Somos István: Az ezerarcú világbajnokság '90 (Újvidék, 1990)

Olaszország és a mundial Itália - szurkolók országa. Az átlagember nem szívesen mozdul ki karosszékéből, hogy néhány hevesebb mozdulatot tegyen, uram­bo­­csá’ maga is sportoljon. Az ő mozgásigényük­nek bőven elég néhány szélesebb gesztus egy bisztró teraszán, baráti beszélgetés közben. Hanem, ha szurkolni lehet... 1982-ben, amikor Olaszország csapata Mad­ridban harmadszor is világbajnok lett, az azúr boldogság az egekig csapott. A mexikói világ­­bajnokság után viszont... Mindjárt úgy indult, hogy a Bulgária elleni mérkőzés csak döntetlenre sikeredett. Ez még hagyján, hiszen négy évvel előbb a spanyol dia­­dalutat is három döntetlennel kezdte a csapat. Sokkal keservesebb tapasztalat volt, hogy a mexikói közönség­­ Bulgáriának szurkolt. Hiszen tizenhat évvel előbb, az első mexikói VB-n, amikor Brazília mögött második lett az olasz válogatott - ugyanez a közönség a szívé­be zárta Itália legényeit. Az olasz közvéleményt már ez az első­­ nem túl jelentős döntetlen két részre osztotta. Az olasz közvélemény amúgy is imád két részre oszlani... ha már többre nem lehet. Az egyik tá­bor szomorúan ingatta a fejét. Négy évvel ez­előtt a csúcson voltunk - mondták -, most tör­vényszerűen gödörnek kell következnie. Az op­timisták konkrét alapokra helyezték derűlátásu­kat. Nem úgy van az - mondták, kiáltották, ma­gyarázták. Igaz, hogy a nyitányon nem győz­tünk, de nem is vesztettünk, és különben is a nyitó mérkőzés mindig a legnehezebb. Ami pe­dig a világbajnokságokat illeti, mi párosával szoktuk nyerni őket. 1934 után 1938-ban is mi­énk lett a serleg, semmi oka, hogy 1982 után 1986 újra ne a mi diadalunkat hirdesse. A második meccs aztán az optimistákat is le­­hűtötte egy kissé. Itt sem az eredményen múlott. A tegnapi és a tegnapelőtti világbajnok csapott össze: Olaszor­­szág-Argentína 1:1. A döntetlen mindkét félnek elég a továbbjutáshoz, ahogy mondani szokás: pénz az ablakban. Hanem ahogyan ez az eredmény megszüle­tett! Már az első félidő végén kialakult az 1:1... aztán ezzel mindkét fél meg is elégedett, és szinte már maguk sem tudták, mivel is üssék agyon azt a második negyvenöt percet. Tulaj­donképpen csak egyetlen dologra ügyeltek. Ne­hogy bármelyikük is még egy gólt lőjön. A szurkolók tomboltak a képernyő előtt. A ha­jukat tépték. Világos, sokan életüket kockáztat­va rohantak haza, fittyet hánytak a villanyrendőr piros fényének, aztán értékes órákat áldoztak föl az éjszakai álmukból. Miért? Ezért?! Egészen ritka esetnek számított, ami a római telefonközpont egyik részlegében történt. A te­remfőnök ugyanis megtiltotta, hogy a tagok szolgálati idejük alatt a tévét nézzék. Aztán jött a tiltakozás, az SOS, közbelépett az üzem ve­zetősége, közbelépett a szakszervezet és meg­született a hallgatólagos engedély: munka köz­ben is nézhető a mundiat. Különösen, hogy a szakszervezeti vezetők bebizonyították: ahol követik a világbajnokság menetét, jobban megy a munka. Persze, aki mégsem lehetett szemtanúja az olasz-argentin mérkőzésnek, semmit sem vesztett. Illetve csupán egy véresen durva első félidőt és egy szinte nem is játszott másodikat. Az ilyen második félidő aztán szokásává vált az olasz válogatottnak. Miután az elődöntőben szigorúan takarékoskodott az erejével, pihenés­re fordította a franciák elleni mérkőzés másfél óráját is. Az eredmény nem maradt el, Franciaország 2:0-ra győzött. „Most már nyugodtan alhatunk” - írta másnap gúnyoros szalagcím formájában egy olasz új­ság. A szurkolók döbbent csenddel fogadták az eseményt. Pedig már minden készen állt az olasz stílusú örömre. Dudák, sípok, dobok, nádi­hegedűk. Egyik sem szólalt meg. A második francia gól után már egész Olaszország tudta, hogy minden elveszett. Még a rendőrök is fa­gyos nyugalommal hessegették el az esetleges rendbontások iránt érdeklődő riportereket: - Hagyjon békén, kérem, dolgozom. Másnap reggel lógó orral köszöntötték egy­mást a barátok a presszóban s a kávé három kanál cukorral is keserűnek tűnt. Ezerszer is el­hangzott a közmondás:­­ Száraz fügéből nem lehet esküvői ebédet csinálni. Közben a gall kakas vidáman kukorékolt. Sírástól visszhangzott az egész Appennini­­félsziget. Tulajdonképpen már a mérkőzést közvetítő tévériporter elkezdte. Csengő szavakkal fordult a francia játékosokhoz, ugyan lágyuljon már meg a szívük, engedjenek néha egy kis egér­­utat a kapujuk felé. Aztán Platinihez fohászko­dott. Jó, hogy francia létére a francia válogatott­ban játszik, de a kakaót és a kalácsot mégis­csak az olasz Juventusban keresi meg, legyen hát egy kicsit engedékenyebb a barátaihoz, a klubtársaihoz. Érdekes, hogy a keserűség ezúttal mégsem vált tevékeny haraggá. - Senki sem felelős - ez volt a közhangulat. - Az olasz válogatott már csak ilyen. Négy éve, Spanyolországban váratlan szerencse érte, de akkor sem játszott jobban. A bűnbak pedig önként jelentkezett. Enzo Be­­arzot, a szövetségi kapitány mindent magára vállalt. - Az egész az én hibám - jelentette ki rögtön a mérkőzés után. - Habár nem tudom, hol té­vedtem, csakis engem hibáztassatok. A fiúkat ne bántsátok, ők semmiről sem tehetnek. „Félre a paradicsommal és a záptojással" - javasolta a Corriere della Sera epés vezércikk­­írója. - Legyetek megértéssel az elesettek iránt. Ők megtették, ami tőlük tellett. Hogy ez a sem­mivel volt egyenlő, az megint más kérdés. Az olasz mormoták valószínűleg álszakáll és álba­jusz mögé rejtve jönnek majd haza. De aki felis­meri őket, a világért se emelje fel a szavát, mert esetleg még felébrednek. De pár nappal később Olaszország, legfő­képpen annak déli része, és elsősorban persze Nápoly, megint ünnepelt. Nem csupán a távoli latin rokonság miatt szurkoltak Argentínának, nem csupán az örök ellenfél, az NSZK bukását tapsolták. Hanem mindenekfelett saját aranylá­bú gyermeküket, az isteni Diego Armandót, a régóta olasznak tekintett Maradonát.­­ „Nápoly királya" - írta a Corriera della Sera - a csapat lelke volt. Habár a három gól közül egy sem fűződik az ő nevéhez, de kettőnek az előkészítésében oroszlánrészt vállalt és ez tette lehetővé, hogy a dél-amerikai csapat 1978 után másodszor is megnyerje a világbajnokságot. Talán nem a legjobb csapat nyert? Ezt a kérdést ezer és ezer olasz szurkoló tet­te fel egymásnak a döntő utáni órákban. Mind­járt válaszoltak is rá. Igaz, hogy a dán, a brazil és a francia csapat sziporkázó játékkal örven­deztette meg a közönséget, de kétségtelen, hogy az argentin válogatott tudatosabban, fe­gyelmezettebben játszott és persze övé volt a világ labdarúgásának első számú csillaga, Die­go Armando Maradona. Nápolyban azóta minden a nagy Diego Ar­mando nevétől hangos. Erre a névre keresztelik az újszülött fiúcskákat, minden második étte­rem, presszó, pizzéria ezt a nevet viseli. A dön­tőt követő percekben úgy vonultak fel és úgy dudáltak az autók a nápolyi utcákon, mintha a helyi csapat vagy az olasz válogatott aratott vol­na győzelmet. A fiatalok az utcán táncoltak, a gyerekek énekeltek, a házak erkélyeiről pedig lampionok és Maradona arcképével díszített zászlók integettek. - Ha ő nem lett volna, Argentína nem nyert volna! - kiabálták sokan. - Meglátjátok, mi lesz itt ősszel. Legyőzzük a Rómát és a Juventust, minket már nem állít meg senki! Futball... mindig van minek örülni! Olaszország válogatottja a XIV. VB-n is a főesélyesek közé tartozik 1

Next