Látó, 1994 (5. évfolyam)
1994 / 6. szám - IRODALOM ÉS ISKOLA - MARKÓ LEHEL CSONGOR: A költő szabadságai
testi megsemmisülésen túl a léleknek is el kell hallgatnia. A szó, a költő fegyvere vereséget szenved az idővel szemben. Az utolsó sor könnyű és súlyos, mint egy sóhaj. A gyönyörű szép szívnek két okból is fájnia kell: szikrázó fegyvere, a szó az elmúlással és ennek következtében a domináló semmivel megütközve kihűl. És nincs senki, akihez szólhatna. Mégsem egy teljesen rezignált megállapítás ez a sor. Bár ponttal zárja le, a „kinek" kérdés-jelleget kölcsönöz neki. Az a hajszálnyi, szinte elenyészően vékony kis reménysugár csillan meg itt, amely észellenesen, de lopakodva végigvonul a versen. Gondoljuk meg: még csak '27-ben, vagy esetleg '33-ban vagyunk. És a reménytelenül határozottan egzisztencialista vers, talán József Attila legegzisztencialistább verse. A tragikus önsorsával számot vető költemények sorozata csak évek múlva születik majd. A költő már '33-ban szétnézett, és rábólintott erre a sorsra. De jönnek még rövid boldogság- vagy álboldogság periódusok, vergődések és nagyon fájok, és mégis kiharcolta magából, hogy nagyszerű életművének zárásakor ne rántsa magával a világot a tátongó nihilbe. Ha végképp másoknak is, de remél még — utoljára és végér végesen — „nyugalmat, családot" és talán egy értelmes jövőt. VAJDA JÚLIA A költő szabadságai Próbálkozás József Attila megértésére „Lehet tragikus egy szamár? — Hogy valaki elpusztul egy teher alatt, amelyet sem hordozni, sem ledobni nem tud?... A filozófus esete" NIETZSCHE Miből születik a tragikum? Amikor a költő szembesül önmagával? Amikor felméri önnön lehetőségeit — és embertársai önmagában feloldódott lehetőségeit? A rádöbbenés — ez az abszurd. Amikor a hegyről lejövő Sziszüphosz végiggondolja sorsát, önnön létét, mindenféle hogyant nélkülöző összefüggéstelen emberiségét — abszurd ez, nem tragikum. Sziszüphosz boldog, mert tudja: hatalmában van emberi végességének és ciklikus munkája tudatának. De leginkább azért boldog, mert amikor leballag a hegyről, birtokában van szabadsága korlátok közé szorított végtelenségének. Sziszüphosz lejön a hegyről és — újból és újból — önként vállalja szikláját. Sziszüphosz tehát abszurd hős. De próbáljuk elképzelni a tragikus Sziszüphoszt. Az ő tragédiája ott kezdődik, amikor lefele indulva rádöbben, hogy sántít. Fájdalma ugyanakkora, mint sziklát görgető munkája. Sziszüphoszi sorsa akkor is kísérti, amikor emberi lényegébe visszatérve, szikláját elfeledve szembesül önmagával, így számára sem a felfele, sem a visszavezető út nem különbözik attól a feladattól, amelyet az istenek róttak ki rá. József Attila számára nincs kiút: vállalnia kell töbszörös emberi mivoltát — saját maga két arcát egy időben. Egyfelől ott van a fel- és levezető út azonos szenvedése, másfelől ott a „szabadság átka", a visszavonhatatlan, végérvényes ítélet, az állandó szembesülés, a kínzó öntudat, az örökös értéktételezés kényszere. Egyrészt a freudi pszichodetermináció szerencsétlen alanya, másrészt az indetermináltságra ítélt, önmagáért felelősségvállalásra kényszerített ember. 83