Labdarúgás, 1960. január-december (6. évfolyam, 1-12. szám)
1960. január / 1. szám
NAGYOT LÉPTÜNK ELŐRE Hozzászólás labdarúgásunk helyzetéhez A magyar labdarúgás nagyszerű eredményekkel zárult esztendejéről fürge sportújságíróink hamar elkészítették értékelésüket, s ezek a „mérlegbeszámolók” már napvilágot is láttak sportsajtónkban. Labdarúgásunk összes eredményeit átfogóan elemezték e cikkek, s úgyszólván egyhangúan pozitívnak értékelték 1959-et. Egyértelműleg állapították meg, hogy labdarúgósportunk az 1958-as évi mélypontjáról nemcsak hogy kimozdult, hanem sikerült hatalmas lépésekkel előrehaladva, visszaszerezni régi tekintélyét is. Ezt az egységes állásfoglalást alátámasztották mind a bajnokság tapasztalatai, mind válogatott csapataink eredményei. A magyar sportsajtót még csak elfogultsággal sem vádolhatja senki, mert szerény hangú, elismerő szavainál sokkal hangosabban, sokkal magasabb fokú jelzőket használva áradozott labdarúgásunk nagyarányú fejlődéséről a külföldi sajtó, ■Európa valamennyi mértékadó sportlapja. Mindezt azért kell most újra hangsúlyoznunk, mert tavaly a világbajnokságon elszenvedett kudarcba menő vereségeink után — s ezen nem is csodálkozhatunk — a külföldi szakemberek csakúgy, mint a nemzetközi sportsajtó, valósággal elparentálták a magyar labdarúgást. Kárörömmel vagy sajnálkozással úgy beszéltek rólunk, mint ahol a futball meghalt, elölről kell mindent kezdeni, s néhány évtized kell hozzá, amíg újra számításba jöhetünk a nemzetközi porondon. Ha visszaemlékezünk azokra a részvétnyilvánításokra, amelyeket Svédországban végig kellett hallgatnunk, még többre kell értékelnünk idei nagyszerű eredményeinket. A további előrehaladás érdekében, s nehogy mégegyszer olyan „leégés ” érjen bennünket, mint a VB-n, előretekintve kell nézni helyzetünket, labdarúgásunk pozitív és negatív jelenségeit, örömünkre, mint az a bevezetőből már kiderült, a pozitívumok vannak túlsúlyban. Nem kevesebbel dicsekedhetünk, minthogy megváltozott egész labdarúgóéletünk szelleme. Más légkör uralkodik az egyesületekben és a pályákon, sokat változott mind a vezetők, mind a játékosok gondolkodása, s mindez jótékonyan érezteti hatását a mérkőzések sportbeli és erkölcsi színvonalán egyaránt. Ha még nem is vált általánossá, de egyre gyakoribb az a játékostípus, aki a labdarúgás mellett komoly munkával készül életpályájára, kiváló tanulási és munkaeredményekről teszbizonyságot nap mint nap. Az életben is helytálló sportemberek túlsúlya a labdarúgók között is az az alap, amely biztosítéka lehet a további előrehaladásnak. Nem kisebb jelentőségű A játéktudás emelkedését, mint már említettük, jó eredményeink igazolják. A bajnoki mérkőzések többnyire élvezetesek és színvonalasak voltak. Javult a támadószellem, több és szebb gólokat láttunk, mint az 1958/59-es bajnokságban. Taktikailag és technikailag egyaránt érettebb játéknak örülhettünk, mint az elmúlt években. A bajnokság második fordulójától azt várjuk, hogy sem a bajnokságért folyó csatákban, sem a kiesés elleni ádáz harcokban nem térnek le csapataink a megkezdett helyes útról. Tiszta, becsületes, sportszerű küzdelmek,ben vívják meg majd a legsorsdöntőbb csatáikat is. Nyilván nagy harc lesz az élen, de a sereghajtók között is. Általános érdek, hogy azokat a várható nagy összecsapásokat kizárólag a nagyobb tudás döntse el. Jó érzésű sportember eleve irtózik minden „spekulatív” mesterkedéstől”, a játékot meghamisítani akaró zöldasztali trükköktől és hasonlóktól. Válogatott együtteseink nagyobb és nehezebb feladatok előtt állanak, mint az előző években. Bizakodással nézünk szereplésük elé. 1959 elején az olimpiai csapat összetételére hozott határozatok rákényszerítették a vezetőket arra, hogy többet törődjenek az utánpótlással. A VB-n levitézlett válogatott csapat kényszerítő — de mégis nehezen indult — átszervezése is komoly eredményeket hozott. De talán mint legpozitívebb jelenségről beszélhetünk ifjúsági válogatottunk nagyszerű szerepléséről, legfiatalabb generációnk, aranytartalékunk kiváló fejlődéséről. Egyszóval, az 1958-as kudarcokból helyes következtetéseket vontunk le. Gyökereiben igyekeztünk a hibákat kijavítani. A- és B-válogatottunk éppen az olimpiai csapat kialakítása miatt összefonódott. A B-csapatból és az A-csapat újoncaiból alakult ki az olimpiai együttes. Az elmúlt év programja azonban akadályozta, hogy kellő súllyal foglalkozzanak az olimpiai csapattal, amelyik így csak az első, Ausztria elleni selejtező mérkőzésen játszott először az elképzelt összeállításban. Ezt a mulasztást pótolni kell, s az eljövendő hónapokban az olimpiai csapat összekovácsolására kell összpontosítani az erőket. Az A csapat „firenzei” összeállítása pillanatnyilag a legjobbnak látszik. Nem az ott mutatott játék, hanem az egész évi átlagteljesítmény alapján. Jó érzés még, hogy mindegyik csapatrészben megfelelő tartalékok állanak a rendelkezésre, akikkel feltétlen kívánatos megfelelően foglalkozni a csapat további állandó frissítése szempontjából. Válogatott csapataink nemzetek közé két hét alatt öt mérkőzést kell játszaniok a döntő részvevőinek. Ezt a megterhelést — győzelmi esélyekkel — mai együttesünk aligha tudná sikerrel elviselni. Még akkor sem, ha néhány poszton egy-egy mérkőzésen a tartalékjátékosok is pályára lépnek. Ugyanis nincs kilátás arra, hogy olyan kifejezetten könnyű ellenfelek is terítékre kerüljenek, akik ellen nem szükséges teljes fegyverzettel felvenni a harcot, a sportfegyelem terén mutatkozó javulás sem. Az utóbbi időben élvonalba került játékosok között egyre ritkább a néhány év előtt még „jellegzetes” ocsmány hangon ordítozó, a játékvezetőt, az ellenfelet, a közönséget, de gyakran még saját játékostársait is hangosan sértegető labdarúgó típus. Enyhült a durva játék. Legtöbb labdarúgónk tisztában van azzal, hogy az igazi sportember nem szorul alattomos durvaságokra, nem veszélyezteti ellenfele testi épségét, hanem tudással, technikai és taktikai bravúrokkal oldja meg a legnehezebb feladatokat is. Játékfelfogásában kedvező javulást tapasztaltunk. A játékosok erőnlétében azonban többször olyan fogyatékosságok mutatkoztak, amelyek még akadályozták a csapat taktikai koncepciójának érvényre juttatását. Sőt nem egyszer nagyobb arányú győzelmet engedett ki kezéből válogatott együttesünk, mert a mérkőzés végén, ahogy sportnyelven mondják „kipukkadt” a csapat. Különösen a svédek és a nyugatnémetek ellen volt kirívó ez a gyengeség. Nyilvánvaló tehát, hogy a soron levő nehéz feladatok megoldására ezen a fogyatékosságon kell segíteni. Fokozottan áll ez a kívánság az olimpiai csapat nagyrészt a fiatalokból álló együttesével szemben. Az olimpiánderűlátással számítunk arra, hogy bekerülünk a részvevő Az 1960-as év fő feladata tehát az olimpia. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a többi, nemzetek közötti találkozókat, amelyek során ismét Európa legjobbjaival , közöttük Anglia válogatottjával is szembekerülünk. Annál is inkább súlyt kell helyezni ezekre a mérkőzésekre, mert még gyakran hivatkozunk az 1958-as VB-re, de máris veszedelmesen közeledik az 1962-es, Chilében sorra kerülő világbajnokság". A labdarúgás talán az egyetlen sportág, ahol az olimpiai babérnál is értékesebb trófea a világbajnoki pálma. A VB-re való felkészüléshez nem elég egy esztendő. Ezt a saját bőrünkön tapasztaltuk. Chilében kiköszörülhetnénk azt a csorbát, amit Svédországban szenvedett labdarúgásunk. Olimpiai felkészülésünket tehát már a VB felé is tekintve kell kidolgozni és végrehajtani. Ha jól kihasználjuk labdarúgásunk fellendülési irányzatát, ez nem lesz megoldhatatlan feladat szakvezetőink számára. Persze az a tény, hogy jelenleg a közvélemény csapata azonos a válogatott együttessel, nem indokolja a további kutatások és kísérletezések leállítását. Nem egy NB II-s, sőt NB III-as játékos nőtt már fel sokszor egy év alatt a válogatott színvonalra (legutóbb a pécsi Dunai). A fejlődés rohamos iramát látjuk szerte a világban. Csak úgy tudunk lépést tartani, s elkerülni a kellemetlen meglepetéseket, ha mi is tudunk újat és újat hozni. Nem egy ifjúsági válogatottat láttunk, főleg a vidéki csapatokból, aki, ha kinőtt az ifjúkorból, nem lévén szem előtt, többet senki sem érdeklődött utána. De még a nagy válogatott jelölt vagy a válogatottban már szerepelt vidéki játékok is rendszerint hamar eltűnnek a sülyesztőben. Gyakran valóban formahanyatlást látunk ezeknél a játékosoknál, de ennek a formaingadozásnak vajon nem az az oka, hogy nem foglalkoznak velük olyan gonddal, mint a fővárosi válogatott jelöltekkel? Tovább lehetne szaporítani azokat a gondolatokat, amelyekre labdarúgósportunk előrehaladása érdekében nem árt figyelemmel lenni. Az MLSz 1959-es munkája termékeny volt. Intézkedései a játékerkölcs és a fegyelem megjavításában, a színvonal emelése érdekében, valamint nemzetközi kapcsolataink egészséges fejlesztése terén hathatósak voltak. További eredményes munkát várhatunk a feladatának egyre jobban megfelelő testülettől. Az 1960-as évtől sokat várunk. Azt reméljük, hogy labdarúgósportunk nem marad el az életünk minden területén kibontakozó nagyarányú fejlődéstől, s éppen ebben az évben, a nehéz feladatok esztendejében fogjuk bebizonyítani, hogy az elmúlt évek megtorpanása nem szervi betegség, hanem csak múló indiszpozíció volt, s kielégítő eredményekkel foglaljuk vissza pozíciónkat a világ legjobb labdarúgói között. PÁSZTOR LAJOS 3