Kutas Népe, 1991. november (17. évfolyam, 1-11. szám)
1991-01-01 / 1. szám
Ki az okosabb? Ha idősebbekkel háborút is, államosítást is, Rajk-pert is megért emberekkel hoz össze a sors, s a beszélgetésben előkerül a napi politika örömmel jegyezgetem a dicséreteket. Így például azt, hogy a demokrácia visszalopását közéletünkbe, a vértelen magyar forradalom győzelmét mindannyian szinte könnyező szemmel dicsérik. De sokkal komorabb már a hangulat a baráti asztal mellett, amikor előkerülnek a párhuzamok — 1948 és 1990 közös csapdái. Legutóbb például a falvak újjászületéséről vitáztunk, amikor egy nyugdíjas agronómus csóválta hitetlenkedve a fejét. Soha nem hittem volna — mondta keserűen — hogy a parasztember, az általam mindig józannak, eszesebbnek tartott parasztember sem tanul a múltjából. Mert mi is volt az ötvenes évek elején, a téeszesítés korában. Bűnös lett mindenki, ha mást gondolt, alávaló bitang, a kor tévedése, szellemileg tudatlan egyed, ha nem támogatta a kolhoz-mintájú szebb jövőt, nem akarta odaadni valami ködös jövőben bízva mindazt, mit ősei kemény munkával évtizedek, sőt nemegyszer generációk alatt gyűjtöttek össze. Akkor csak egy igazság létezett, a mindent közösben álmodók igazsága. Tönkre is ment bele az ország. S mi van most — tette fel a kérdést, láthatóan magának szánva a válasz jogát is. Most újra csak egy igazságot akarnak látni a vakok — bontsunk, osszunk, privatizáljunk (hogy divatos szóval is éljek) mit sem törődve a gazdaság legelemibb érdekeivel — megint — csak alárendelve a politikának az ésszerűségét. És sorolta a példákat is. Azokról, kik a magántulajdon szentségére hivatkozva semmilyen érveket, gazdasági számításokat nem hajlandók meghallgatni. Akik szerint ami eddig történt az csak eldobni való szemét, aki eddig dolgozott vezetőként a mezőgazdaságban mind-mind vörösbáró, tudatlan, korrupt. Hogy gazdaságunk e szférája azért mégiscsak a legjobb ellátást biztosította Kelet-Európában? Hogy az Új-zélandi mezőgazdaság mellett a mienk az egyetlen, amelyik többet fizetett be az államkasszába, mint amennyi támogatást onnan kapott? Hogy még a hetedik aszályos esztendő után is talpon maradtak gazdaságaink, bár remegve, félve néznek az új év elé? Nos, ezek az érvek nem érvek, legalábbis sokak szerint. Mert nem lehet semmi érv ott, ahol az indulat diktál, s megáll a józan ész. A kérdés csak az, hogy mire viszi az az ország, ahol a múlt bűneiből (vagy mint mondani szokták hibáiból, mert az még a bűnnél is súlyosabb!) nem akar, nem tud tanulni a köz. Ahol elfelejtik, az egy igazságok országai (lásd: szocializmus, vagy a jobboldali diktatúrák) mind összecsuklottak, örökre bizonyítva aki nem enged teret az eszmék összes áramlatának, az gazdaságilag, politikailag is halálra ítéltetik. Így van ez ma is. Ma, amikor a józan ész már átlátja, hogy nem a politikai, hanem a gazdaság, ezen belül az eredményesség, a hatékonyság dönti el, egy-egy terméket szövetkezetben, nagyipari módszerekkel érdemesebb-e termelni, vagy a ház körüli kertben, netán a farmergazdaság húsz hektárján. Igen, ez gazdasági tétel, bármilyen furcsán is hangzik egyeseknek, a hirtelen felbátorodó teoretikusoknak. A kérdés csak az, hogy be is látják-e egyszer: az ország élete, fönnmaradása, tízmillió ember éléskamrája a tét, amikor csapkodnak az indulatok. Reméljük, belátják. Mert ha a személyeskedés irányítja mezőgazdasági termelésünket, a légből kapott vágyálmok alapozzák a jövőt, nem kell sokáig vitáznunk. Ugyanis ez bővenelég ahhoz, hogy összeomoljon mindaz, amit ezer év alatt — hol jobban, hol rosszabbul — de mégiscsak megalkotott ez a nép. BÁTYI ZOLTÁN Téli pihenő ’90 decemberében XVII. évfolyam 1. szám 1991. január Ára: 2,30 forint Az utóbbi hónapokban a dolgozóink között is napi beszédtéma: hogyan tovább? Mi lesz a szövetkezettel? Lesz e mindannyiunknak a megélhetéshez szükséges munkalehetősége ? Ezen rövid írásban a harmadik kérdésre keressük a választ. Mint az előző lapszámunkban már Bereczki János szövetkezetünk elnöke utalt rá, a vezetést is komolyan foglalkoztatja a fent említett három kérdés, köztük kiemelten a harmadik! Lesz e munka? Erre a kérdésre kérdéssel lehetne válaszolni. Miért ne lenne? Hiszen eddig is volt munkalehetőség, ezután is lesz. Napjainkban sajnos a válasz nem ilyen egyszerű, mert ha a szövetkezetünkön belül egyegy munkaterület növelni akarja a termelés hatékonyságát, akkor az az egység belső szervezést fog minden valószínűség szerint végrehajtani. A belső szervezések, átszervezések óhatatlanul az esetek többségében munkaerőt szabadítanak fel. A foglalkoztatásnak ez az egyik gondja. A másik pedig az, hogy az eddig folytatott tevékenységekre van-e szükség? Lesz-e szükség? Ezzel a gonddal gazdaságunkban máris szembetaláltuk magunkat. 1990. második felében látható volt, hogy az építőrészlegünk 1991. évre egyre kritikusabb helyzetbe kerül, nem lesz munkája. Ennek oka egyszerűen az, hogy országosan, de helyileg is, lecsökkent az építési igény. A szövetkezet vezetése látta ezt a gondot, kereste a megoldást arra, hogyan tudja „átmenteni” az építőrészleget úgy, hogy lehetőleg senki ne kerüljön az utcára, mint munkanélküli. Most december végén úgy látszik, hogy az átmentés sikerülni fog, vagy legalábbis bízhatunk benne. Előreláthatóan január közepétől új üzemrészt kívánunk beindítani az I-es üzemegységben, ahol MÁV— EUR raklapgyártást fogunk folytatni. A próbagyártás megtörtént. A minta raklapok a hitelesítési követelménynek megfeleltek. Ennek megfelelően folyamatban van a gyártási engedély kiadása. A raklapgyártáshoz szükséges faanyagot, mint félkész terméket kívánjuk megvásárolni, erre a partnervállalattal az előzetes keretszerződést megkötöttük. Január első felében a még szükséges felszereléseket, eszközöket be kell szerezni és akkor a termelésnek nem lesz akadálya. A raklapüzemben az induláskor úgy tervezzük, hogy 8—10 fő fog dolgozni, majd fokozatosan töltjük fel 13— 15 főre, az üzem indulásakor elsősorban az építőrészlegünk egyik munkacsoportjára alapozzuk a termelést. Az építőrészleg többi dolgozóját szeretnénk a szakmájában foglalkoztatni, reméljük, hogy ez az elképzelés többékevésbé megvalósul. Talán még annyit az építőrészleg foglalkoztatásával kapcsolatban: feltett szándék, hogy a részleg belső vállalkozásban, önelszámoló egységként működjön. Az egységen belül az úgynevezett kisebb csoportok is a jövedelmüket a saját termelésük alapján szerezzék meg. Természetesen a belső vállalkozás, az önelszámolási rendszer megvalósulása nemcsak a volt építőrészlegre kell, hogy vonatkozzon, hanem mindazon területre, ahol annak a feltétele adott. Felvetődhet a kérdés, hogy a raklapgyártáson kívül van-e lehetőség más, új munkahelyteremtésre, vagy arra egyáltalán van-e kilátás? A válasz nem egyértelmű. Most december végén bíztató tárgyalást folytatunk Giay Róbert főmérnökünkkel együtt vasipari, illetve szerelő munkát igénylő tevékenységről. Amennyiben a tárgyalások számunkra kedvező eredménnyel zárulnak, akkor előreláthatóan 6-8 fő férfi munkaerőt tudunk a jövőben hasznosan foglalkoztatni a szóban forgó tevékenységben. A tartós foglalkoztatás megoldására még vannak elképzelések, de ezekről egyelőre konkrétan nem célszerű beszélni, nyilatkozni, mert több tényező ismeretlen. Többek között az is, hogy egyáltalán a szövetkezetünkön belül valójában milyen átszervezések lesznek. Ha lesz átszervezés, akkor felszabadul-e munkaerő? Ha igen, akkor az milyen összetételű lesz? A felszabadult munkaerő itt akar-e tovább dolgozni? Hajlandó lesz-e helyben maradni és nem a tanult szakmájában dolgozni? Végezetül úgy látom a helyzetet, hogy a mostani vezetőségnek az a fő célja, hogy dolgozó tagságunk számára a jövőben is munkát, ezen keresztül megélhetést biztosítson. Abban is bízom, hogy a közeljövőben megválasztásra kerülő vezetőséget is hasonló elv vezérli. Úgy gondolom, hogy ezt a tagságunk a mindenkori vezetéstől joggal elvárja. Azt azonban mindannyiunknak tudomásul kell vennünk, hogy a jövőnk, a megélhetésünk biztosítása érdekébenigen kemény munkát kell végeznünk. A ránk bízott feladatot, munkát csak egyféleképpen lehet elvégezni jól! A lélek nélkül végzett silány munkát végre száműzni kell minden egyes munkaterületről, mert ez a fennmaradásunk egyik alappillére. Lencse Imre elnökhelyettes Fogas kérdés! A cél: munka és megélhetés A raklapgyártás már beindul, újabb lehetőségkeresés Amikor még az építőknek nem fájt a fejük...