Lobogó, 1967. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1967-05-10 / 19. szám
A repülőtér vadonatúj zöld köntösének közepén hatalmas fehér kereszt fekszik. Rajta, mintha ráfeszítették volna, hanyatt terpeszkedik egy ember. Napozik. — Halló, kapitány! Oda ne sülj! A közelben hajtogató ejtőernyősök közül kiáltja valaki Szeder Ferinek, a válogatott csapatkapitányának, aki rendületlenül szemléli az eget. — Jöhetne már a gép — mormolja türelmetlenül. Nem ok nélkül. A délelőtt javarésze már eltelt, s még mindig nem kezdhették el az ugrásokat. A gödöllői repülőtéren, ahol a magyar ejtőernyős válogatott hetenként kétszer tartja edzéseit, nincs aki fogadja a Budaörsről várt repülőit. Már majdnem dél van, mire végre landol az AN 2-es. Vége a napozásnak, a labdázásnak, mindenki rendbeszedi az öltözékét, még egyszer ellenőrzi a felszerelést. A katonás rendben sorakozott ernyők gazdáik hátára, hasára kerülnek, az első ugrók felsorakozva várják az edző, Miklós László eligazítását, tanácsait. — Ma nem hajtunk végre meghatározott feladatot, mindenki kedve szerint ugorhat. Lehet párosan is, s megpróbálhatjuk a Mercedest. Van üdvrivalgás. A Mercedes különösen nehéz gyakorlat, egyszerre három ember kapaszkodik össze zuhanás közben, s ehhez sok gyakorlás kell. Végre ismét itt az alkalom. Jólesik néha egy ilyen kis „szabadfoglalkozás”, s szükség is van rá. Sáritz Ferenc ejtőernyős oktató, testnevelő tanár irányításával csaknem ötven erőnléti edzésen vettek részt eddig a fiúk és a lányok, az ugrási napokon is jelentős igénybevételnek vannak kitéve, ezért néha nem árt egy kis lazítás, felfrissítés — mondja Miklós László, a csapat edzője, majd tanítványaival együtt ő is gépbe száll. Hatalmas szélvihart kavarva emelkedik el az öblös hasú gépmadár, s 1200 méter magasságban sorra ugranak ki ajtaján az ejtőernyősök. Egyesével, kettesével zuhannak a föld felé, majd ernyőiket kinyitva igyekeznek a célkereszt közepéhez. Jó az idő, a szélerősség a másodpercenkénti 3—4 métert sem éri el, így sorra a fehér keresztnél érnek talajt az ugrók, van aki a 0 pontra teszi a lábát. — Sok-sok ugrást kell végrehajtanunk még, hogy állandósítani tudjuk a jó eredményeket, de ebben még mindig elmaradunk az előttünk járóktól. A múlt évben például a szovjet világbajnok Kreszjanyikov hétszáz ugrással érkezett a VB-re, mi a tervezett 250 helyett csak 150- et ugrottunk. Az idén 150 ugrás van tervezve, ennyi feltétlenül szükséges, hogy 1967 három nagy nemzetközi versenyén eredményesen szerepelhessünk — mondja az edző. Az első próbára július 23— 30 között kerül sor Miskolcon, ahol a Nemzeti Bajnokságon NDK, lengyel, szovjet, román és jugoszláv versenyzők is indulnak. Augusztusban, 19—29 között Jugoszláviában az Adria Kupán vesznek részt a magyar ejtőernyősök, majd szeptemberben Bulgáriába, az Arany Homok Kupára utaznak. — Szeretnénk ezen is jól szerepelni — mondják a VB-ezüstérmes lányok, Stanek Erzsébet, Bácskai Györgyi, Paczkó Etelka, Csomós Vera, alkuk mellé most néhány újonc iskerült, így már tíz lány készül a jövő versenyeire. Az új kerettagoknak még sokat kell tanulniuk, de egybiztos, csinosságban már elérték a válogatott szintet. A repülőtéren azonban nincs különbség fiú és lány között, a szabályzat, akötelesség mindenkire egyaránt vonatkozik. Azaz mégis! Az ugrások után, az ejtőernyők hajtogatása közben akaratlanul is észrevenni valamit: a lányok ajkán gyakran dal fakad. Szépen énekelnek, állítólag még a fiúk is szívesen hallgatják őket... Van azért ennél szebb muzsika is. A magasba emelkedő gépmadár hangja, s ami a legszebb az ejtőernyős fülének: zuhanás közben a levegő süvítése. PÉTER RÓBERT Még egy utolsó edzői utasítást ad Miklós László Közvetlenül a célkereszt mellett huppan le az ugró NAGY Z. IMRE felvételei A csapat felszállásra kész Az ernyők hajtogatása a lányoktól is nagy figyelmet kíván