Kegyestanítórendi kisgimnázium, Léva, 1889
A magyar nyelv rokonai. . . ti lengtek itten ... ti, népem ősei!“ Egy sokat üldözött nyelvészet vívmányairól akarok röviden írni, kiknek híveire még a közelmúltban a hazafiatlanság bélyegét sütötték s kik ellen a hazai sajtó is elkeseredett harczot folytatott a gúnyolás kétségbeesett fegyvereivel. Egy-két évtized kitartó munkássága azonban diadalra vezette a megvetett ugor-magyar nyelvészetet s a tudományos világ meggyőződött, hogy egyedül ez a helyes ur, melyen nyelvünk régi idejébe visszaszállhatunk, nyelvünk fejlődését vizsgálhatjuk s elvesztett őseinket feltalálhatjuk. És mégis mit tapasztalunk a nemzet legnagyobb zöménél? Azt, hogy e nyelvészet vívmányairól alig akar tudni, alig akar hallani, ott van a hol volt egy század előtt s aláírja a régi nyelvészek eme visszautasítását: „ti külömbséget tesztek a belidomuló, ragozó és szótag nyelvek közt s hozzá még a magyar nyelvet altájinak keresztelitek! nekünk ez a halzsirszagu atyafiság nem kell!“ Sőt tovább mennek s az ábrándos Horváth Istvánnal a magyar-ugor nyelvészek fejeire olvassák : „hát azt nem tanuljuk-e Saxo Grammatikus fontos soraiból, hogy a meggyőzetett Kiírtak Lapponiába és Estoniába is által tétettek ? Innen lehet megfejteni azokat, amik a Lapplandi, Finnlandi, Estlandi Nyelvekben egyeznek a magyar nyelvvel, nem pedig azt következtetni, amit hiába kiáltozott Schlözer és utánna sok majom magyar, hogy a magyarok a Finnus nemzetségből eredtek.“ 1*