Látóhatár, 1964 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1964-02-01 / 1. szám
nagy művészethez, s így emelik fel magát a népet is. Régi hang ez és mégis örökké új. Különösen új az akkori nagy keresésben, amikor a művészet a beteg primitivizmustól a magába zárkózó, szűk körnek szóló, túlzó és szenvelgő elfinomultságig, a durva, lakonikus leegyszerűsítéstől a matematikai képletekig, értelmi kigondolásokig kalandozott el. A nép pedig művészetében ugyanakkor, amikor egyszerű, majdnem kifürkészhetetlenül elfinomult is. Sok százados, évezredes formákat őriz, de emellett mindig új, az örök mindennapokhoz szóló ... - De ennél az első írásnál már jelen van Kós szellemének másik jellemvonása is. Ezt a népre mutató írást szép, régies grafikai duktussal írva hasonmásban közli külön számaként akkor egy művészeti folyóirat. Igen, a múlt. A szép, termékenyítő, kisipari finomságokban oly gazdag régiség. Ez az a másik vonás, ami a virágzó népivel keveredik. S néha mintha egy is volna a kettő. Mert hol van a múlt nemcsak a pillanatnyi felszínnek kedvező, de az egész, az elrejtőzött és egybefonódott múlt, hanem a nép nagy és mély rétegébe hullva. „Alámerült kultúrkincs” - mondta a polgár. De mi történik ezzel a kultúrkinccsel, miután a nép nagy, titokzatos tengerében elmerült?!... Miért formálódik mássá az egyiknél, s mássá a másiknál?! Itt van a termékenyítő titok ... Aztán mindjárt jelentkezik egy harmadik vonás is ezzel az írással Kós művészegyéniségében: az ihletet adó nép gondjaival való törődés. A mozdulat szociális értelme. A leghűvösebb szemlélet számára se lehet közömbös az, ami új irányba indít, ihletet ad és megtermékenyít. Természetes, hogy az első nagyobb elbeszélő mű, a „Varjú-nemzetség”, amely a „Budai Nagy Antal Históriájá”-val együtt egy kötetben újra megjelent a Magyar Népköztársaság és a Román Népköztársaság közös könyvkiadásának keretében, magában hordja azt a világot, amelyre a művész Kós első írásában rámutatott. Csupán a lírai elem, a titokban melegítő és színező érzelmesség, amelyet a közéletben szerepet játszó Kós józansága félrelökni vagy megtagadni próbál, sőt éppen az ellenkező végletbe rejt, itt a múlt képei mögé zenei rezdülésekkel rejtőzködik, vagy egy-egy tájleírás képében kibuggyan. A „Varjú-nemzetség” nem az a megszokott történeti regény, amely kiragad valamilyen ismertebb eseményt a múltból, vagy költött alakok regényének ürügyén közelünkbe hoz egy-egy színesebb, mozgalmasabb kort. A „Varjú-nemzetség” kisemberek regénye, s inkább az örök jelent rajzolta a múltban. S nemcsak maga a történeti regény ürügy, majdnem a regény is az. Nincs dinamikus meseszövése, kiforrósodó izgalma, robbanó feszültsége. Az élet úgy foly benne, mint a hegyi patak, a nemzedékek, vagy századok buktatói, köveken való megtörései, kis zúgói között. Az örök jelen. A mindig egyforma élet. Kis emberek élete, amely mögött néha meg-megjelennek ismert történelmi nevek: Zólyomi Dávid, az ő kincseinek, nagy „harácsának” legendájával, I. Rákóczi György, az ő kincsgyűjtő szomjával... Szürke, mindennapi tájak; kiszínesedő mezei-virágos idillek; felbukkanó s majd lecsendesülő szenvedélyek és izgalmak, csetepaték, vagy apró csaták egy-egy ház, vagy templomkerítés körül. Az olvasó úgy érzi magát, mintha egy változatos, mozgalmas hegyi tájon haladna keresztül. S a regény vége is olyan, mintha csak pihenő volna, s ha volna vezetője, indulhatna tovább, hasonló tájon át a végtelen nagy időben ... Kós műfajilag „króniká”-nak nevezi regényét. Maga is érzi tehát regényének ezt a belső formáját. De a krónika külsőséges megjelölés. Ettől lehet a mű igazi költészet. Ilyen a Kós krónikája is. Nem események egymásutánjának száraz felsorakozása, hanem művészileg megformált mozaikok sora. A képzőművész szelleme érezhetőleg minduntalan segít egy-egy ilyen kis mozaikkép finom megfor-