Labdarúgás, 1959. január-december (5. évfolyam, 1-12. szám)
1959. október / 10. szám
VARIÁCIÓK a támadósor játékában Az 1950—55-ös évek magyar válogatottjának támadó játéka igen sok új elemmel, friss színnel, sziporkázó szellemességgel és nem utolsó sorban nagy eredményességgel gazdagította a magyar labdarúgást. A támadó játék forradalmasításáról beszéltünk akkor, s azt mondhatjuk, hogy minden túlzás nélkül, mert a magyar csatárjáték valóban gyökeres változást jelentett. Kihatása — nagy szavakkal élve — nemzetközi jellegű volt. Ez két dologban nyilvánult meg. Egyrészt a magyar játék utánzásában, másrészt a szinte ellenállhatatlan csatárjáték ellenszereinek keresésében. Napjaink fejlődése azt bizonyítja, hogy legalább részben mindkettőt sikerült elérniök a külföld számottevő labdarúgó „nemzeteinek“. Sőt! Bizonyos tekintetben előre is léptek ... Ez utóbbi megállapítás azonban semmi esetre sem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a magyar labdarúgás rövid időn belül ismét élenjáró, a forradalmi változásokban példamutató legyen. Biztosíték erre: a sportág mind nagyobb népszerűsége mellett edzőink hozzáértése, hivatásszeretete, az új keresésének igénye. Mi jelentett újat az 50-es évek nagy magyar válogatottjainak támadó játékában? A sok mozgásos, helycserés játék. És ezzel tulajdonképpen mindent megmondhatunk, mert köztudomású, hogy a sok mozgásos helycserés játék kiváló technikát, fejlett taktikai érzéket és jó erőnlétet kíván. (Talán az utóbbi hagyott némi kívánnivalót maga után). Új támadó elemeket „talált fel“ csatárjátékunk. Egészségesen keverve alkalmazták támadóink a csatárjáték két fontos elemét. A „térbe“ futást és a „térbe“ passzolást. E két elem keverése abban nyilvánult meg, hogy egyre több szerepet kapott a labda nélküli játékban a védők közötti folyosókba történő befutás és az időzített átadás. A régi támadó játék egyik jellemzője, hogy a labda nélküli mozgás (a helyezkedés) a labda mozgásának teljes függvénye volt. Egyszerűen előbb adták a labdát, aztán futottak utána. Gyökeres változást jelentett a labdanélküli mozgás olyan formája, hogy az kezdeményezővé vált. Tehát jellemző lett a különféle irányokba, igen sok esetben a védők közötti résekbe „lyukba“ induló támadójátékosok útjába történő átadás. A „rúgd és fuss“ elvét lassan, de biztosan — ma már természetszerűnek tűnően — felváltotta a „fuss és rúgom“ játék elve. Ez a felfogás a magyar támadó játékban kristályosodott a tökéletességig. A fenti elvek érvényesülése mellett volt még egy jellemzője ennek az újszerű játéknak. Az úgynevezett „kényszerítő passz“ vagy „háromszögjáték“ sűrű és tudatos alkalmazása. És ez a játék évekig hozta az eredményeket. Aztán a védekezési eljárásokban kezdtek új módszereket alkalmazni a támadójáték ellenszereként. A védők mindinkább feladták a „merev“ emberfogás elvét, áttértek a területvédekezésre, vagy a ma korszerűbbnek tartott vegyes védekezési eljárásra. Részben vagy egészében megtalálták a lyukrafutásos, illetve a „kényszerítő passzokkal“ tarkított támadójáték ellenszerét. A „kényszerítő passz“ kezdte elveszteni hatásosságát s ma már az alacsonyabb osztályokban játszó védőjátékosok is könnyűszerrel védekeznek ellene. Egyszerűen átváltanak az átadást „kikényszerítő“, a labdát visszaváró támadóra. Ennek igen sok esetben látjuk bosszantó példáját napjainkban is. Felmerül tehát a jól bevált elv (fuss és rúgom) további érvényesítése mellett, a támadó játék új elemekkel történő felfrissítésének szükségessége. Ennek csíráit már ma látjuk legjobbjaink játékában, melyeket még nem tudatosan alkalmaznak.* Mi jelentené tulajdonképpen a következő lépést? A 3.-4. játékos megjátszása. Nézzük ezt egy példán keresztül. Az úgynevezett „kényszerítő passz“ a következő: 2-es játékos laposan az 1-eshez „játssza“ a labdát és azonnal indul. Az 1-es a „lyukra“ induló 2-es útjába adja a labdát. A 2-est játsza meg (1. ábra.) egyszerű elem ma már nagyon kiismerhető, s azt mondhatjuk, hogy elavult. Legalább is hogyha csak ezt alkalmazzák a támadók. Más a helyzet akkor, ha a „kényszerítő passz“ mellett lagalább még 2—3 hasonló „figurát“ minden nehézség nélkül alkalmaznak a támadók. És itt beszélünk a 3.—4. játékos alkalmazásáról. Nézzük ezt is egy példán keresztül. „2-es játékos az 1-eshez ad és gyorsan indul (ezzel kényszerítve ki a labda visszajátszását). Az 1-es azonban nem a 2- eshez játszik vissza, hanem az ütemkülönbséggel, de gyorsam induló 3-ashoz, aki kapura lő. (2. ábra.) Az ábrából kitűnik, hogy a 2-es tánadó indulása tulajdonképpen csak megtévesztő mozgás. Ez a megtévesztés hatásosabbá válik akkor, ha a labdát először kapó (1-es) támadó előbb átveszi a labdát (ezzel ad jelt a 3-asnak az indulásra). Pl. a következő „téglácska“: 2-es (szélső) az 1-es (összekötő)-hez ad és villámgyorsan indul a szélen. 1-es az induló 2-es irányába, de inkább egy kissé visszafelé veszi át a labdát és az ellenréteg oldalon induló 3-as (középcsatár) útjába ad. (3. ábra.) Hogy e megoldás ellen miként védekezzenek a védők, azt az imént már említettük ... Az t . A Budapesten 1 :0 arányban győzedelmeskedett szovjet labdarúgó válogatott (balról-jobbra): Kuznyecov, ______Meszhi, Metreveli, Iszajev, Vojnov, Ivanov, Keszarjev, Bubukin, Maszljonkin, Jasin, Netto