Művészeti Lexikon 1. A-K (Budapest, 1935)

K - Karczaghy József - Kardetter Tamás - Kardos Gábor - Kardos Gyula - Kariatidák - Karikás Ilona (Illy) - Karikatúra

Karczaghy 527 Karikatúra úton. 1918 óta Budapesten figurális és tájképeket fest. Zöld kapu c. pasztell­­je a Szépművészeti Múzeum tulajdo­na. 1928. gyűjt. kiállítása volt a Nem­zeti Szalonban. KARCZAGHY József, festő, * Arad 1862. A katonai pályára készült, majd a bpesti mintarajziskolában tanult fes­teni. Budapesten, Aradon és Sarka­don működött hosszabban. K. műve a glogováci templom oltárképe. Utóbb főleg tájképeket festett. KARDETTER Tamás, építész a XVIII. sz. végén Pesten, hol királyi parancsra 1796—7. ő építette a Rókus­­kórházat s a hozzácsatolt Rozália- ká­polnát. KARDOS 1. Gábor, festő, * Bécs 1881 okt. 4. 1899—1903. díszletfestő volt Budapesten, azután Ferenczy Károly­nál tanult. 1913 óta kiállítója a Nem­zeti Szalonnak és a Műcsarnoknak. Főleg tájképeket fest. K. 2. Gyula, festő, * Baja 1857 febr. 20. * Montecarlo 1908 jan. 26. Buda­pesten és Münchenben tanult s erős m­intázású, realista szemléletű Jób c. nagy aktjával tűnt fel a Műcsarnok­ban. Utóbb inkább miniatűröket fes­tett. (Rendez-vous, A felolvasó, Meg­lepetés stb.) Arcképtanulmány, Érde­kes olvasmány, Féraakt, Idomítás, Is­tenfélő Jób, Mézes hetek és Tanul­mányfej c. képei a Szépművészeti Mú­zeum, Havas Ignác arcképe a főváros tulajdonában vannak. KARIATIDÁK, a görög építészet­ben oszlopokat vagy pilléreket helyet­tesítő s azoknak szerepét betöltő nő­alakok. Klasszikus példái az athéni Eredhtheionon fordulnak elő, kezdet­legesebb felfogásban Delphiben, a kni­­dosiak és siphnosiak kin­csesházain találkozunk velük. Az újabbkori épí­tészetben is előfordul­nak, különösen a francia renaissanceban (Goujon K.-i a Louvre on). KARIKÁS Ilona (Illy), festő és grafikus Buda­pesten. Itt és Párizsban tanult. 1926. a Műcsar­nokban szerepelt először nyilvánosan, azután a KÚT és UME tárlatain állított ki. Az Új Művé­szek Egyesületének ren­des tagja. KARIKATÚRA, az olasz caricare igéből, amely megterhelést, megrako­­dást, átvitt értelemben túlzást jelent. A K. az emberben élő tréfálkozó, gúnyos, csúfondáros, kár­örvendő, tiszteletlenke­­dő, profanizáló, lázadó- kariatida­­zó hajlandóságnak a mű­vészet eszközeivel való kifejezése. Lé­nyege szerint mindig torzítás­ a való­ságnak a jellemző részek túlzásával va­ló módosítása. A K. olyan régi, mint maga az ember. Az emberiség művé­szeti gyakorlatának legkoraibb érzés­szakaiból is maradtak ránk példái a karikatúrának az egyiptomiak, az as­­syrok és legnagyobb számmal a görö­gök művésze­téből. A görög lélek, amely eljutott a mű­vészet legma­­gasabbrendű ideáltípusai­nak megalko­tásához, ugyanakkor megalkotta az idealizmus materiális el­lensúlyozóját is a K.-ban. görögök nagy ismeretei, hogy a _ . _ tragikusaik valame­lyik művének előadása után nyom­ban egy úgynevezett szatír játékkal igyekeztek az árnyékot, melyet a tra­gikus életsorsok felidézése a hallgató­ságra vetett, a telkekről eloszlatni. A K.-nak csaknem minden nemére: az istenség-profanizálóra, az érzelmessé­­get kicsúfolóra, a személyes­ bosszú­vágyból torzítóra, a politikai K.-ra stb. bőven akad példa a görög művé­szetben, főként a kisplasztika és a vá­zafestés körében. A rómaiak, mint a görögöknél szarkasztikusabb ember­fajta körében, még elterjedtebb volt Daumier, Gab­rii.

Next