Labdarúgás, 1984. január-december (30. évfolyam, 1-12. szám)

1984. január / 1. szám

nultunk harcosan, de sportszerű eszkö­zökkel küzdeni. Még az is felmerült bennem, hogy egyszer majd én is hí­res birkózó leszek, a grund, a futball gyorsan megsemmisítette ezt a tervet. Bátran elmondhatom, minden sportág­hoz jó szívvel vagyok, s ha nem is ismerek minden szakkifejezést és sza­bályt, a többségéhez legalább szur­kolói szinten értek, s ezért élvezem is mérkőzéseiket. ■ Hosszú ideig az MLSZ elnökségének tagja volt, s aztán elnökhelyettesi tisztet is betöl­tött. Hogyan emlékezik vissza erre az idő­­szakra ? — Mitagadás, nincs kedves emlé­kem azokból az időkből. Szívesen dol­­goztam, de úgy érzem, akkor a szö­vetség elnöksége előtt sokkal több volt a korlát, az érthetelen akadály. Talán a labdarúgó élet nem volt any­­nyira bonyolult, mint most, de az el­nökség irányító munkája így sem oko­zott nagy örömöt. Fogalmazzak vilá­gosabban? A szövetségre túlságosan rátelepedett a Hivatal. Ha jól emlék­szem, akkor én már miniszterhelyettes voltam a munkaügyek terén, és seho­gyan sem fért a fejembe, hogyha va­lamit ott az elnökségben megvitatunk, jól kielemezve, megfontolt döntést hoz­va, s aztán tudjuk meg, hogy tulaj­donképpen már előttünk eldöntötték a kérdést. Hát akkor miért tárgyalunk, miért raboljuk egymás idejét? — kér­deztem akkor, s kérdezem most is. Aztán az MLSZ elnökhelyettese lettem, Terpitkó András elvtársam és bará­tom elnöksége mellett, s ekkor sem tudtuk megváltani a világot. Nem sok­kal később valaki kiderítette, hogy a hozzám hasonló beosztásban dolgozók nem vállalhatnak munkát társadalmi szervezetekben, ekkor maradtam ki a szövetségből, saját elhatározásomból, a szerintem helytelen állásfoglalásnak engedelmeskedve. Annak a rendelke­zésnek az volt a mozgatórugója, hogy a felső vezetésben dolgozók „kellő szakértelem nélkül" feleslegesen avat­koznának a társadalmi szervezetek ügyébe, s talán még vissza is élnének­­ hatalmukkal. Szerintem, ha valaki­nek hatalma van, társadalmi munkát végez, és tisztességesen akarja segíte­ni az őt körülvevő szervezetet vagy testületet, abból csak haszon és jó származhat. Én a hatalmukkal visz­­szaélő vezetők ellen léptem volna fel. Az OTSH legújabb történetével függ össze, hogy az elnök és az elnökhelyettesek bizo­nyos sportágak patrónusai, ami azt jelenti, hogy azokban különösen járatosak, kapcso­latuk pedig az átlagosnál jóval szorosabb. — Amikor átvettem az OTSH veze­­ését, meglepődve tapasztaltam, hogy néhány vezető a munka megosztásá­­ak a lehető legegyszerűbb formáját álasztotta. Az egyik kizárólag csak g­azdasági ügyekkel törődött, a másik jupán a versenysportért tartotta ma­­it felelősnek, következésképpen egye­­­k elszakadtak az élettől, a sport­­gak problémáitól. Ennek a felismerés­ek eredményeként kialakítottunk egy­yan rendszert, hogy az OTSH veze­ti, függetlenül a kialakult munk­a­­megosztástól, amelyet mindenkor tisz­­tletben tartunk, patronáljanak bizo­­yos sportágakat, az azokhoz fűződő apcsolatukat töltsék meg érzelmek­et, fokozott őszinteséggel és biza­­mmal, megértéssel. Nekem - örö­­ömre — a labdarúgás, a birkózás, a fkk és az ökölvívás jutott. Ezekben a sortágakban olykor tárgyalópart­­ír vagyok, máskor tanácsadó, vagy a nehezen megoldható problémák se­gítője. Nem az OTSH elnökeként avat­kozom a dolgokba, hanem olyan ve­zetőként, akit elfogadnak, akiről tud­ják, hogy a sajátos nehézségeiket ész­lelem és ismerem. ■ A közelmúltban a magyar labdarúgás iga­zán jelentős változásokon ment keresztül. Vajon egyértelműen jót tettek és tesznek ezek a módosítások a sportágnak? — Jelentős változások kezdődtek el, s a továbbiakban is erősnek látszik a vál­toztatási szándék. Én igen jelentősnek tartom az újfajta anyagi ösztönzés be­vezetését, amely megpróbálja szocia­lista viszonyok között az amatőr­ profi státuszt átmeneti állapotában megte­remteni, azt, ami eddig hiányzott, s ami az elkövetett hibák többségének szerintem oka is volt. A játékosok, legalábbis az NB-sek profiszerű anya­gi és erkölcsi elismerésben részesül­tek, miközben a követelmények, a jog­szabályok, az igazolási, és átigazolá­si megoldások úgymond klasszikus amatőr szinten maradtak. A cél tehát egyértelműen az, hogy ne csak hiva­tásosokat megillető módon adjunk, ha­nem azoknak kijáró módon követel­jünk is, kezdve a szerződéskötéstől az erkölcsi-morális kérdéseken keresztül egészen a játékfelfogásig. Arról van szó, hogy az élvonalbeli játékosok­nak jól kell futballozniuk, mert csak így lesz olyan a látogatottság, ami meghozza a kellő nagyságú bevételt, ami aztán megalapozhatja a labda­rúgók anyagi helyzetét. Ez a játékosra, a csapatára, s közvetve az egész szak­­­osztályra ösztönző hatással lehet, s végre hozzásegíthet az egészséges szerkezeti differenciálódás kezdetéhez. Lényegesnek tartom a labdarúgásban, majd a tapasztalatokat felhasználva más sportágakban is a külföldi mun­kavállalások engedélyezését. Társadal­mi, gazdasági és kulturális életünkben, egész politikánkban a nyíltság elveit valljuk, s ez alól nem lehet kivétel a sport sem. Széles körű kapcsolatokat tartunk fenn sportbarátainkkal, ugyan­úgy a jelentős sporttradíciókkal ren­delkező tőkés országokkal, miként a harmadik világ nemzeteivel is. Sok labdarúgó külföldi szerződéskötését en­gedélyeztük, mert tudtuk, hogy értékes tapasztalatokat gyűjtenek, s amikor hazatérnek, át is adják a tanultakat. A játékosok érzik a bizalmat, tudják, hogy nem kell szabálytalan eszközök­höz fordulniuk, mert tisztességes mun­kával szabályos körülmények között is eljuthatnak külföldre, e cél érdekében meggondolatlanul hazájuknak sem for­dítanak hátat. És ha már a munka­­vállalásról szót ejtettünk, érdemes ar­ról is beszélni, hogy nem csupán a kifelé áramoltatást, hanem a befelé irányulót is támogatjuk, szívesen fo­gadjuk. És nem csak a labdarúgás­ban, hanem még egy sor sportágban. A munkavállalások kapcsán arról sem szabad megfeledkezni, hogy az or­szághatárokon kívül szereplő játéko­saink és edzőink keresetük egy részét a Magyar Olimpiai Bizottság számlá­jára kötelesek befizetni. Az előzőekben egyszer már sejtette, amiről barátai, munkatársai is tudnak: a Honvéd­hoz húz a szíve, leggyakrabban a piros­­fehérek — no és persze a piros-fehér-zöl­­dek, azaz a magyar válogatottak — mér­kőzéseire látogat ki. — Ismerek olyan sportvezetőket, akik váltig csak azt ismételgetik, hogy ezt vagy azt a sportágat mennyire szere­tik, arról viszont mélyen hallgatnak, hogy vajon melyik is a kedvenc csa­patuk. „Nekem teljesen mindegy, hogy melyik csapat van a pályán, en­gem csak a játék érdekel” — ez két­ség kívül képmutatás. Amikor én a Honvéd-pályára megyek, akkor druk­kerként érkezek és nem ritkán úgy is viselkedek, örülök, hogy a lelátón nem az OTSH elnökét látják bennem, hanem egy ismerőst, aki a piros-fehé­reknek szorít, úgy mint a csapat többi szurkolója. Mondanom sem kell, a Honvédhoz fűződő szimpátiát azonmód el kell felejtenem, amint átléptem a hivatalom küszöbét. Azért a Honvéd­ról hadd mondjam el, hogy a hazai színvonalat alapul véve a legjobbak között foglal helyet. Komora Imre és segítőtársai dicséretesen igyekeznek, s ennek az iparkodásnak bizonyára meg is lesz az eredménye. Ha ehhez a szívós küzdeni tudáshoz a jövőben a mostaninál nagyobb tudásanyag já­rul, a nemzetközi porondon is bekö­vetkezhetnek a várva várt sikerek, örömünkre, egyre több csapat pró­bálja a hibák forrásait elsősorban munkával, a korábbiaknál nagyobb és erőteljesebb munkával orvosolni. 1. Sajtókonferenciákon, hivatali értekezleteken, de magánbeszélgetések közben is gyakran tesz említést az erkölcsi nevelés fontossá­gáról, a morális kérdések megoldását sür­gető intézkedésekről és tervekről. Mi a hely­zet a labdarúgás házatáján? — Mindenek előtt le kell szögeznem, hogy a labdarúgás nem külön világ, az edzők és a játékosok ebben a sportágakban is erényekkel büszkélke­dő, s hibák miatt szégyenkező embe­rek. A különbség az, hogy az élvonal­beli labdarúgók és mestereik a „kira­katban" álló emberek, többet foglal­koznak velük, mint más sportág me­nőivel. Sajnos, a játékosok között szép számmal akadnak akaratgyenge, a munkát cseppet sem kedvelő emberek, akik elherdálják a magukban hordott kincseket, akik azt hiszik, hogy a technikai tudásukkal, a rendkívüli lab­daérzékükkel mindent megoldhatnak. Nem elsőként mondom ki a nagy igaz­ságot: futballozni nem csak tudni kell, annál többre van szükség, a játékot szeretni kell, mi több, mélységesen tisztelni, no és persze a pályán kívül is mindent meg kell tenni a „szent ügy” érdekében. Ha a felsorolt kívá­nalmak közül csak egy is teljesítetlen marad, a játékos középszerű marad, vagy még ezt a szintet sem éri el. A nevelés ügye ezért számított eddigi te­vékenységem egyik legfontosabb kér­désének, s lesz a vesszőparipám a jö­vőben is. A másik fontos kérdés, a játékosok nyugodt és zökkenőmentes átállásának segítése az aktív eszten­dők után, a búcsút követően a „civil“ életre. Mindenképpen fel kell számol­ni az ingyenélést, ahogy én mondom, a sportolók prostitúcióját, senki sem lehet csak azért gazdag, mert egy­szer, hajdanán ügyes és eredményes volt a pályán. Mi igyekszünk minden­kinek megadni a lehetőséget, hogy még pályafutása csúcsán hozzákezd­hessen a jövő építéséhez. Az élsporto­lók többsége ugyanis a legsikeresebb évek közben kényszerpályán mozog, nem választhatja meg, hogy mitévő le­gyen, a sporttal kapcsolatos követel­mények a kínálkozó lehetőségek egész sorától fosztják meg. Összefoglalva: hiányos az az egyesületi munka, amely nem alakít ki a játékosokban kellő sportmagatartást, s amely nélkülözi az életre nevelést, nem segít a szakmává­ 3

Next