Létünk, 1985 (15. évfolyam, 1-5. szám)
1985-03-01 / 2. szám
„Non, pas du tout. Ne dites pas cela! Pour moi, la question n’existe pas. C’este une invention de l’homme. Pourquoi parier d’une telle utopie? Quand l’homme invente quelque chose, il у a toujours quelqu’un pour et quelqu’un contre. C’est une imbécillité folle d’avoir eréé l’idés de Dieu. Je ne veux pas dire que je ne sois ni athée, ni croyant, je ne veux mérne pas en parier. Je ne vous parle pas, moi, de le vie des abilles le dimanche, n’est-ce pas? C’est la mérne chose.” (uo. 186.) (Nem, egyáltalán nem. Ne mondja ezt! Számomra a kérdés nem létezik. Ez az ember találmánya. Miért beszéljünk ilyen utópiáról? Amikor az ember kitalál valamit, valaki mindig mellette van, valaki ellene. Az Isten ideájának megalkotása tiszta hülyeség. Nem azt akarom mondani, hogy nem vagyok sem ateista, sem hívő, hanem egyáltalán nem akarok róla beszélni. Én nem beszélek önnek a méhek vasárnapi életéről, nem igaz? Ez ugyanilyen.) Cabanne kérdése tipikusan hülye kérdés volt. Ilyesmit általában nem kérdez meg valakitől az ember. Duchamp viszont válaszolt rá. Ha csak a választ olvasnám, esetleg azt mondanám, hogy Duchamp meggyőződéses ateista volt. De mivel tudom, hogy Duchamp nyilatkozataiban minduntalan játszik a szavakkal (és az interjú készítőjével is), továbbá tudom, hogy a kérdés hallatán izgalomba jött, az a véleményem, hogy az Isten léte vagy nem léte, az ember és az Isten kapcsolata, az élet és az élet utáni lét kapcsolata, a saját élete és halál utáni léte egyaránt Duchamp legfontosabb problémái közé tartozott. (Számomra még az sem mellékes, hogy a méhek életének kérdéseit éppen az a Joseph Beuys veti fel, akinek egyik híres és talányos munkája „Das Schweigen von Marcel Duchamp wird übenbewertet”.) Amikor három fiatal francia művész, Aillaud, Arroyo és Recalcati a festészet „fekete mágiájával” megpróbálja halálra ítélni Duchamp-t („La Fin tragique de Marcel Duchamp” 1965), ő hasonlóan „védekezik”, megpróbál nem beszélni róla. „La seule refutation, c’est l’indifférence” (uo. 178—180. — Az egyetlen cáfolat a közömbösség.) A magam részéről azonban meg vagyok győződve róla, hogy Duchamp-t legbelül mélységesen felzaklatta az ellene elkövetett „merénylet”. Az a véleményem, hogy Duchamp egyfelől rendkívül tudatosan építette fel egész életművét, készült a halálra, másfelől — a külvilág felé — közömbösséget színlelt, sőt olykor cinizmussal terelte el a legvégső kérdésről mások (és a maga) figyelmét. Tudatosságának legdöntőbb bizonyítéka második fő műve, az „Étant donné ...” (Adva lévén ...), illetve az a mód, ahogy ezt a művét több évtizeden át, teljesen titokban alakította, és nem sokkal halála előtt befejezte. Megvolt az, a képessége, hogy pontosan beossza életének idejét. Közömbösségének viszont — és zsenialitásának is — bizonyítéka az a felirat, amit roueni sírkövére íratott: „D’ailleurs, c’est toujours les autres qui meurent.” (Egyébként mindig a többiek halnak meg.)