Labdarúgás, 1969. január-december (15. évfolyam, 1-12. szám)
1969. január / 1. szám
NEM ÖRÖM, DE NEM A labdarúgó bajnokság tavalyi utolsó szakaszában sokat beszéltek országszerte a bundákról. Akik benne élnek a sportág sűrűjében, akik ismerik a szakemberek véleményét erről a kérdésről, akik ismerik a játékosok nagy többségének a lelki világát, azok velem együtt jól tudják, hogy az esetek túlnyomó nagy többségében pletykáról, könnyelmű gyanúsítgatásokról, vaklármáról volt szó. Persze néhány elszigetelt esetben valóban igazak a hírek: voltak előre megbeszélt eredmények. Ez a néhány eset azonban semmiképpen sem igazolta azt a hatalmassá gerjedt lármát, ami az ügy körül szinte hónapokon keresztül elborította sportéletünket. E sorok írója körülbelül ebben a szellemben szembeszállt az oktalan híresztelésekkel a legnagyobb lárma idején. De azt is hozzátette, a magyar labdarúgásban becsület dolga, hogy egyetlen előre kialakított eredmény se legyen, mert a legcsekélyebb jele a becstelenségnek ezreket, sőt tízezreket rendítmeg a tisztességes küzdelembe vetett hitben. Az emberek, a szurkolók százezrei lelkesedését, becsületes odaadását senkinek nincs joga megingatni, mert százezrek szeretete, áldozatkészsége nélkül nem lehet fenntartani a labdarúgás nagyüzemét. Mindehhez hadd tegyem hozzá, kiderül lassanként, hogy az előre megbeszélt néhány eredmény kialakításában sem annyira a megvesz tegetés ismert tárgya, a pénz játszotta a szerepet, hanem inkább az a szimpátia, vagy ellenérzés, ami így vagy úgy nyilvánult meg az érdekeltek irányában. Mondanom sem kell, hogy tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy mi a megvesztegetés eszköze: a pénz, a szimpátia, vagy az ellenérzés ugyanolyan elfogadhatatlan eszköz, egyaránt üldözendő és büntetendő. Magából a mérkőzés lényegéből fakad: minden játékosnak, mindegyik csapatnak azért és úgy kell a játéktérre lépnie, hogy minden erejével, lelkesedésével, tudásával és akaratereje végső megfeszítésével próbálja legyőznie az ellenfelét! Ezt a hosszú, de ma nagyon is aktuális bevezetőt csupán azért írtam, mert egyszer el akartam nyilvánosan mondani valamit, ami folyton ott motoszkál az agyamban, amikor hetenként átböngészem a világ labdarúgó bajnokságainak táblázatait. Hozzáteszem, különleges élvezet ez, hiszen a helyezések és a számok világában megelevenednek az ember szeme előtt a tegnap és a ma patinás, illetve rangos és ha úgy tetszik, divatos csapatai, amelyekről milliók tudnak hírből, vagy a rádió és egy idő óta a tévé jóvoltából személyesen is. De mit is akartam elmondani? ! Van már két esztendeje, amikor egy bajnoki mérkőzésen egymás mellett ültünk a páholyban: az egyik csapat — a nagy favorit együttes — elnöke és én. Hogy is mondjam csak: néhány játékos kissé furcsán játszott az elnök sporttárs csapatából. Félórai játszadozás után megszólaltam: „Itt nincs valami rendben ..Az elnök sporttárs némi szigorúsággal a hangjában leintett: „Csak nem gondolod, hogy...” Csendesen néztem tovább az eseményeket, de a második félidő végefelé még inkább megerősödött a hitem, hogy valami van ... Felálltam és elindultam, jelentősen szemébe nézve az elnöknek, aki szó szerint ezt mondta: „Lehet, hogy egyik-másik játékos sajnálja őket, mert hát bizony tulajdonképpen senkinek sem esne jól, ha ilyen nagymúltú csapat kiesne . ..” VALAHÁNYSZOR A KÜLFÖLDI BAJNOKSÁGOK táblázatait böngészem, mindig eszembe jut ez a mondat: „senkinek sem esne jól, ha ilyen nagymúltú csapat kiesne .. Pedig a táblázatok szépen elmesélik, hogy világszerte mennyi nagymúltú csapat esett már ki, mennyi új együttes jött fel, mennyi nagymúltú csapat verekedte magát viszsza a legjobbak közé, mennyi friss erő kapaszkodott meg az első vonalba, mennyi nagymúltú egylet küzd évek hosszú során keresztül a kiesés ellen. És ha az ember rendszeresen böngészi az évek folyamán oly nagy tekintélyre szert tett kupaküzdelmek zajlását, azt is észreveszi, hogy immár vége annak a korszaknak, amikor egy Real Madrid, vagy egy Benfica, vagy egy Inter kisajátíthatta magának a Bajnokcsapatok Európa Kupáját... Igen, erre gondolok a táblázatok és az eredmények tanulmányozása közben, és önkéntelenül is ott motoszkál agytekervényeimben az elnök sporttárs mondata, és arra a milliónyi egyszerű szurkolóra gondolok, akinek mindene a labdarúgás, amelytől idegen minden mesterkedés. El kell űzni a mesterkedőket, hogy kizárólag a küzdelem, a játék mindannyiunk által ismert és megszeretett törvényei érvényesüljenek. Mert csak így történhet meg, hogy a halványodó csillagok helyett újabb, kevésbé ismert bolygók tűnhessenek fel, aztán megint mások tündököljenek a labdarúgás egén. A futball világának ez az állandó mozgási állapota, szinte törvényszerű változásai adják meg az érdekességet, ami állandóan ébren tartja híveinek érdeklődését. És ezt semmiféle idegen, művi beavatkozással senkinek nem áll jogában akadályozni. Csak essenek ki a patinás klubok is, ha akadnak jobbak náluk, s ha nem tudnak visszakerülni az egyrészt az ő bajuk, másrészt az élenjárók, az élvonalba újabban berobbantak dicsősége. A MODERN LABDARÚGÁS HAZÁJÁBAN Angliában sincsenek például bérelt helyek a labdarúgásban. Szép számmal vannak csapatok, amelyek az évek során megjárták a táblázatnak csaknem minden helyét, voltak már ligabajnokok, amelyek nemsokára kiestek az első osztályból. És tulajdonképpen nem történt semmi különös. Pedig ha van a világon ország, amelyben a hagyományokat tisztelik, az elsősorban Anglia. Ha a nagymúltú csapat kiesik, egyetlen szurkolója sem hagyja cserben a csapatot, s a maga módján támogatja kedvenceit, hogy visszajussanak, ha tudnak. Nem szándékom sok évtizedre visszanyúlni az angol bajnoksághól- TESSÉK TUDOMÁSUL VENNI: a labdarúgás abban a pillanatban elveszti tekintélyét, vonzóerejét, amint más tényezők is belevegyülnek, mint a becsületes küzdelem. Az egyik vidéki olvasóm , az ügy kapcsán azt a kérdést tette fel: bundának tekinthető-e, ha valaki azért ad pénzt, hogy a csapat legyőzze az ellenfelét? Válaszom — úgy érzem, nem lehet más — igenis annak számít, hiszen a győzelemre sarkallás feltétele soha sem szabad, hogy a pénz legyen. 4