeletét, mint aki majdnem biztosan tudja, hogy a halálba indul. Ezekkel az erőfeszítésekkel, ezekkel az áldozatokkal mindennek a nemes, lázongó és hősi vérnek áradatával, melyben összekeveredett valamennyi ifjú szabadságtörekvése, Mella-tól José Antonio Echeverria-ig; az ő vérükkel és sok hozzájuk hasonló vérével írták hazánk történetét. A forradalom nagysága abban rejlik, hogy mindezeket az erőfeszítéseket, mindezt a vért egyesíteni tudják a forradalom megalkotásában és előrevitelében. Hogyan tudjunk erkölcsileg megállni ellenségeink előtt ilyen trükkökkel? Tudjuk, hogy az ellenforradalmárok gyakran felhasználták ezt a kihagyott mondatot, ezzel bizonyítva, hogy José Antonio Echeverria az ő gondolatuk hangszere volt, vagyis az ellenforradalmi gondolaté. Ezt a mondatot arra használták fel, hogy támadják vele a forradalmat, hogy támadják vele a marxizmust. Hogy az ellenforradalmárok, az őket jellemző kétszínűséggel és erkölcsi gyengeséggel, ilyen módszerrel dolgoznak, még megmagyarázható, de hogy mi, forradalmárok, mi marxisták töröljük ki ezt a mondatot, nem magyarázható meg semmivel! Tudjuk, hogy egy forradalmárnak lehet hite. A forradalom nem kényszeríti az embereket, és nem avatkozik belső ügyeikbe, és nem rekeszti ki őket. Minden ember, aki szereti hazáját, aki azt akarja, hogy hazájában az igazság uralkodjék, véget érjen a kizsákmányolás, a visszaélés, a gyűlöletes imperialista uralom, megbecsült tagja a társadalomnak. Nem kötelezi és nem teszi szerencsétlenné őket a forradalom egyszerűen azért, mert lelkükben valamilyen vallásos gondolat van. Tudjuk, hogy a földbirtokosok és kizsákmányolok a történelem folyamán mindig fel akarták használni a vallást a forradalom ellen. Így van ez lefektetve a Havannai Deklarációban is. A római pogányok, vagyis a római patríciusok, akiknek megvolt a saját vallásuk, amely ott az uralkodó osztály vallása volt, arra használták fel, hogy üldözzék a keresztényeket, hogy máglyára vigyék és az arénákban feláldozzák őket. A kereszténység ebben az időben az alázatosak vallása volt, a rabszolgáké, Róma szegényeié. Múlt az idő, letűnt a rabszolgaság, vagyis a rabszolgatartó uralom. Új társadalmi rend jött: a feudalizmus. Akkor a papok, az érsekek, a pápák és az uraságok hívták a vallást segítségül, és vitték máglyára azokat a forradalmi érzelmű embereket, akik szembeszálltak a feudalizmussal. Akkor az első filozófusokat és gondolkozókat, akik egy új, születő osztályról írtak, vitték máglyára az inquizitorok. Ismét új társadalmi rend alakult: a kapitalizmus. Kifejlődött a kapitalizmus és az imperializmusba csapott át. Ismét találkozunk az érsekekkel, akik kiátkozzák a proletárforradalmakat és a forradalmi osztály zászlóvivőinek, vagyis a munkásoknak agyonlövetését kérik. Megint csak a vallás nevében üldözik a forradalmi gondolatot. A földbirtokosok és bűnözők, akik Playa Giron-ba négy papot hoztak — egyet vagy kettőt közülük ejtőernyővel dobtak le —, jöttek és az úton végig miséztek, szakadatlan hirdetve az érzéseket, amelyekben maguk sem hisznek. Mert milyen vallásos érzésben hihetett a bérenceknek és kizsákmányolóknak e nyája? Nagyobb részük valószínűleg soha sem volt templomban. Ennek ellenére ott térdeltek a papok körül, amikor parasztokat és munkásokat jöttek gyilkolni. Jöttek, hogy újra megalapítsák az amerikai társaságok, az idegen kizsákmányolók uralmát. A nagybirtokosok és mindenféle kizsákmányolók jármát akasztva a nép nyakába. És feszülettel a kezükben jöttek. Tudjuk, hogy ez a magatartás az ellenforradalmárok magatartása, amellyel arra törekszenek, hogy a hiszo- Fidel Castro kitüntetése Dr. Martha Fraude, a Lenin Békedíj Nemzetközi Bizottsága nevében átadja Fidel Castrónak a béke és haladás érdekében kifejtett tevékenységért odaítélt legnagyobb nemzetközi elismerést, a Lenin- Békedíjat. Az átadásnál jelen volt Corticos elnök is, aki melegen gratulált harcostársának. kény népet magukkal ragadják. Mivel semmiféle állandó zászlójuk, és semmilyen eszméjük nincsen, mely a tömeget vonzaná, a vallásos hithez, a babonához fordulnak segítségért. De milyen bűne van ebben egy jó katolikusnak, az egyszerű katolikusnak, aki milicista, aki a forradalom mellett áll, aki az imperializmus ellen van, aki az analfabétizmus ellen van, aki ellenzi az embernek, ember által való kizsákmányolását és aki minden szociális igazságtalanság ellensége. Mi bűne van? Nos hát jól van: készítünk egy forradalmi okiratot, több nyelven kiadjuk, az egész nép támogatja, több mint egymillió fővárosi szavaz rá, Latin-Amerikában rendkívüli visszhangja támad és mit mondunk mi? Hogy a nemzeti felszabadítási harcban, az imperializmus elleni harcban egyesülnie kell minden haladó elemnek, és hogy ebben a frontban mindenkinek részt kell vennie az egyszerű katolikustól kezdve — akinek semmi köze nincsen az imperializmushoz, sem a nagybirtokhoz — egészen az öreg marxista milicistáig (taps). Hirdetjük ezt az egész világban, azután ide jövünk, és megmagyarázhatatlan gyávasággal egy elvtárs végrendeletéből elhagyjuk azt az invokációt, amelyet Istennevében tett. Amikor az egyik oldalon azt hirdetjük, hogy egyesülni kell a hazafiaknak és forradalmiaknak az imperializmus elleni harcra, a nagybirtokrendszer elleni harcra, harcolni kell a kizsákmányolás ellen és nem akadály az, ha az egyik hívő vallásos keresztény vagy bármely más vallású, a másik pedig marxista, aki a frarxista filozófiában hisz. Ugyanakkor a másik oldalon idejövünk, hogy gyáván megtagadjunk egy mondatot! E fölött nem szabad elsiklanunk! Mert mi ez? Egy tünet, egy nyomorúságos, gyáva áramlat. Csonkítás, amelyet csak az követhet el, aki nem hisz a forradalomban, akinek nincs hite saját elveiben. (Taps.) S hogy ezzel a példával itt végezzünk, kihangsúlyozom, hogy az eset tragikuma abban rejlik, hogy az elvtárs, aki erre az oktalan csonkításra az utasítást kapta, költő. Verseskötete jelent meg és versei között van egy, amelynek címe: „Könyörgés a névtelen Istenhez”. Akkor elkezdi hitét nyilvánítani, majd később azt mondja nekem, hogy komplexumai voltak ezekkel a dolgokkal. Hogyne lennének komplexumai. Egy milicista elvtárs, aki ünnepi előadó, egy elvtárs, aki egyesült a forradalommal, annak kétségek között kell élnie, mert valamikor verseket írt, amelyek Istenről szóltak. Hogyne élne kétségek közt, amikor idejön és azt mondják neki, hogy hagyja ki ezt a szót. Mivé lesz így a forradalom? Idomítottak iskolájává és ez nem forradalom.