Kegyestanítórendi kisgimnázium, Léva, 1892
A nevelői pályát már a legrégibb időben nehéznek mondták. Tövises az útja s kevés a rózsa, melylyel imitt-amott van behintve. A kevés között első az az erkölcsi jutalom, a mit nyer a nevelő azáltal, hogy szemei előtt látja öntudatra ébredni a lelket, kipattanni burkából az értelmet, a kedélyt; látja alakulni a társadalmat, az emberiséget. A bölcsőtől a sírig vizsgálhatja az életet, melynek ismerve hajnalát, könnyebben megfejtheti az egyéni jellem és az akarat későbbi működésének hasznos vagy káros következményeit. De épen ez a jutalom serkenti a nevelőt arra, hogy ő maga, látva az egyén fejlődését, kutassa és tanulmányozza az emberiségét is, pillantson bele annak ifjúságába , múltjába, hogy értse az okokat, melyek a jelen társadalmat megteremtették s amelyek okai lesznek a jövő alakulásának. S ha maga is átmegy azon a fejlődésen, amelyen az emberiség átment, ha átérzi s megérti a fejlődés előnyös és hátráltató okait, levonván azokból a következtetést a jelenre, akkor joggal mondhatja, hogy a társadalom művelt tagja, akinek bátran a kezére lehet bízni az ifjúság nevelését, mert tudja, hogy mint kell azt a jelenből, — okulva a múlton, — a jövőbe bevezetni és az életre rátermett emberré tenni. A nevelő iparkodik, hogy mást is műveltté tegyen. Megmutatja a módot, hogy miként lehet a nagy emberiség életét haszonnal tanulmányozni. Mert erre szüksége van még annak is, aki a társadalomnak