Lobogó, 1966. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1966-02-02 / 5. szám
A KÉPZELETBELI egyenlet valahogy így fest: Hoffman Lajos - vezető elektrikus -f szocialista brigádtag + párttag + nagyüzemi MHL-elnök,- a IX. kerületi MHL-elnökség tagja + fotoszakkör vezető + az üzemi lövészcsapat versenyzője -f családapa -f magánember. — Egyenlet...? No, jó, játsszuk azt, hogy én vagyok az egyenlet „baloldala” ... — mosolyog a kékszemű férfi. — Tehát, egy ember hány ember...? Kis gondolkodás után mondja: — Az ember nem lehet csak családapa vagy csak elektrikus, mert... Mert itt van a mi üzemünk, az Illatos úti Vegyigyár. Hogy évente hány milliót termel, pontosan nem tudom. Mi, villanyszerelők, elektrikusok a mutátor üzemben dolgozunk, a Bláthy Ottó MHS szocialista brigádban. Heten állandóan nappalosok vagyunk, a többiek sichtáznak. A gyár átlagos villamosenergia fogyasztása tíz Megawatt, hozzávetőlegesen annyi, mint a Fővárosi Villamosvasúté. Nagyon sok. A mutátor üzem a gyár szíve, miénk a felelősség, hogy a szív működjék. — Tíz Megawatt... — hallom Hoffmann Lajos hangját. — Egy rossz mozdulat milliós kárt jelenthet. A gyárnak egy negyedórás üzemállás három-négyszázezer forintjába kerül... — Volt már ilyen? — Mióta a szocialista brigád címet elnyertük, még nem. De veszély, hogy leáll az üzem, már volt. Például itt... mutat a higanygőz egyenirányítóra. — A vízhűtőtérben egy szelep megszakadt, a hőfokot nem lehetett szabályozni. A csövekben forró víz kering, de nem volt más választásunk, működés közben kellett a szelepet megjavítanunk, hogy ne legyen komoly üzemzavar. Hoffmann Lajos és Pirbusz József két órai megfeszített munkával szedte szét a szelepet, a forró víz égetett, szemükbe spriccelt, de a becsület nem engedett másként dönteni. Hoffmann Lajos harminckét éves, 1949 óta dolgozik a Budapesti Vegyiműveknél. Reggel öt óra előtt kel, hatkor, fél hétkor ér be Erzsébetről a gyárba, és este hat, nyolc óránál előbb ritkán ér haza. HOSSZÚ ÉVEK ÓTA ELNÖKE a nagyüzemi MHL- nek, kétszáz ember „gazdája”, szervezője, irányítója, segíteni kész barátja. Tavaly kéthónapos pártiskolát végzett, a közeli hetekben öthónapos iskolára megy. Munkatársai Hofinak becézik. — Hofinak kell a legtöbb idő, hogy átmenjen a gyárudvaron — mondta valaki tréfásan, célozva arra, hogy Hoffmann Lajost tízméterenként megszólítják, tanácsot kérnek tőle, segítségét, javaslatát várják. — Hofi! Azt mondják, el kell járni polgári védelmi oktatásra... Az első, második, ezredik embernek is megmagyarázta, miért kell, miért fontos. Az eredmény: a tervezett ezerháromszáz helyett ezernégyszázan vizsgáztak tavaly a tanfolyamon. — Hoffmann elvtárs, kellene néhány új fegyver a lövészcsapatnak... Elment Poros Tamás igazgatóhoz — aki maga is tagja az MHS-nek — támogatást kért. — Tizenhatezer forintot kaptunk a vállalattól, vásároltunk öt új fegyvert, távcsöveket, melegítőket, tornacipőket, gumikötelet, felszerelést a rádiósoknak. Lövészcsapatuk évekig a legjobb volt a IX. kerületben, de tavaly visszaestek. — Versenyeken — bár korábban már visszavonultam — nekem is be kellett ugranom, de a csapat, rendszeres edzés híján nem tudott a várakozásnak megfelelően szerepelni. November óta ismét használható a Péceli úti lőtér, és nálunk, az üzemben is készül egy huszonöt méteres pincelőtér. A gondok megoldódnak ... Tervek? — Alig várjuk a tavaszt, hogy kirándulni mehessünk. Fényképeket mutat: jókedvű csoportok a pilisi hegyekben ... — Milyen jó, hogy megszerveztük a fotószakkört! AZ „EGYENLETNEK” még van két „alkotója”. — A család ... ? — Kisfiam és kislányom van. Feleségem gyakran kérdezi, hol voltam, miért vagyok keveset velük...? De mit mondhat az ember? Ha vasárnap nincs más dolgom, kirándulni megyünk, vagy múzeumba a gyerekekkel. — Mint magánember...? — Erre jut a legkevesebb idő. A szórakozásra, a hobbykra. Nagyon szeretek rádióval barkácsolni. De mikor... ? Két éve elromlott az öt plusz egyes rádióm, és csak most, karácsonykor volt annyi időm, hogy megjavítsam... VINCZE JENŐ Hoffmann Lajos elektrikus, több éve elnöke a nagyüzemi MHS-nek új, érdekfeszítő, izgalmas sorozatában Vannak emberek, akik áldozatos, izgalmas munkájukat az ismeretlenség homályába burkolózva végzik. Ilyenek a rendőrnyomozók. A titokzatosság fátylai lengik őket körül, logikájukról, módszereikről, arról, ami detektívé avatja őket, még a regényírók sem tudnak sokat elmondani. Éppen ezért különös örömünkre szolgál, hogy a szocialista magyar rendőrség leghíresebb nyomozója, a bűnüldözés szürke eminenciása, a bűnesetek felderítésének határainkon túl is ismert specialistája, FÓTI ANDOR alezredes vállalkozott arra: a LOBOGÓ kérésére megírja és olvasóink kezébe adja emlékiratait. A munkás hól lett rendőr alezredes emlékiratait címmel 1966. FEBRUÁR 16-i számunktól kezdve hetenként folytatásokban közöljük. Felhívjuk Kedves Olvasóink figyelmét, hogy az emlékiratokban szereplő tettesek neve, foglalkozása és esetleges munkahelye önkényesen választott, mögöttük semmiféle ilyen nevű, foglalkozású, munkahelyű személy nincs. A rendőrség a főbenjáró bűnesetek tetteseit évekkel, egyes esetekben évtizedekkel ezelőtt adta át a bíróságnak. Az egykori bűnösök közül sokan letöltötték büntetésüket, már ismét szabadlábon vannak, beleilleszkedtek a becsületes emberek megbocsátó, segítőkész szocialista társadalmába, számukra a büntető perrendtartás és az állampolgárok jogait védő törvények biztosítják a helyes útra térés jogát és azt, hogy büntetésük letöltése után ne szenvedjenek korábbi botlásaikért. Sokan közülük a munkásélet hétköznapjain emberileg is, erkölcsileg is jóvá tették, amit vétettek. Elkerülhetetlen, hogy az önkényesen megváltoztatott nevek és adatok ellenére néhány, főleg személyzeti ügyekkel foglalkozó olvasónk a bűnesetek szereplőiben egyik-másik vállalati, gyári, üzemi, mezőgazdasági dolgozóra rá ne ismerjen. A SOKBILLENTYŰS TELEFON szerzője és a Lobogó szerkesztősége is kéri ezeket az olvasókat, hogy zárják magukba a titkot és semmiképpen ne éreztessék ezt azokkal, akiknek botlásait, bűneit, elfogatásuk körülményeit a szerző emlékirataiban olvasóink elé tárja. Ezek az emlékiratok elsősorban a nyomozó munkáját kívánják ábrázolni. Azt a „hogyan ?”-t, amelyre alig-alig kap választ a kriminalisztikát kedvelő olvasó közönség. Túl ezen, az emlékiratok nagyszerű rajzát mutatják annak a fejlődésnek, amelyen a népi rendőrség megalakulása, 1945 óta keresztülment. Új sorozatunk bemutatja az alvilágot, amely már a múlté, s a legizgalmasabb, legérdekesebb nyomozati eseteket a távol és közelmúltból. A biztonságos életért, a bűn visszaszorításásáért és a becsület térhódításáért, mindenki lelkiismereti nyugalmáért vívott harc katonája Fóti Andor ezredes is. Emlékiratait A SOKBILLENTYŰS TELEFON címmel 1966. február 16-i számunkról kezdi közölni a LOBOGÓ. Kísérje figyelemmel lapunkat!