Társadalmi Lexikon - Madzsar József szerk. (Budapest, 1928)
I - Icaria, Etienne Cabet - Idealizmus - Idegenellenőrzés - Ideológia - Ido
Icania 28- nak, így nyilatkozott: „Ez az a társadalmi forma, amelyért küzdeni érdemes és ha kell, fegyverrel a kézben, magam is kész vagyok meghalni érte.“ 1877-ben kezdődik második korszaka, amikor olyan egyéni, családi, társadalmi problémákat vetett föl, amelyeket még ma sem oldottak meg. A lelki és társadalmi válság szakadékán álló embereket, típusokat, a naturalista ábrázolás tökélyével vitt színpadra. Ugyanakkor a szimbolizmus jegyében egy új, nemesebb és tisztább emberi lét hangjait hallatja. (A társadalom támaszai, A kísértetek, A vadkacsa, A szerelem tragédiája, John Gabriel Borkman.) Nórában a modern ember családi életét mutatja be, aminek egyetlen alapja az alacsony állati önzés és élvezetvágy. Az eljövendő új embertípus körvonalait mutatják többi darabjai. (Ha mi halottak föltámadunk, Rosmersholm, A tenger asszonya stb.) Solness építőmester már kijelenti, hogy nem épít többé templomokat, hanem magastornyú házakat. Amikor bámulója, Hilde azt mondja neki: „Merj te is oly magasra fölmenni, mint amily magasra építsz“, Solness fölmegy, de elszédül és a mélységbe zuhan; tehát ha önismerettel kiépítjük magunkban saját új erkölcsi és szellemi életünket, a régi embernek meg kell halnia. Ibsen erkölcsi világfölfogásában tanítója volt a munkásosztálynak is és úttörője volt annak az új kultúrának, amelynek megvalósításáért a szocializmus küzd. A legnagyobb költők és írók sorában azok közé tartozik, akik munkálkodásukkal hiánytalan keresztmetszetét tudták adni koruk eszmevilágának. A tudatos és öntudatlan erők egész sorozatát indították el színművei, a föllélegzés, a magáraeszmélés útjain új és jobb életformát kereső, világosabb agyakban. Amikor az önkínzásig menő lelkiismeretességgel darabokra szedte korát, önmaga fölött is ítéletet tartott és változásért küzdött. Amikor kimondotta híres tételét, hogy a költőnek föladata lehet, hogy kérdéseket tegyen föl, de nem lehet kötelessége, hogy feleljen azokra, éreznie kellett, hogy nem tudná összeegyeztetni az életet az eszmével. Ibsen ezzel ítéletet is mondott a társadalomról. Icaria, Etienne Cabet, utópista szocialista államregénye, a Voyage en Icarie (Páris, 1840) színhelye. „Egy regény alakjában — mondja maga Cabet — az icariai utazás a morál, a filozófia, a nemzeti és társadalmi gazdaságtan egy rendszere, hosszú munkának, rengeteg vizsgálódásnak és állandó elmélkedésnek gyümölcse.“ Icariában nincs nagy magántulajdon, nincs pénz, nincs adás-vétel, így tehát mindenki a kommunista közösségnek dolgozik, mindenki megkapja azt, amire szüksége van (sorrendben: először a szükségeset, majd a hasznosat, végül, ha mások érdekét nem sérti, a kellemeset). „Mindenki dolgozott erejéhez képest, mindenki részesedjék szükséglete szerint!“ Icaniában a legfőbb: a nevelés. Icaria programja: elnyomni az egyenlőtlenséget, a magántulajdont, a pénzt és helyükbe tenni az egyenlőséget és a közösséget; ehhez átmeneti (30, 50 vagy 100 éves) rendszer kell, amely a magántulajdon föntartása mellett fokozatosan megszüntetné a vagyoni egyenlőtlenséget és nevelés útján új nemzedéket teremtene. Cabet hívei (az icaristák) Amerikában több helyütt alapítottak gyarmatokat (a jelszavuk ez volt: Allons en Icarie! — Előre, Ikáriába); ezek közül leghíresebb a nauvooi (Illinois), New Icarian Community és az Icaria-Speranza voltak, de ezek is, rövidebb-hosszabb idő alatt, fiaskóval végződtek. Idealizmus, általában az a világnézet, amely az eszmékkel foglalkozik, vagy amely a valósággal szemben az eszményeket tartja előbbvalóknak. A történetben az idealizmusnak két fő formája van. Az egyik a metafizikai vagy ontológiai idealizmus. Ez azt tanítja, hogy a világ alkotója az ősszellem, amely önmagából vetítette ki a tőle távolodva folyton tisztátalanabbá és anyagiasabbá vált világot, ami kétféleképpen is történhetett: vagy úgy, amint a gnosztikusok tanították, emanáció, vagy pedig úgy, ahogy a zsidó-keresztény teológia gondolta: semmiből való teremtés révén. A másik az ismeretelméleti idealizmus, amely Platóval kezdődik s azon a meggyőződésen alapszik, hogy az igazi létező, az örök az eszmék világa. A földi valóság ennek csak a visszfénye. A forma előbbvaló, mint a kiformált tárgy, a gondolat az, ami a létnek irányt szab. Még a Kant—Schopenhauer-féle rendszerben is az akarat és az ember képzete a világmegismerés mértéke. Az idealizmussal a nem olyan finom és nem olyan szárnyaló, de kiegyensúlyozottabb reális gondolkozás áll szemben, amely a valóság törvényeinek a megismeréséből építi föl a világnézetét. A kettő között az a különbség, hogy az egyik például elképzeli a repülést, a másik megoldja a repülés problémáját. Az idealizmus különösen a szociális haladásnak nagy kerékkötője. Szépen hangó eszményeinek rendesen igen kevés a tartalmuk s nem áll mögöttük az az erős akarat sem, amely megvalósítaná őket. A reális alapon szervesen fölépülő haladás sokkal biztosabb alapon áll és biztosabb eredményeket is ígér, mint az olyan idealizmus, amely csak önmagából táplálkozik és önmaga, vagy pedig csak valamely képzelt nap körül forog. Idegenellenőrzés, 1. Külföldiek ellenőrzése. Ideológia, a közhasználatban eszmevilágot, bizonyos eszmevilághoz való ragaszkodást jelent, anélkül, hogy az eszme eredeti jelentőségében vétetnek. Beszélnek materialista vagy marxista ideológiáról is, pedig ezek eszméi meglehetősen más tartalmúak, mint például a plátói eszmék. Ideológusoknak nevezték a francia bölcsészet történetében Condillacnak (1715—1780) azokat a követőit, akik a filozófiát úgy akarták megreformálni, hogy elvetették a metafizikát és főként az emberi tudat tartalmát, az emberi lélek fejlődésének a tapasztalati úton való vizsgálatát és az ezekkel foglalkozó tudományágakat (antropológia, fiziológia, lélektan) művelték. Főbb képviselői Cabanis (1757 —1808) és Condorcet (1743—1794). A forradalomban eszméik vezető szerepet játszottak. Napóleon azonban félretolta őket s lassan rajtuk száradt az a ráfogás, hogy száraz, a valósággal nem törődő elméleti emberek voltak, amitől az ideológia és az ideológus elnevezés ma sem tudott teljesen megtisztulni. Idő, világnyelv, 1907-ben alkotta meg egy tudósokból álló bizottság. E bizottságot az 1900. évi párisi világkiállítás alkalmával 310 tudományos egyesület és 1250 egyetemi tanár képviseletében választották meg, akik azért jöttek össze, hogy egy nemzetközi segédnyelv elfogadásáról határozzanak. E bizottság az eszperantó nyelvet alakította át, elhagyván az ékezetes betűket és egyszerűsítve a nyelvtant, valamint némi változást téve a szógyökökben is. E tudósokból álló bizottság az idén idő