Létünk, 1984 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1984-11-01 / 6. szám

A győztesek vitájától a „harmadik kosárig” Az 1973. július 3-án, Helsinkiben megkezdett Európai biztonsági és együttműködési értekezlet — amely 1973. szeptember 18-ától 1975. jú­lius 21-éig Genfben folytatódott, majd zárószakaszában, háromnapos munka után, 1975. augusztus 1-jén ért véget Helsinkiben, 33 európai ország, az Egyesült Államok és Kanada legmagasabb rangú képviselői­nek részvételével és a záróokmány ünnepélyes aláírásával — minden­képpen rendhagyó nemzetközi találkozó volt. Más, a történelemben is­mert nemzetközi értekezletekkel ellentétben, ezen nem alakítottak egy újabb nemzetközi szervezetet, nem írtak alá jogerős nemzetközi egyez­ményt, sőt nem oldottak meg egyetlenegy konkrét nemzetközi kérdést sem. Ezen az összejövetelen csak egy általános nyilatkozat született, amelynek számottevő ugyan a politikai jelentősége, a nemzetközi jogi jelentősége azonban kétségbevonható és erősen vitatott, sőt, számos részt­vevő véleménye szerint nincs is. A nyilatkozat lényegét és szellemét az ENSZ Alapokmányának elvei képezik, így közvetve nemzetközi jogi hatása van valamennyi aláíró országra, erkölcsi hatása pedig már csak azért sem vitatható el, mert a dokumentum tartalma a világbéke, a biz­tonság és az együttműködés ügyét szolgálja. Konkrét kérdések megoldása helyett tehát ez az értekezlet hosszú távon utat nyitott egy olyan nem­zetközi politikai folyamatnak, amelynek célja nemcsak az európai bizton­ság és együttműködés, hanem a nemzetközi közösség legfontosabb kér­déseinek napirenden tartása, a tömbök közötti dialógus folyamatosságá­nak és állandóságának biztosítása, más szóval, a konfliktusok vita útján történő megoldása. Ez a folyamat vezetett 1975-ben Helsinkihez, 1977- ben a belgrádi értekezlethez, 1980-ban a madridihoz, napjainkban pedig az immár harmadik szakaszába lépett stockholmi értekezlethez. Egy ilyen értekezlet tető alá hozása voltaképpen már a II. világháború zárósza­kaszában felvetődött, amikor a győztesek, tehát a szövetségesek világ­nézeti, azaz eszmei kérdésekben teljes mértékben szembekerültek egy­mással és ennek követelményeként hamarosan megalakították az egy­mással szemben álló katonai tömböket, előbb a NATO-t, majd a Var­sói Szerződést. A tömb vezetők, az Egyesült Államok és a Szovjetunió köré csoportosuló országok, amelyek később külön gazdasági szövet­ségeket is alakítottak, ezzel megkezdték a hidegháború korszakát, amelynek egyik jellemzője az esztelen fegyverkezési verseny, amely ma is fokozott intenzitással folyik, mind az atom-, mind pedig a hagyo­mányos fegyverek és fegyverrendszerek terén. A keleti és a nyugati szövetségesek közötti nézeteltérések már a II. világháború zárócsatáinak és hadműveleteinek vezetése kapcsán felme­rültek, a viszonyok nagyfokú romlását pedig 1945-ben már híven tük­rözte a potsdami háromhatalmi értekezlet, amelyen a békeszerződések és a hitleri Németország kettéosztása szerepeltek, a később felmerülő kérdések pedig, mint az új európai szocialista országok megalakulása, a

Next