Lobogó, 1967. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1967-02-08 / 6. szám
Harcban BUDAPEST OSTROMA 1945. január 1-től február 13-ig Budapestért 1944—45 tele. Hó borította a várost, füst és pernye szállt a golyótépte házak fölött. A szabadság már karnyújtásnyi közelségben — utcáról utcára vonultak elő a vörös csillagos katonák. Elkeseredett harcok színtere volt minden ház. A szabadságot nem adták ingyen. Ezernyi életet követelt, s házak, otthonok pusztulása volt az ár. Hány harcos adta életét azért, hogy ez a napiparancs megjelenhessen 1945. február 13-án: „A 2. Ukrán Hadseregcsoport csapatai, együttműködve a 3. Ukrán Hadseregcsoport csapataival, másfél hónapos ostrom kemény küzdelmei után, a nagyvárosi háború utcai harcainak nehéz körülményei között, ma, február 13-án befejezték a Budapesten körülzárt ellenséges kötelékek megsemmisítését, s így teljes egészében elfoglalták a magyar fővárost, Budapestet, a német védelem fontos központját a Bécs felé vezető úton”. Huszonkét év telt el azóta. A megtett útban mérve — fényévnyi távolság. Emlékekben — villanás csupán. S az emlékek sosem fakulnak Emlékszünk mi is, akik annyi sötét óra után feljöttünk a homályos pincemélyből. S emlékeznek azok, akik partizánként harcoltak, rejtőztek a város dzsungel-házrengetegében, vagy akik a győztes hadsereg egyenruhájában lépték át újra sok év után e város határait, hogy a szabadságot hozzák el nekünk. Akik Budapestért harcoltak ... CSILLIK GÁBOR rendőr alezredes — 1944 novemberében jártunk. Szír — partizáncsoportunk vezetője — az egyik szombati nap jelezte, hogy fontos feladatot kaptunk. A Múzeum-kert előtt találkoztunk. Ott várt már egy másik társunk, Ág is. Kérdezősködésre nem volt idő. Villamosra szálltunk, s indultunk Budára. Hűvös, nyirkos idő volt. — Nyilasház? — érdeklődött Ág. — Német őrség? — kérdeztem én. Szív a fejét rázta. Mintha bárkochbáztunk volna. A Feneketlen-tónál leszálltunk. Felettünk húzódott a kis vasúti híd, kanyarogtak a sínek. — A németeknek jelenleg ez az egyetlen használható fővonaluk — mondta Szír. — Ha sikerül a terv, jó ideig nem lesz itt szállítás. Még korai volt az idő, egy kis kocsmába húzódtak. Amikor ismét az utcára értek, sűrű, nyúlós köd telepedett a házakra. Szír néhány utasítást adott, majd eltűnt a ködben. Rövidesen fütytyentés jelezte: indulás. Felkúszott a meredek töltésoldalon. A kezéről lehorzsolódott a bőr, de észre se vette. Minden idegszálát megfeszítve figyelt. Most csak a hallására volt utalva, látni semmit sem lehetett. Csendben, óvatosan kiszedegette a köveket a talpfa alól, majd a kis gödörbe rejtette a robbanóanyagot. Közben figyelt. De mintha kihalt volna a világ. Átkúszott a másik sínpárhoz, s Dr. Csillik Gábor ott is elhelyezte a robbanóanyagot. Már majdnem végzett, amikor hirtelen gépfegyversorozat hasított a csendbe. Aztán még egy. Verítékes homlokkal szinte ráforrt a talpfákra. Közeledő motorzúgás. Reflektorfény szelt ki vékony rést a ködből. Várt még néhány végtelen hosszúnak tűnő pillanatig, majd legurult a töltésen és futásnak eredt. A Horthy Miklós körtéren, a megbeszélt helyen, az óra alatt Ág álldogált. — Mi van Szírrel? — Nem tudom. Elmegyek, megkeresem — mondta. Elindult. Hátulról megfogták a vállát. Szír volt. Gyorsan elmondta, hogy majdnem felfedezték, de csak vaktában adtak le sorozatokat. Órájukra néztek. Vártak. Végre néhány perc múlva tompa robbanás hallatszott. Aztán újabb. Sikerült! összeölelkeztek a tér közepén. Mellettük négy fiatalember állt. Azok is nagyon vígan voltak. Számolták a robbanásokat. Három. Négy. Aztán még kettő. — Gyerekek, ez olyan, mint Tom Mix pisztolya. Négy töltényből hatot lő — mondta Ág. S aztán — csodálatosképpen — másodpercenként újabb és újabb robbanások. Tizenkét dörej összesen. Értetlenül néztek egymásra. Csend lett. Elindultak. A négy fiatalember is. Külön-külön. Nem néztek rájuk, pedig legszívesebben átölelték volna egymást. Ekkor már tudták: egy „családhoz” tartoznak mindannyian ... ÉK SÁNDOR festőművész Az ecsetet mostanában sűrűn felcseréli a tollal. A Vörös Hadsereg egykori politikai tisztje életregényét írja. A műtermében ülünk. Az állványon új műve. Szénrajz. Vietnami anya, karjában gyermekével. Az asszony arcára fájdalom, ajkára kiáltás fagyott. Csend van. Majd Ék Sándor emlékezni kezd. Egy fejezet a könyvből? Talán csak néhány lap. Idő: 1945. január. Szín: az Üllői út. — Egy teherautón néhány plakátomnak felnagyított mását szállítottuk. A sofőröm fütyörészve fogta a volánt. Tyorkini figura. Harckocsizó, aki legalább nyolcszor megsebesült, míg végül gépkocsivezető lett. Millió kalandja volt. Eltévedt például a frontvárossá vált Budapesten, s bekukkantott útja során egy sátorba. Néhány német és több magyar katonát talált ott. Amikor meglátták a vöröscsillagos katonát, azt hitték, megjöttek az oroszok. A magyar fiúk fejbecsapták a németeket és megadták magukat. Egyetlen embernek. — Most azonban majdnem élete utolsó kalandját élte, velem együtt. Addig csak olvastam azt a kifejezést: golyózáporba kerülni. Hát az Üllői úton megtudtam mi az. Az Iparművészeti Múzeum tornyában egy német géppuskaállás fészkelt. Éppen a szórásba kerültünk. Néhány méterrel lejjebb fékeztünk, s ez volt a szerencsénk, mert holttérbe jutottunk, a golyók a hátunk mögött süvítettek. Laposkúszás a mai Kilián laktanya falához, ott fedezékre találtunk. De kiút nem volt. Se előre, se hátra. — Szerencsére nem kellett sokáig gubbasztanunk ott, mert parancs érkezett a kiszabadításunkra. A tornyot a szovjet csapatok aknatűz alá vették, szétlőtték a géppuskafészket, de a Múzeum szép tornya is alaposan megsérült. Aztán a körúton jobbról-balról felfejlődött a szovjetek támadása és visszaverték a németeket egészen a Nyugati pályaudvarig. — S most ugorjunk vagy négy évet előre. A történet csattanója: 1949-ben én lettem az Iparművészeti Múzeum főigazgatója. S az első tevékenységem az volt, hogy kijavíttattam a múzeum megsérült tornyát. Sik Sándor SZABÓ PIROSKA nyugdíjas Alacsony, ősz asszony. Ha ismeretlenül szembe jönne az utcán, elképzelném, amint esténként a kandalló mellett a Hamupipőkét meséli köréje gyűlt unokáinak. Talán mesél is ... Megtörtént históriákat, amelyeknek főszereplői nem hercegek és királylányok, hanem partizánok. Újpesti partizánok, akiknek soraiban harcolt ő is ... Újpest, 1944. A háború utolsó hónapjai. — A munkásotthonban ütöttünk tanyát. Katonaruhában, hamis nyílt paranccsal vettük birtokunkba. Azon nyomban felállítottunk belül, a bejárattal szemben egy golyószórót. Kezdetben az összes fegyverünk egy forrasztópála volt. Nem sok, az igaz, de nagyot lehetett ütni vele. Egy nyilas fején „avattuk fel”, s azonnal megszaporodott a fegyverkészletünk egy puskával és néhány gránáttal. Később már volt páncéltörő ágyúnk, trénszekerünk, gépfegyverünk, golyószórónk, teherautónk is. — Az egyik nap az Árpád úton jártam, amikor észrevettem, hogy gyanús mozgolódás van a víztorony körül. Jelentettem a látottakat parancsnokunknak, Földes Lászlónak. Megbíztak, derítsem ki, mire készülődnek a katonák. Nem létező öcsém után érdeklődve hamarosan megtudtam, hogy fel akarják robbantani a víztornyot. Szörnyű volt elképzelni, mi lesz, ha sikerül a tervük. Egész Újpest víz nélkül marad, járványveszély fenyeget. A víz kincset ért, hiánya — katasztrófával járt volna. — Gyorsan peregtek az események. Minden perc drága volt. Földes László kijelölte az akcióban részt vevő partizánokat. Amikor beesteledett, elindultak. Alig tízperces út volt teherautóval. Földes pillanatok alatt lefegyverezte a kapuőrt, majd a hálótermek felé indultak. A robbantó különítmény tagjait álmukból riasztották fel. — Aki ellenállni próbál, lelőjük — fogták rájuk a fegyvert. — Katonák — mondta Földes — megtudtuk, hogy ma hajnalban fel akarjátok robbantani a víztornyot. Ezért letartóztatunk benneteket. Az egyik katona megszólalt. — Mondják meg, mit tehetnénk ... — Tudja, hol van aláaknázva a víztorony? — Tudom. — Vállalkozik az aknák felszedésére? A katona igent mondott, és két partizán kíséretében elindult. Amíg a kockázatos vállalkozást végrehajtották, Földesék kirámolták a lőszerraktárt. A ládákban 280 tonna dinamitot találtak. Ezt már a megyeri vízművek és a Phöbus Erőmű felrobbantására szánták. Végre megérkeztek az aknafelszedők is. Fáradtan, porosan, de baj nélkül. Az újpesti víztorony épségben maradt. S mi gazdagabbak lettünk 280 tonna dinamittal. Szabó Piroska