Légrády testvérek naptára, 1940 (A Pesti Hirlap Naptára, 1940)
Trócsányi Zoltán: A tokaji bor
112 LÉGRANy TESTVÉREK 1940. ÉVI NAPTÁRA S A TOKAJI BOR zázadokon át zúgott a szószékről a prédikátorok feddő hangja az iszákosság ellen, a XVI. század nagy mesemondó püspökétől, Heltai Gáspártól kezdve a zengőszavú bíboroson, Pázmány Péteren át egész a mai napig. A szőlőtermelők közben áldották a tőkét, amelyből erőt adó, gyógyító bor fakadt, mert a régi jó világban, amikor még a folyók nem voltak szabályozva, a lápok nem voltak lecsapolva, pocsolyák, morotvák, nádasok borították a mélyebben fekvő laposokat s ezeknek párolgása, gőzölgése, meg a kutak posványos talajvize rengeteg hagymázt és hideglelést okozott, ami ellen a legbiztosabb védekezés a víztől tartózkodás volt s a szomjúságnak borral való eloltása. Régi külföldi utazók útleírásaiban állandó a panasz Magyarország ellen rossz ivóvize miatt, amelyből elég volt idegen számára egy korty, hogy utána három napig rázza tőle a hideg. A rossz ivóvíz volt az oka annak is, hogy őseink az ételeket annyira fűszerezték, mindenféle csípős, savas fűszerszámokkal, főként borssal, a XVII. század végétől kezdve paprikával is. A Schola Salernitana orvosi könyvének magyarországi kiadásában olvasható magyar nyelvű egészségügyi rendszabályok között található a következő intelem: Legyen, aki nemes. A vízitaltól üres, azaz: nemes ember tartózkodjék a vízitaltól. Minden valószínűség szerint ez volt a Schola Salernitana legpontosabban megtartott egészségügyi szabálya. A szószék prédikátorai sem a bortermelés és a bor ellen prédikáltak azonban, hanem az iszákosság ellen, amely betegséget, szegénységet, koldusbotot okozott a régi időkben, épúgy mint ma. Ám nemcsak a papok harcoltak ellene, hanem fontos világi hivatalokat, nagy méltóságokat betöltő urak is, különösen a XVIII. század óta egyre jobban elharapódzó pálinkaivás ellen. A bor, különösen az erősebb fajbor, minden korszakban drága volt a szegényembernek, elsősorban annak, aki maga nem termelt, a pálinkától pedig elegendő volt a teljes mámor megszerzéséhez, a földi gondok, bajok elfeledéséhez néhány krajcár ára is. Kereken száz évvel ezelőtt, 1841-ben egy tornavármegyei főszolgabíró, Lovász Miklós emeli föl szavát a józanság érdekében a Mezei Naptárban, terjedelmes tanulmányban mutat rá arra, hogy földi boldogságunk alapja, sőt mellőzhetetlen feltétele az erkölcsiség, amelynek legveszedelmesebb ellensége az iszákosság. Naponként látja ő is és láthatja mindenki saját szemével — írja Lovász Miklós —, hogyan szaporodik s egyszersmind aljasodik szemlátomást a pálinkaivók serege, mint pusztul szemlátomást a gazdaságban, miként fogy testi erejében, hogy merül el mindenféle gonoszságban, hogyan sülylyed végső ínségbe és mint siet már ezen magában is mérges, de sokszor öldöklőbb méreggel megfertőzött ital miatt sírjába. Mély fájdalom fogja el az emberbarát szívét, ezeknek az iszonyatosságoknak a láttára, melyek az égetett szeszes italokkal való viszszaélés következményei. A bor hatása — keveretlen, tiszta borról beszélünk — más, mint a pálinkáé. Ma már szerte egész Közép- és Dél-Európában inkább bort iszik a szegény ember is és sem a papok, sem a világi hatóságok, sem az orvosok nem tiltakoznak már fogyasztása, mértékletes fogyasztása ellen, annál kevésbé, mert ők maguk is iddogálják. Sokféle borfajta van a világon. Hogy ma hányféle van, nem tudom — talán nincs is statisztikája —, de