Látó, 2005 (16. évfolyam)
2005 / 3. szám - VIDA GÁBOR: Fakusz és a hegy (Regényrészlet)
ugyan mentség, de nincs orvosság. Az is nagy eredmény már, ha van kit vádolni, vagy nem eredmény, csupán maradék? Mert ugyan miféle hely marad még az életcélnak olyan világban, ahol igyekszik mindenki a lehető legkisebb ráfordítással a legnagyobb haszonra szert tenni? Vagy csak megúszni a munkát és letudni a felelősséget? Elég ez célnak vagy értelemnek? Mintha erről beszélt volna a Mama, és mintha nem volna egészen igaza. Megúszni mindig a nagyobb terhet, túlélni a veszteséget, a kudarcot, mindig felül maradni, ha nem is győzni, de nyerni legalább. Hát nem fárasztó ez? Ugyan miért kell állandóan és folyamatosan azt hinni, hogy mindig mindent megúszhat az ember: a legkisebb füllentéstől a legnagyobb hazugságig. Hogy a legvégső számadás, az utolsó szembenézés, a teljes beismerés is megúszható? Nem akarom megúszni, mondogatta magának, meg akarok halni, úgy akarok ott lenni, amikor meghalok, mint aki meghal. Mert erről szól a mese, még azután is, hogy megtörtént a végleges, a jóvátehetetlen, még akkor is azt mondják, hogy el lehetett volna kerülni, vagy azt mondják, hogy valaki más felel érte, vagy azt, hogy ha nem felel is, de fizessen legalább... - Nincs életcélom! - mondta Fakusz egyszer, és ingerülten bevágta az ajtót, ahogy a tizenévesek szokták, amikor már szabad nekik, mert szeretnék, ha betörne az ablak, és tudják, hogy nem törik be. Azután visszament és megvigasztalta a Mamát, mert nincs semmi baj a világgal, csak amit mondunk, az nem talál sehogy, se ránk, akik mondjuk, se a világra, amire mondjuk. így van ez, drága Mama, gondolta Fakusz, de már csak magának mondta, engem még mindig az foglalkoztat, hogy van-e Isten, és hogy mi végre vagyok ezen a rohadt világon, és hogy megéri-e, de mivel nem éri meg, még mindig az a kérdés, hogy minek, ha nem, és ha igen? Lehet, hogy már mindenki túl van ezeken a dolgokon, lehet, hogy ebből nem élünk meg, mert nincs értelmes válasz, meg a kérdés is hülyeség, de én ezen valahogy nem is akarok túl lenni, nekem sokkal fontosabb kételkedni abban, amit tudok, mint tudni azt, amiben soha nem is kételkedtem... A benzinkút, ahova némi utánajárással meg protekcióval sikerült végül elhelyezkednie, egy nem túl forgalmas mellékúton feküdt a város határában. Rögtönzött töltőállomás volt a folyóparton, kukoricaföldek és egy szélfogó akácerdő mellett, ahonnan napfényes időben karnyújtásnyira tűntek a hegyek meg a város széle is, de borongós vagy fagyos napokon olyan messze volt minden, akárha egy másik világban volna, és annál nyugtalanítóbb ez a távolság, mennél inkább úgy tűnik, hogy csak egy karnyújtásnyi. Azért szoktak ilyen töltőállomásokat építeni, hogy majd valamelyik nagy cég felvásárolja, de mivel a kedvező ajánlat egyre késik, idővel büfét, kifőzdét, motelt építenek melléje, mert hely van, idő van, és mindig azzal kell foglalkozni, amivel éppen lehet, bódé mellé barakk jön, és megint bódé, ahogy a szerencse, a szükség meg az alkotókedv hozza. Városok születtek így régebben egy-egy szatócsüzlet ke