Kuba, 1962 (1. évfolyam, 1-11. szám)

1962-05-01 / 4. szám

A vallásos érzületükre való hivatkozás — ha ez a mondat ezt az értelmet fejezte ki — nem vesz el sem­mit Jose Antonio Echeverria hősiességéből, semmit az ő nagyságából, semmit az ő dicsőségéből, mert az egye­temi ifjúság lázongó érzelmeinek kifejezője volt (taps). Annak az ifjúságnak nemes érzelmét fejezte ki, amely egyik legnagyobb vezetőjének szavaival megírta ko­moly, nemes és önzetlen végrendeletét, mint aki majd­nem biztosan tudja, hogy a halálba indul. Ezekkel az erőfeszítésekkel, ezekkel az áldozatokkal mind­ennek a nemes, lázongó és hősi vérnek áradatá­val, melyben összekeveredett valamennyi ifjú szabad­ságtörekvése, Mella-tól José Antonio Echeverria-ig; az ő vérükkel és sok hozzájuk hasonló vérével írták ha­zánk történetét. A forradalom nagysága abban rejlik, hogy mindeze­ket az erőfeszítéseket, mindezt a vért egyesíteni tud­ják a forradalom megalkotásában és előrevitelében. Hogyan tudjunk erkölcsileg megállni ellenségeink előtt ilyen trükkökkel? Tudjuk, hogy az ellenforradalmárok gyakran felhasználták ezt a kihagyott mondatot, ezzel bizonyítva, hogy José Antonio Echeverria az ő gondo­latuk hangszere volt, vagyis az ellenforradalmi gondo­laté. Ezt a mondatot arra használták fel, hogy támad­ják vele a forradalmat, hogy támadják vele a marxiz­must. Hogy az ellenforradalmárok, az őket jellemző kétszínűséggel és erkölcsi gyengeséggel, ilyen módszer­rel dolgoznak, még megmagyarázható, de hogy mi, for­radalmárok, mi marxisták töröljük ki ezt a mondatot, nem magyarázható meg semmivel! Tudjuk, hogy egy forradalmárnak lehet hite. A for­radalom nem kényszeríti az embereket, és nem avat­kozik belső ügyeikbe, és nem rekeszti ki őket. Minden ember, aki szereti hazáját, aki azt akarja, hogy hazá­jában az igazság uralkodjék, véget érjen a kizsákmá­nyolás, a visszaélés, a gyűlöletes imperialista uralom, megbecsült tagja a társadalomnak. Nem kötelezi és nem teszi szerencsétlenné őket a forradalom egysze­rűen azért, mert lelkükben valamilyen vallásos gondo­lat van. Tudjuk, hogy a földbirtokosok és kizsákmá­nyolok a történelem folyamán mindig fel akarták hasz­nálni a vallást a forradalom ellen. Így van ez lefektetve a Havannai Deklarációban is. A római pogányok, vagyis a római patríciusok, akiknek megvolt a saját vallásuk, amely ott az uralkodó osz­tály vallása volt, arra használták fel, hogy üldözzék a keresztényeket, hogy máglyára vigyék és az arénákban feláldozzák őket. A kereszténység ebben az időben az alázatosak vallása volt, a rabszolgáké, Róma szegé­nyeié. Múlt az idő, letűnt a rabszolgaság, vagyis a rab­szolgatartó uralom. Új társadalmi rend jött: a feudaliz­mus. Akkor a papok, az érsekek, a pápák és az urasá­­gok hívták a vallást segítségül, és vitték máglyára azo­kat a forradalmi érzelmű embereket, akik szembeszáll­tak a feudalizmussal. Akkor az első filozófusokat és gondolkozókat, akik egy új, születő osztályról írtak, vitték máglyára az inquizitorok. Ismét új társadalmi rend alakult: a kapitalizmus. Ki­fejlődött a kapitalizmus és az imperializmusba csapott át. Ismét találkozunk az érsekekkel, akik kiátkozzák a proletárforradalmakat és a forradalmi osztály zászló­vivőinek, vagyis a munkásoknak agyonlövetését kérik. Megint csak a vallás nevében üldözik a forradalmi gon­dolatot. A földbirtokosok és bűnözők, akik Playa Giron-ba négy papot hoztak — egyet vagy kettőt közülük ejtő­ernyővel dobtak le —, jöttek és az úton végig miséztek, szakadatlan hirdetve az érzéseket, amelyekben maguk sem hisznek. Mert milyen vallásos érzésben hihetett a bérenceknek és kizsákmányolóknak e nyája? Nagyobb részük valószínűleg soha sem volt templomban. Ennek ellenére ott térdeltek a papok körül, amikor paraszto­kat és munkásokat jöttek gyilkolni. Jöttek, hogy újra megalapítsák az amerikai társaságok, az idegen kizsák­mányolók uralmát. A nagybirtokosok és mindenféle ki­­zsákmányolók jármát akasztva a nép nyakába. És fe­születtel a kezükben jöttek. Tudjuk, hogy ez a magatartás az ellenforradalmárok magatartása, amellyel arra törekszenek, hogy a hiszo- Fidel C­astro kitüntetése Dr. Martha Fraude, a Lenin­ Békedíj Nemzetközi Bizottsága nevében átadja Fidel Castrónak a béke és haladás érdekében kifejtett tevékenységért oda­ítélt legnagyobb nemzetközi elismerést, a Lenin- Békedíjat. Az átadásnál jelen volt Corticos elnök is, aki melegen gratulált harcostársának. kény népet magukkal ragadják. Mivel semmiféle állandó zászlójuk, és semmilyen eszméjük nincsen, mely a tömeget vonzaná, a vallásos hithez, a baboná­hoz fordulnak segítségért. De milyen bűne van ebben egy jó katolikusnak, az egyszerű katolikusnak, aki mi­­licista, aki a forradalom mellett áll, aki az imperializ­mus ellen van, aki az analfabétizmus ellen van, aki el­lenzi az embernek, ember által való kizsákmányolását és aki minden szociális igazságtalanság ellensége. Mi bűne van? Nos hát jól van: készítünk egy forradalmi okiratot, több nyelven kiadjuk, az egész nép támogatja, több mint egymillió fővárosi szavaz rá, Latin-Amerikában rendkívüli visszhangja támad és mit mondunk mi? Hogy a nemzeti felszabadítási harcban, az imperializ­mus elleni harcban egyesülnie kell minden haladó elemnek, és hogy ebben a frontban mindenkinek részt kell vennie az egyszerű katolikustól kezdve — akinek semmi köze nincsen az imperializmushoz, sem a nagy­birtokhoz — egészen az öreg marxista milicistáig (taps). Hirdetjük ezt az egész világban, azután ide jövünk, és megmagyarázhatatlan gyávasággal egy elvtárs végren­deletéből elhagyjuk azt az invokációt, amelyet Isten­­nevében tett. Amikor az egyik oldalon azt hirdetjük, hogy egyesülni kell a hazafiaknak és forradalmiaknak az imperializmus elleni harcra, a nagybirtokrendszer elleni harcra, harcolni kell a kizsákmányolás ellen és nem akadály az, ha az egyik hívő vallásos keresztény vagy bármely más vallású, a másik pedig marxista, aki a fr­arxista filozófiában hisz. Ugyanakkor a másik oldalon idejövünk, hogy gyáván megtagadjunk egy mondatot! E fölött nem szabad elsiklanunk! Mert mi ez? Egy tünet, egy nyomorúságos, gyáva áramlat. Cson­kítás, amelyet csak az követhet el, aki nem hisz a for­radalomban, akinek nincs hite saját elveiben. (Taps.) S hogy ezzel a példával itt végezzünk, kihangsúlyo­zom, hogy az eset tragikuma abban rejlik, hogy az elv­társ, aki erre az oktalan csonkításra az utasítást kapta, költő. Verseskötete jelent meg és versei között van egy, amelynek címe: „Könyörgés a névtelen Istenhez”. Akkor elkezdi hitét nyilvánítani, majd később azt mondja nekem, hogy komplexumai voltak ezekkel a dolgokkal. Hogyne lennének komplexumai. Egy mili­­cista elvtárs, aki ünnepi előadó, egy elvtárs, aki egye­sült a forradalommal, annak kétségek között kell él­nie, mert valamikor verseket írt, amelyek Istenről szóltak. Hogyne élne kétségek közt, amikor idejön és azt mondják neki, hogy hagyja ki ezt a szót. Mivé lesz így a forradalom? Idomítottak iskolájává és ez nem forradalom.

Next