Lobogó, 1964. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)

1964-09-30 / 40. szám

Dankó Pista második halála Jávor Pál életregénye ELSŐ EMELET 2. Kétágyas külön­­szoba. A tikkasztó augusztusi melegben kicserepesedett szájjal, felpolcolt fejjel, halálsápad­tan fekszik a kórházi ágyon Jávor Pál. Napok óta egy csepp folya­dékot sem tud lenyelni, keze jéghideg, homloka verítékes. Az óra negyed négyet mutat, a kórter­meket már birtokukba vették a láto­gatók. A művész kétágyas különszobá­­jában is sok a vendég. Halk, félbetört NAGY MŰVÉSZ és nemes szívű, igaz magyar ember volt. Olyan ember, aki helytállt hazánk legvérzivatarosabb napjaiban is, vállalta a börtönt és az üldözést. Olyan ember, aki a sok megpróbáltatás után a magyar művészet képviseletében ment Amerikába, már-már úgy látszott, hogy ott is marad, de a szíve nem en­gedte ... Olyan ember, olyan nagy művész, aki végül is visszatért szép hazájába, visszatért igazi közönsége körébe, aki hosszú évek után végér­vényesen hazatalált. Ezért emlékezünk rá most is, amikor jól ismert mosolya már nem tűnik fel a színpad reflektor­­fényeiben, mondatokat suttognak egymásnak, a nyitott ablakon erős virágillatot sodor be a szél. S egyre erősödő cigánymuzsi­kát. Ez a zene, mintha csak a felzakla­tott agy hallucinációja lenne. Cigány­muzsika a kórházban? Jávor felfigyel. — Gyerekek, nézzétek meg hol ját­szanak — suttogja. — Biztosan rádió — mondja az egyik látogató. A beteg sürgető, türelmetlen tekinte­tére felesége elindul kifelé. Mikor visz­­s­zaj­ön, elmondja, hogy az egyik föld­szinti kórteremben egy cigányzenész fekszik, őt jöttek meglátogatni a bará­tai, neki szól a muzsika. Csend van a kórteremben, mindenki kifelé figyel. S felhangzik a Feketeszárú cseresznye, a Darumadár dallama. Jávor megpróbál felülni az ágyban. Szemében dacos elszánó s fénylik. — Lemegyünk hozzájuk — suttogja. Nem lehet visszatartani. Éjjeli szek­rényén két üveg tokaji áll a sok virág, ajándék között. Néhány napja kapta házassági évfordulójukra. Felkapja a két üveget, s megpróbál segítség nélkül, önerejéből megbirkózni a lépcsőkkel. A zenészek, akiket lekéretett a kór­ház udvarára, már várják. Odalép elé­jük, kezet nyújt, bemutatkozik. — Ez lenne a Jávor...? — suttogja az egyik zenész, de társai oldalba bölkik. Erre elhallgat, csak a fejét ingatja, mint aki nem hisz a saját szemének. A beteg leroskad egy kerti padra, maga mellé teszi az üvegeket és tölt. A reszkető, erőtlen ujjak nehezen bir­kóznak az üveggel. Aztán Int a zené­szeknek, s felhangzik néhány ismerős Damkó-nóta. A másodiknál belekapcso­lódik és énekelni kezd. S mintha csoda történne, hangja régi, töretlen fényében csillog ismét... A KÓRHÁZ KERTJE benépesül, az ablakok megtelnek kiváncsi fejekkel. Az utolsó „telt ház”, az utolsó nyilvá­nos „fellépés". De Jávor senkit sem lát. Fent hagyta a szobában nyolc dioptriás szemüvegét, minden homályos körülöt­te. Csak a zenét, az ismerős dallamo­kat hallja. Egymás után rendeli a nótá­kat. Legutoljára azt a Dazikó-dalt, amely a kedvence volt: Most van a nap leme­nőben ... De ezt már Jávánné nem engedte el­játszani. Visszatámogatta férjét a szo­bába, aztán orvosok, ápolónők siettek a beteghez, a látogatókat kiküldték, in­jekciókat készítettek elő. Jávor veríté­­kes arccal feküdt a párnák között, tü­deje zihált, de szája szélén mintha egy dacos mosoly futott volna át... Másnap elvesztette az eszméletét és már nem is tért magához. Augusztus 14-én, pénteken, hajnali négy órakor szíve megszűnt dobogni. Reggel hét óra­kor az ügyeletes jelöltette az osztályos orvosnak:­­ Az első emelet kettes számú szo­bában Jávor művész úr hajnali négy órakor exitált AUGUSZTUS 18-ÁN Pest és Buda minden részéből özönlöttek az emberek a Farkasréti temető felé. Azniak ellené­re, hogy a temetési szertartás délután fél ötre volt hirdetve, már déli 12-kor több száz ember vette körül a halottas­házat. Gépkocsik, taxik százai ontották az embereket. Délután kettőkor már olyan nagy volt a tömeg, hogy a rend­őrségnek kellett utat biztosítania. Fil­mesek,­­rádiósok, fényképészek próbál­tak utat törni a tömegben, hogy meg­örökíthessék az utolsó végtisztességet. Özönlöttek a virágkoszorúk, virág­csokrok. Volt aki egy szál, volt aki száz szál rózsát hozott. Később öt kocsit töl­töttek meg a ravatal elé helyezett vi­rágokig. Még meg sem kezdődött a te­metési szertartás, amikor — és erre példa még nem volt — be kellett zárni a temető kapuját. Több ezren rekedtek kint. Becslések szerint közel 80 000 em­ber vett részt a végső búcsúztatón. Pontosan fél ötkor kezdődött a gyász­­szertartás. Az emberek némán tűrték az augusztusi nap forró sugarait. Né­mán, könnyezve álltak. Amikor a gyász­­szertartás véget ért, kihozták az ara­nyozott koporsót a kis előtérbe. Hatal­mas égő kandeláberek izzították még jobban a meleget. A mikrofon előtt Ha­lász Kálmán, a Nemzeti, Sivó Emil a Jókai, Hegedűs Tibor, a régi vígszín­házi tagok nevében búcsúzott Jávor Páltól. A Fővárosi Tanács által ado­mányozott díszsírhely körül száz ci­gányzenész állt, de csak egy húzta a Dankó-nótákat. A temetés napja óta öt év telt el. A sírt ma is állandóan friss virágok borít­ják. Barátok és ismeretlen emberek aján­dékai. EZREK ÉS EZREK szerették Jávor Pált, a művészt és az embert. Emléke ma is bennük él. Így emlékeznek visz­­sza rá: Szakasits Árpád, a Magyar Újság­írók Országos Szövetségének elnöke: „Igaz, jó barátot vesztettem el Jávor Pál személyében. Még mint a Népszava szerkesztője ismerkedtem meg vele s a nehéz években igaz, emberi tulajdon­ságait ismertem meg. Bátran állt ki a fasizmus éveiben az elnyomottak mel­lett. Utoljára 1958 szilveszterén voltunk együtt, akkor még nem gondoltam, hogy utoljára látom. Várkonyi Zoltán, a Vígszínház főren­dezője: „Amikor Pali hazajött Amerikából, azonnal szerződtetni akartam új fil­memhez, a Sóbálványhoz, melyben dr. Mohay szerepét szántam neki. A pró­bafelvétel is jól sikerült. Elvittem őt egy kórházi sebészetre, hogy ott ta­nulmányozza a sebészprofesszor mun­káját. Egyszercsak félrehív az ismert professzor és a fülembe súgva kér­dezi, hogy csak nem Jávorral akarom játszatni a főszerepet? Mondom neki, hogy igen, mire ő a fejét csóválta és azt mondta: súlyos beteg ember, nem fog sokáig élni, így el kellett állnom Pali szerződtetésétől. S a professzor szava — sajnos — rövidesen betelje­sedett ...” Noll Miklós, a Tóvároskerti Kris­tály­­(régen Eszterházy-) szálló volt veze­tője: „1932-ben a Rákóczi-induló című film külső felvételeit Tatán forgatták. Az egész stáb az Eszterházy-szállóban lakott. Ekkor ismerkedtem meg Já­vorral. Később itt készült a Kerek Ferkó, a Nem élhetek muzsikaszó nél­kül és még sok más Jávor-film külső felvétele. Barátságunk mind szorosab­bá vált. Utoljára Pfarrkierchenben ta­lálkoztunk. Én hadifogoly, ő politikai fogoly volt. Nagyon megörültünk egy­másnak, visszaemlékeztünk a szép tatai napokra. Igaz, jó barátot vesztet­tem el benne.” özv. Kovács Lajosné, Lajos utca 51. „Még egészen fiatal lány voltam, amikor láttam a Csak egy kislány van a világon című filmet és benne egy is­meretlen fiatal színészt: Jávor Pált. De szerettem volna akkor partnern ő­­re, Eggerth Márta helyében lenni!... Később minden filmjét láttam, volt olyan, amit többször is. Nagyszerű szí­nésznek tartottam. Sok színdarabban is megnéztem. Nagyon tetszett, mint Noszty-fiú és Rank doktor. Nem is sej­tettem addig, milyen drámai erő rej­tőzik benne. Halálhíre borzasztóan le­sújtott. Nagy művészt veszítettünk benne.’’ Akik a filmvászonról, a színpadról ismertek: a közönség Viszik az aranyozott koporsót Közel 80 000 ember a Farkasréti­temetőben Jávor Pál temetésén Deák Sándor színművész búcsúbeszédét mondja Szinisztársak a ravatalnál Gózon Gyula, Makay Margit, Ladomerszky Margit, Tőkés Anna

Next