Lobogó, 1964. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)
1964-09-30 / 40. szám
Dankó Pista második halála Jávor Pál életregénye ELSŐ EMELET 2. Kétágyas különszoba. A tikkasztó augusztusi melegben kicserepesedett szájjal, felpolcolt fejjel, halálsápadtan fekszik a kórházi ágyon Jávor Pál. Napok óta egy csepp folyadékot sem tud lenyelni, keze jéghideg, homloka verítékes. Az óra negyed négyet mutat, a kórtermeket már birtokukba vették a látogatók. A művész kétágyas különszobájában is sok a vendég. Halk, félbetört NAGY MŰVÉSZ és nemes szívű, igaz magyar ember volt. Olyan ember, aki helytállt hazánk legvérzivatarosabb napjaiban is, vállalta a börtönt és az üldözést. Olyan ember, aki a sok megpróbáltatás után a magyar művészet képviseletében ment Amerikába, már-már úgy látszott, hogy ott is marad, de a szíve nem engedte ... Olyan ember, olyan nagy művész, aki végül is visszatért szép hazájába, visszatért igazi közönsége körébe, aki hosszú évek után végérvényesen hazatalált. Ezért emlékezünk rá most is, amikor jól ismert mosolya már nem tűnik fel a színpad reflektorfényeiben, mondatokat suttognak egymásnak, a nyitott ablakon erős virágillatot sodor be a szél. S egyre erősödő cigánymuzsikát. Ez a zene, mintha csak a felzaklatott agy hallucinációja lenne. Cigánymuzsika a kórházban? Jávor felfigyel. — Gyerekek, nézzétek meg hol játszanak — suttogja. — Biztosan rádió — mondja az egyik látogató. A beteg sürgető, türelmetlen tekintetére felesége elindul kifelé. Mikor viszszajön, elmondja, hogy az egyik földszinti kórteremben egy cigányzenész fekszik, őt jöttek meglátogatni a barátai, neki szól a muzsika. Csend van a kórteremben, mindenki kifelé figyel. S felhangzik a Feketeszárú cseresznye, a Darumadár dallama. Jávor megpróbál felülni az ágyban. Szemében dacos elszánó s fénylik. — Lemegyünk hozzájuk — suttogja. Nem lehet visszatartani. Éjjeli szekrényén két üveg tokaji áll a sok virág, ajándék között. Néhány napja kapta házassági évfordulójukra. Felkapja a két üveget, s megpróbál segítség nélkül, önerejéből megbirkózni a lépcsőkkel. A zenészek, akiket lekéretett a kórház udvarára, már várják. Odalép eléjük, kezet nyújt, bemutatkozik. — Ez lenne a Jávor...? — suttogja az egyik zenész, de társai oldalba bölkik. Erre elhallgat, csak a fejét ingatja, mint aki nem hisz a saját szemének. A beteg leroskad egy kerti padra, maga mellé teszi az üvegeket és tölt. A reszkető, erőtlen ujjak nehezen birkóznak az üveggel. Aztán Int a zenészeknek, s felhangzik néhány ismerős Damkó-nóta. A másodiknál belekapcsolódik és énekelni kezd. S mintha csoda történne, hangja régi, töretlen fényében csillog ismét... A KÓRHÁZ KERTJE benépesül, az ablakok megtelnek kiváncsi fejekkel. Az utolsó „telt ház”, az utolsó nyilvános „fellépés". De Jávor senkit sem lát. Fent hagyta a szobában nyolc dioptriás szemüvegét, minden homályos körülötte. Csak a zenét, az ismerős dallamokat hallja. Egymás után rendeli a nótákat. Legutoljára azt a Dazikó-dalt, amely a kedvence volt: Most van a nap lemenőben ... De ezt már Jávánné nem engedte eljátszani. Visszatámogatta férjét a szobába, aztán orvosok, ápolónők siettek a beteghez, a látogatókat kiküldték, injekciókat készítettek elő. Jávor verítékes arccal feküdt a párnák között, tüdeje zihált, de szája szélén mintha egy dacos mosoly futott volna át... Másnap elvesztette az eszméletét és már nem is tért magához. Augusztus 14-én, pénteken, hajnali négy órakor szíve megszűnt dobogni. Reggel hét órakor az ügyeletes jelöltette az osztályos orvosnak: Az első emelet kettes számú szobában Jávor művész úr hajnali négy órakor exitált AUGUSZTUS 18-ÁN Pest és Buda minden részéből özönlöttek az emberek a Farkasréti temető felé. Azniak ellenére, hogy a temetési szertartás délután fél ötre volt hirdetve, már déli 12-kor több száz ember vette körül a halottasházat. Gépkocsik, taxik százai ontották az embereket. Délután kettőkor már olyan nagy volt a tömeg, hogy a rendőrségnek kellett utat biztosítania. Filmesek,rádiósok, fényképészek próbáltak utat törni a tömegben, hogy megörökíthessék az utolsó végtisztességet. Özönlöttek a virágkoszorúk, virágcsokrok. Volt aki egy szál, volt aki száz szál rózsát hozott. Később öt kocsit töltöttek meg a ravatal elé helyezett virágokig. Még meg sem kezdődött a temetési szertartás, amikor — és erre példa még nem volt — be kellett zárni a temető kapuját. Több ezren rekedtek kint. Becslések szerint közel 80 000 ember vett részt a végső búcsúztatón. Pontosan fél ötkor kezdődött a gyászszertartás. Az emberek némán tűrték az augusztusi nap forró sugarait. Némán, könnyezve álltak. Amikor a gyászszertartás véget ért, kihozták az aranyozott koporsót a kis előtérbe. Hatalmas égő kandeláberek izzították még jobban a meleget. A mikrofon előtt Halász Kálmán, a Nemzeti, Sivó Emil a Jókai, Hegedűs Tibor, a régi vígszínházi tagok nevében búcsúzott Jávor Páltól. A Fővárosi Tanács által adományozott díszsírhely körül száz cigányzenész állt, de csak egy húzta a Dankó-nótákat. A temetés napja óta öt év telt el. A sírt ma is állandóan friss virágok borítják. Barátok és ismeretlen emberek ajándékai. EZREK ÉS EZREK szerették Jávor Pált, a művészt és az embert. Emléke ma is bennük él. Így emlékeznek viszsza rá: Szakasits Árpád, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke: „Igaz, jó barátot vesztettem el Jávor Pál személyében. Még mint a Népszava szerkesztője ismerkedtem meg vele s a nehéz években igaz, emberi tulajdonságait ismertem meg. Bátran állt ki a fasizmus éveiben az elnyomottak mellett. Utoljára 1958 szilveszterén voltunk együtt, akkor még nem gondoltam, hogy utoljára látom. Várkonyi Zoltán, a Vígszínház főrendezője: „Amikor Pali hazajött Amerikából, azonnal szerződtetni akartam új filmemhez, a Sóbálványhoz, melyben dr. Mohay szerepét szántam neki. A próbafelvétel is jól sikerült. Elvittem őt egy kórházi sebészetre, hogy ott tanulmányozza a sebészprofesszor munkáját. Egyszercsak félrehív az ismert professzor és a fülembe súgva kérdezi, hogy csak nem Jávorral akarom játszatni a főszerepet? Mondom neki, hogy igen, mire ő a fejét csóválta és azt mondta: súlyos beteg ember, nem fog sokáig élni, így el kellett állnom Pali szerződtetésétől. S a professzor szava — sajnos — rövidesen beteljesedett ...” Noll Miklós, a Tóvároskerti Kristály(régen Eszterházy-) szálló volt vezetője: „1932-ben a Rákóczi-induló című film külső felvételeit Tatán forgatták. Az egész stáb az Eszterházy-szállóban lakott. Ekkor ismerkedtem meg Jávorral. Később itt készült a Kerek Ferkó, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül és még sok más Jávor-film külső felvétele. Barátságunk mind szorosabbá vált. Utoljára Pfarrkierchenben találkoztunk. Én hadifogoly, ő politikai fogoly volt. Nagyon megörültünk egymásnak, visszaemlékeztünk a szép tatai napokra. Igaz, jó barátot vesztettem el benne.” özv. Kovács Lajosné, Lajos utca 51. „Még egészen fiatal lány voltam, amikor láttam a Csak egy kislány van a világon című filmet és benne egy ismeretlen fiatal színészt: Jávor Pált. De szerettem volna akkor partnern őre, Eggerth Márta helyében lenni!... Később minden filmjét láttam, volt olyan, amit többször is. Nagyszerű színésznek tartottam. Sok színdarabban is megnéztem. Nagyon tetszett, mint Noszty-fiú és Rank doktor. Nem is sejtettem addig, milyen drámai erő rejtőzik benne. Halálhíre borzasztóan lesújtott. Nagy művészt veszítettünk benne.’’ Akik a filmvászonról, a színpadról ismertek: a közönség Viszik az aranyozott koporsót Közel 80 000 ember a Farkasrétitemetőben Jávor Pál temetésén Deák Sándor színművész búcsúbeszédét mondja Szinisztársak a ravatalnál Gózon Gyula, Makay Margit, Ladomerszky Margit, Tőkés Anna